Az Ezeregyéjszaka hajnalai

Brickner Balázs, cs, 09/14/2017 - 00:03

 

 

 

 

    Egyszóval így ingázol reggelente. Az öt tízes első busszal zötyögsz föl Pestre Somorjaújfaluból, jól ismert táj zötyög el melletted – a gyorsforgalmú út semmit látó fűzfasora, s így hajnalban a fák is csak elvakítva tápászkodnak a reflektorfényben. Te persze rettegsz ezektől az utaktól. Negyven perc utazás, és bármikor rád kerülhet a sor, ősszel, télen akár, vagy épp hazafelé menet, ezt nem sejtheted, de biztosan akkor történik majd, amikor a legkevésbé számítasz rá. Így szokott lenni. Azt mondják legalábbis. Mintha kandúr ballagna át az úton, mit sem sejtőn, hogy azután – röpke pillanat – csak átradírozza végképp a négy kerék.
    Tényleg, afféle dolog lehet ez, mint a halandóság. Egy darabig elodázhatja az ember, de aztán hopp, eljön az idő. Fülön csípik, megveregetik a vállát. És neked szükséged van az állásodra a gyárban, no nem mintha odahaza nem dolgozhatnál, mert anyád mellett épp elég tennivaló akad a fóliasátorban, csak hát allergiás vagy az efféle szöszökre, fűben-fában orvosságra, jut is eszedbe, majdnem beadtad a kulcsot két éve paradicsomszedés közben. Allergia, mondják az orvosok. Valami vegyszer, gyom vagy efféle. Hörgőid beszippantják, s elönti őket a harag. Vagy a rettegés. Búbánat tudja, mi önti el. Hisztamin, állítólag. Pedig te nem vagy egy hisztis tyúk, be kell látni. Megvan benned a paraszti akaraterő. Szívós kitartás. Mindegy. Persze lehet neurotikus alapon is, abszolúte idegileg, meglátod a sátrat, az irgalmatlan léghajó-hangár nejlonnal, s te úgy érzed, mintha Zeppelin maga nyelt volna le hosszában, s benn épp oly forró a levegő, mintha már fűtenék is a ballonban nyílt láng alatt a hidrogént. Megemelkedik, megemelkedik, de ajaj, csak a gyomrod, a tüdőd. Ne hányj a palántákra, förmed rád anyád, jó, elmész a városba munkát keresni, mondod. Miféle parasztlány vagy te?! Evvel fogadnak nap mint nap. Nem bírja a kapálást, földagad a keze a gyomtól. Nofene. Ki lánya vagy te, Szűz Mária?
    Vagyis rettegsz ezektől a buszozásoktól. Ámbár meglehet, rád eleve nem számítanak, rád néznek, és látják, te képtelen volnál megtenni a dolgot, részint mert úgysem érted őket, késve nevetsz a tréfák pofonos csattanóján, és azokba is belepirulsz, mert részint nem figyeltél, képtelen vagy ostoba történetekre pazarolni a figyelmed, részint meg, mert a nevetés valami pajzán dolog, ajaj, nemhogy csintalan, de egyenesen, perverz. Gusztustalan, illetlen, sérti a paraszti jó ízlést. És már a sárga fogaid miatt sem erkölcsös nevetgélni. A nevetés, legalább is bizonyos tekintetben, közönséges bűn. Láttál már papot kacarászni? Nem láttál. Hol az a híres nagy tréfa a Bibliában? Sehol. Anyád, nagyanyád nevetett-e? Nem nevetett. Na és talán keserű volt, boldogtalan volt? Határozottan nem. Nem és nem. Vagyis, talán rád sem kerül a sor. Na és ha rád kerül? Elvörösödnél, de azt meg úgyse látnák a buszozó félsötétben, megvonnád a vállad, neked ez nem megy, mondanád, de ilyen történeteket nem tudsz kiagyalni, és különben is, nem erősséged a beszéd.
    Akkor persze megkérdeznék, mi a te úgynevezett erősséged, Katicka, no vajon mifene, és te nem tudnál értelmeset felelni rá. Mert nincs erősséged. Csak úgy vagy. Ez neked jó volna, ha nem piszkálnának. Csakhogy piszkálnak. Katicka így, Katicka úgy. Hozzád se szólnak, úgy piszkálnak. Mert vannak. Léteznek, egyazon buszon fújják ki a levegőt a szürke tüdőből. És szíveket rajzolgatnak a jégvirágablakra, meg párát lehelnek, és ott hagyják rajta az orrocskáik nyomát, sőt, a Juricsa a múltkor nyelvével megnyaldosta az ablakot valami fiúkáért, aki intett is neki a csukaforma szemével, nohát ilyet te nem tennél. Az ablakhoz nem szabad nyúlni. Az ablak, pfuj, piszokrágta.
    Ne kéresd magad, Katicka, no! Ej te, csuda lány, mit szüzeskedsz? Ilyeneket mondanának. És te elsüllyednél. Elbőgnéd magad, vagy magadra haragítanád az egész busznépet, mert nem tudsz hazudni, legalább is jól soha nem tudtál füllenteni; van-e már szeretőd, Katicka, kérdezték, te meg fülvörösen bólintottál, amire lemondó légylegyintés volt a válasz. Katickának még fiúkája se volt. Katicka vénlány marad, maghírnek anyja szoknyájánál. Hacsak a szoknyaporra nem leszel allergiás.
    És ha igazat mondanál, akkor be kellene vallanod, hogy egyszerűen nem hiszed el ezeket a történeteket. Amiket a buszon mesélnek. Egyik nap ez, másik nap amaz. Vagy: egy hétig ugyanaz az áldott, húzza-húzza, mint a drótot, de belül üres, mint a makaróni. Belül levegő. Se füle, se farka. Legalább is te nem tudod követni, mert elkalandozol, és itt-ott foghíjas a makaróniüresség is, csak egy-egy szóra kapod föl a fejed, boszorkákra meg törpékre, óriásra, királykisasszonyokra, és ezek tudvalevőleg nincsenek. Hacsak nem valami rejtjel. Titok, amibe nem vagy beavatva. Parázna, illetlen testrészek nevei. Mintha latinul mondanák, és attól erényesebb volna. Attól röhögnek olykor teli szájjal. És te nem mersz nem kacagni, nem mersz, mert magadra vonnád a figyelmet. Nicsak, Katickának ez nem tetszik. Ez a kopasztólány jobbat tud annál, halljuk csak, te kopasztólány, mi történt a te faludban?
    Semmi. Törpét láttál ugyan egyszer, valami pesti aluljáróban, és majdnem földöntötted, mert a derekadig ért, és sipítozva gyorsan bocsánatot kértél, juj, bocsánassz, mondtad, pedig pacák volt az illető, kalapot hordott és öregemberarcot hordott, lenn valahol a törpemélyben. Róla persze nem beszélnél. Magánügy, betegség, kórság átka, nem kifecsegni való. Szégyellnéd, furcsállnád, ha kifutna a szádon.
    És az időt is sajnálod erre a semmirekellésre. Egy beszél, a többi hallgat. Mármint, ezt úgy érted, őket hallgatja a többi, és nem a fejének a tulajdon belső muzsikáját. Odacsapják az életüket valaki idegennek, aki máglyán elégetett boszorkányokról regél hajnali ötkor. Nofene. Mert a fejnek saját zöngése van ám! Te hallod, hallod. Zenél, susog, mint a kagyló, amit a szerelmesek tapasztanak egymás füléhez. Csitt, csitt, mondják, hallgasd a tengert! Pedig nem a tenger morajlik ott se. A fül zúg maga, a fej véres gépezete, az nyikorog. S az még mind semmi! Csak úgy példának mondtad, vak példának, mintha szerencsétlen halva született megértené, milyen is a világ, ha mellé temetik a plüssbabáit. Amit előre megvettek az anyósék, ott történt, a szemközti házban. De ez a mese is ennyi, nincs tovább. Nem tart ki negyven percet, s még ezt se tudnád dadogás és nyökögés nélkül kibökni a szádon. És úgyse hinné el senki. Hogy játékot vegyenek valakinek, aki még semmi és senki. Szívhang, bálhang, magzatmoccanás. Kiver a víz is, hogy valaki ott kucorogjon a hasadban. Hogy kerülne oda, már bocsánat? Hogy jönne ki? Nofene. Az kéne még csak! Hogy kés alá kerülj, orvos turkáljon benned a maszatos kezével. Akkor inkább megfulladsz a paradicsomtól. Mint Ádám és Éva, éppen úgy.
    Egy-két percre összeszeded magad, vagyis kinyitod a füled, pontosabban becsukod a befelé-fület, és erőnek erejével tátva hagyod a kifelé nézőt. Mint a fogorvosnál. Íííí! Az ember a nyelvével is a saját száját kóstolgatja. Ha nem eszik éppen. A kutya nyelveli csak a levegőt, meg azok az undorító csecsemők. Akik fogzanak történetesen. Vagy bagzanak, nem tudod hirtelen, melyik a jó szó. Mindegy, mert lóg a nyelvük, ahelyett, hogy odabenn eltalálnák az ízt. A fogak közt. Északra-délre. Csak rá kell jönni a nyitjára, s akkor az ember megleli a békét odabenn. Meg az örömöt. A fej belső muzsikáját. A csitíthatatlan párbeszédeket mindenféle kitalált angyalok közt. Hát te pont úgy húzod vissza most a nyelved, erőnek erejével, mint a nyáladzó kutya, ha ráripakodnak. Amikor a többiekre figyelsz. Ámbár úgy érzed, épp kiöltöd rájuk a füleid, beee, mondja a füled, s ez nagyon, de nagyon természetellenes. Ezek ellopják az életed. Mint a könyvek. Az élet idő, és az idő benn kakukkol a fejedben. Ott kell hallgatni az időt! Mindegy, mindegy. Nevetnek. Hát jó, nevetni kell.
    …nem gin vagyok, te eszetlen – szavalja valaki mögötted a regét – hanem dzsinn. Jó, feleli az én Szabó öregapám, de akkor mi a fenének kerültél bele a laposüvegbe? Te tetű dzsinn, te lenyakaltad a borókapályinkámat, oszt most részegen fetrengsz, valld csak be szépen!
    – Nyisd ki a palackot, csavard le a dugóját, s aztán megtudod, – sziszegte akkor a palack. Dörmögi, brummogó hangja volt, mint a viharos tengernek. A nagyanyám meg nézte csak, bámulta, mit vacakol az öreg a fülénél egy üres palackkal. Meghibbant tán vénségére? No jól van te butykos, mondta a papó, óvatosan kitekerlek. Aztán meg is tekerte a dugót. Szép lassacskán. Púúú-úúúú! – szelelt a palack irtózatos hangon. Aztán meg: püü-üüi! S valami barna füst bodorodott kifele belőle. Az öreg meg ijedtében, huss, vissza a dugót, és pislantott jobbra-balra, látta-e valaki, mit művelt vele az átkozott palack. De csak az öreganyó látta a nyári konyhából, hála a szentnek. – Na öreg, vénségére mi lett kendből? Hát nem tud vigyázni?! – kérdezte a nagyanyám. Aztán meg: eridjen kend a latrinára fingani. Hát nem idehallik, amit művel, amikor egy hete babot se főztem?! Még megszólnak a Kelemen Sanyiék, hogy énnálam csak paszuly van paszullyal. – No te dzsinn, mondta akkor a Szabó papa, én téged visszaáslak a dögkútba. Te engem kegyetlenül megfingattál, rajtam röhög a fél falu, a tetejébe meg kiittad a borókámat. Megyek, és elszívok egy pipát a verandán. Hátha megbékél utána a mamóka. Akkor vette ám észre, hogy valami barna felhőcske ül a dugó fölött. Vitte a palackot jobbra, vitte balra, hát semmi. Megy a füst vele. Hát már pipálsz is odabenn, te dzsinn? – kérdezte a Szabó Lajos papa. Merthogy ekkor már nagyon csak haragos volt, olyan haragos, mint az ágyú. Akkor hallotta meg odabennről a nyivákoló, vékonyka hangot: a retkes frász törjön ki, ember, nyisd ki gyorsan a dugót, jujuj, nyisd már ki! A nagyapám meg nemigen értette a dolgot. Mi a mennykőnek nyitnám ki?! Az előbb még dörmögött, mint a visszhang, most meg la, cincog nekem. Dehogy nyitom, dörögte a nagyapa, franckarikába nyitnám te egér, amikor úgy fingasz, mint egy vemhes ló. A gőzkürt Krisztus urunk sóhaja hozzá képest, no. Hát leég a bajszom a szégyentől, te fittyülős palack! Mire a palack ciceregve: a tökömre csuktad a dugót, ember, legalább hadd húzzam vissza, uram teremtőm, jajaj, pont a tökömre kellett csapnod a dugót?! No, avval a Szabó papa elgondolkodott alaposan, nézte a barnás ködöt, az meg szépen lassan lilulni kezdett. Tyű, te sárga lófasz, csapott a fejéhez a papa, ennek a dzsinnek akkor a töke, mint az én hasam, előtte lifeg, ha lépdel. Oszt nini, én meg úgy rácsaptam a dugót, hogy már lilul is. Nemsoká fogja magát, és nekiáll lüktetni. – Na te dzsinn – mondta neki az én öregapám –, mit adsz nekem, ha lejegelem a tököd? Mindjárt itt a jeges, hallgasd csak, annak van egyedül háromlábú lova az egész járásban. De ne hozakodj megint elő az aranyakkal, mert nekem már egy fogam sincs, mihez kezdjek az arannyal? A dzsinn erre rémesen panaszos hangon könyörgött, ajaj, mondta, most már semmit nem tudok neked adni, attól tartok, ingyér kell visszahúznom a golyóimat… A papa megvonta a vállát, belesüllyesztette a vasárnapi zakója zsebébe a palackot, úgy állt ki az országútra, nézte, jön-e a jeges. De az csak nem jött. A palack meg ott lüktetett a zsebében szégyenszemre, mintha a papa egy szívet tépett volna ki, s az meg magától járná a taktust. Mint a háború előtt, amikor disznót vágtak a télen. Hát nem elkezdett a hasított disznó szíve is dobogni? Ugrált az asztalon, mint egy kerge tyúk. Piff-paff, piff-paff, mondta a döglött szív. Mintha láthatatlan kezek pofoznák a mennyekből. A szalonna rég megabálva, az meg se szó, se beszéd nekilát élni, pedig jósolni akartak belőle. Délután, a cigánysoron. Hogy visszajön-e a Margit, vagy tényleg megszökött a vándorcirkusszal. Afene! Pökött a böllér a padlóra. Dejszen még él ez! – Rossebet él – mondta a Szabó papa. Nézze meg, ott lóg a szögön a szalonna. Hát élet az?! Erre a böllér elpirult mérgében, hát ki a böllér, kérdezte nagy dirrel-dúrral, maga volna a böllér, vagy én vagyok a böllér?! Ejha! Eridjenek, hozzanak tűt meg cérnát, a keservit, az én lelki üdvöm nem ér annyit, amennyiből kendtek csodadisznót szalonnáznak. No hiszen, egy óra se telt bele, eliramlott a híre, hogy a Szabó Tihamér portáján szentlélek szállt a disznókba, s a hentes meg most varrja össze a kolbászt a szalonnával, hogy formát adjon az életre kelt húsnak. Akkor meg a mészáros is szent ember, az anyját! Azt is tudni vélték faluszerte, hogy Lázárnak keresztelték a büdös disznót, s hogy Krisztus urunk tényleg Inárcsvölgyében van megfeszítve, kinn a szérűn a madárijesztődombon, aki meg azt hazudja ezután, hogy nini, milyen élethű ez a gipszszobor, azt egyenesen a máglyára fogják vetni. No, egy szó mint száz, készen állt már a disznó összevarrva, vagy egy heti munka után. Mert bizony, amit a daráló ledarált, azt keserves egy élet összevarrogatni. Ott állt a disznó, nagy öltésekkel mindenfelé, főleg a hasán, büdös volt rettentően, de csak nem mozgott. Akkor aztán a Tihamér bácsi a homlokához kapott: mennyei rosseb! A szőr, amit lepörköltél róla, Géza bátyám, azt hogy a veszett mennykőbe vesszük vissza a tűztől? A göndörke, fürtös szőrét a Lázár malacnak? Mert fene a megmondhatója, hátha az hibádzik belőle. Géza bátyám meg megpödörte a bajszát, amúgy gondolkodófélén s odasúgta a Szabó Tihamér dédapámnak: Te papa, te öreg vagy, tapasztalt vagy, ismered az inárcsi asszonyokat. He? No hát akkor. Mert én csak a szabadkútiakat ösmerem, de az három napra van innét, úgy hogy mondd meg, tifelétek van-e afféle az asszony lába közin, ami a mi Lázárunknak hibádzik? Mert emlékezz, bátyám, a Szűzanya is kopaszra borotváltatta csodás aranyfürtjét, amikor a mi Kisjézusunknak betevőre kellett…

    Eddig bírod. Szikla gördül, a lehunyhatatlan fül szempillája. Öt harminc lehet, s te így ingázol föl-le minden átkozott reggel, ugyanazokkal az arcokkal, persze nem arcok, csak hangok, jobb is ha nem nézel a szemükbe. Még megkérdeznék, tetszett-e a Szabó papa története. És akkor füllentenél és bólogatnod kellene, jaj, te savanyú uborka, legyintenének, miféle lány vagy, hogy még elütni se tudod az időt? Az ám, elütni… Ismertél te is egy Szabó bácsit valahol a falu határán, úgy találtak rá, fölakasztva a szobaszélen. Mondogatta, mondogatta az öreg, hogy megteszi. Megy az ősei után. Hát aztán ment. A lába a földet fogta, amikor megtalálták, a kötél még csak nem is feszült a nyakán, ha talpra állították. Mégis megfulladt az a Szabó bácsi. Hogy, hogy nem, azt az orvos sem tudta, annyit tudott csak, amennyit előre. Hogy maholnap fölakasztja magát. Öregség, egyedüllét, mit tehetne? Idő kérdése a dolog. Idő, megint csak idő. Elütni. Mint száguldozó buszokkal a macskát.
    Lassan hajnalodik. A városi fényeket lecseréli lassan a reggeli derengés. Fűzfák helyett gyárfalak állnak sort az országút szélén. Egy időre legalábbis, úgy érzed, megúsztad. Tíz perc lehet hátra a Deák térig, legföljebb tizenkettő. Ma már senki nem fog bele újabb mesébe. Nem volna rá idő. Nem lenne érdemes. A te rettegésednek is vége, Szabó bácsiénak is vége. Ma már nem kerülsz sorra. Megúsztad, túl vagy a dolgon. Pedig teszem föl elmesélhetnéd, hogy halt meg az öreg özvegyember. Elregélhetted volna, hadd vihogjanak hozzá. A válla fölé vert szögre akasztott kurta kötélen miképp vonaglott. Mert nyilván tornázott, emelte a lábát csoszogni se tudó igyekezetében, fél éjszakán át, de csak nem feszült eléggé a zsineg, csak nem feszült. S lám, a vállára ült mégis valami kövér, irtóztató nagy madár. Mondjuk mert valaki kínjában elvarázsolta hájas, kocsmatöltő urát, csőrös sörmadárrá bűvölte, aki alatt leszakadnak a villanypóznák, a falu meg sötétségbe borul, s ő tollas karjával magevő torkán le nem hajt már korsót, hacsak árpát nem szemez, meg komlóvirágot.
    De te nem vagy ilyen, afféle történetregélő. Neked az bűn. Mellesleg biztos kilógna a lóláb. Te nem értesz az ilyesféle anekdotákhoz, és nyilván a fejedhez vágnák, hogy csak kitaláltad az egészet, vagy ami még rosszabb, valakitől hallottad, ne adj isten olvastál róla. S akkor tényleg elsüllyednél a szégyentől. Hiába meséltek az ágyad mellett, amikor pici voltál, az ilyenbe nem lehet csak úgy beleszokni. Jeges vízbe, lázasan ahogy belelöknek. Bár lenne vége, vége, azt hajtogattad magadban. Elég, elég, elég! Nehogy idegen meséből belerészegedj valami álomhalálba. Előbb még hallani akartad a hullámverés-zörejt a fejedben. Az angyalcsivitelést. Istenligeteket, az átsusogó széllel. Úgy tettél inkább, mint aki alszik. És akkor becsukódott a könyvfedél, s lassan megnyugodtál, elment, el, el, lehelted magadban, elment az idegen álom, hallgathatod megint a saját sejtjeid belső muzsikáját.
    Bedöcög lassan a busz, a történet is véget ért már. Mintha aludnál, igen, itt is úgy kellene tenned. S ha fölráznának is, jaj, te, mondanád sértődötten, ej, egész éjjel fönn ücsörögtem, te meg itt se hagysz aludni, asszony?! És akkor elszégyellnék magukat, s tán megtartanák odabenn azokat a dzsinnes-boszorkás igazmeséket. Mindenki fülelne némán. A fűzfasorok, téglasorok hordái ahogy elsuhannak. És akkor jó lenne, végre igazán, rettegéstelenül jó.
 

 

 

Megjelent: Napút, 2000. márc.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap