Az a harc és az a béke 3/3

Jókai Anna, p, 04/19/2019 - 00:04

 

 

 

 

A „békeharc”: fából vaskarika. Két, önmagában tiszta értelmű szó zavaros összetétele. A békének már nincsen harca, és a harcnak még nincs békéje. A hivatalos (hivatásos) „békeharcos” álruhás agresszor. A „békegalamb” többnyire agyaggalamb.

A koppenhágai, kisajátított béke-világkonferenciát 1986 őszén tömegverekedés nyitotta. Go home, kágébé, kiáltozták a terembe erőszakkal benyomulók. Pukk, pukk, sziájé, ordították a „meghívottak”. (Egy férfi még le is játszotta az ujjaival, ahogy a gyerekek szokták, a pisztolylövést.) Komédiába torkollott, amiről már összehívásakor is látszott, hogy bohóctréfa. Egy „hívatlan vendég” számon kérte az oroszoktól Afganisztánt, egy „hívatott” résztvevő rögtön előrukkolt Nicaraguával, pocskondiázta Amerikát. A zárás sem volt különb: széttépett feliratok, eltört transzparensek, durva verekedés: „hányás-zacskók” osztogatása. Függetlenül attól, hogy melyik félnek volt igaza: itt aztán teljes dicstelenségében láthattuk, a „békeharc” milyen is. Hazug alapon nincsen béke

mert a béke nem
sikeres akaratátvitel
mert a béke nem
kényszerű belenyugvás
mert a béke nem
a bágyadtság felsőfoka
mert a béke nem
a fáradtság mélypontja
mert a béke nem
fedőréteg az izzó láva felett
mert a béke nem
a küzdők közönyös cserbenhagyása
mert a béke nem
párbeszéd a csonkolt nyelvűkkel
nincs köze
az olvatag címlapmosolyhoz
a mézes rádiószózatokhoz
a parádés díszszemlékhez
A békességet bizony nehezebb megnyerni, mint a háborút.
A békességre bizony nehezebb
rátalálni,
mint a háborúságra.
Clausewitz „katonai” író szerint: „A háború a politika folytatása más (mégpedig erőszakos) eszközökkel.” A marxizmus is, mint annyi más, téves ideológia, ezt a tételt igazolásul használta fel. Ezzel nevezte ki a politikát olyan nagy hatalommá, amelyik, ha érdeke úgy kívánja, eltörölheti a „ne ölj” személybe oltott sugallatát, s helyettesítheti a faliújságra írható kollektív jelszóval: „márpediglen ölnünk helyes, elvtársam, cimborám, testvérem!”

A „békepolitika” deklarálva csak burkolt készülődés, erőgyűjtés az újabb csatára; ha pedig fontolgatás nélküli tettekben él, az már több, mint a folyton méricskélő, gyanakvó politika.

Talán mondhatjuk: a béke a politika meghaladása más (mégpedig nemesebb) eszközökkel.

Igaza van Alesz Adamovicsnak, a „pacifistának”: ha a helyzet már olyan, hogy a könyörgő gyermeket röhögve ölik le, akkor már azt is, aki leölte, tüstént keresztül kell lőni. De már nem volna szabad megengednünk magunknak, hogy olyan helyzetek szülessenek, amikor már nincs választás. Az embernek magának kéne olyan szellemi finnyásságra szert tennie, hogy ugyanolyan leküzdhetetlen undort érezzen a másik legyilkolásával szemben, mint amilyen undorral az emberevés gondolata tölti el.

Végzetes tévedés a Biblia, az Utasítás képes beszédét harc és béke tárgyában egységesen, egy az egyben értelmezni, s a háború szükségszerűségének, „előírtságának” igazolására használni fel; vagy éppen „hol így, hol úgy” szeszélyességgel vádolni a megnyilatkozót.

A krisztusi kijelentések nem ellentmondásosak a „ne ölj” parancsával, ha elfogadjuk, hogy a felhívás a küzdelemre itt a személyes lélekre vonatkozik:

„Ne gondoljátok,
hogy békét jöttem hozni a földre.
Nem békét jöttem hozni,
hanem kardot.
Azért jöttem, hogy szembeállítsam
az embert apjával, a leányt anyjával,
a menyet anyósával.
Az embernek a tulajdon családja lesz
az ellensége.
Aki az apját vagy anyját jobban szereti,
mint engem, nem méltó hozzám.
Aki nem veszi
vállára a keresztjét
és nem követ,
nem méltó hozzám.
Aki meg akarja találni életét,
elveszíti,
aki azonban elveszíti értem életét,
az megtalálja.” (Máté evangéliuma)
A dolgokat nem lehet többé pusztán vérségi alapon megítélni. A család nem „takaró” többé. A felelősség az egyénre hullott, s az egyénnek egyre inkább az a feladata, hogy az anyagi kötésből kioldja magát. Ez azonban belső harc nélkül nem megy. A tíz parancsolat egyike: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön”, valószínűleg elsősorban az emberiség egészére vonatkozik; a múltját ismerő, az elkezdőnek tisztelettel adózó, annak munkálkodását folytató emberi fajra. A múlt átlátása nélkül nincs megalapozott jövő. A megtörténtek egyetemleges „lekezelése”, „kiradírozása” a föld- és embertörténetből léggyökerű, talajából könnyen kifordítható, kurta kis jövendőt eredményez. Az érdemi tisztelet mellé hozta Krisztus a lehetőséget és kötelességet, hogy az egyes-egyedi lélek a maga útját, az egyedül Krisztusban egyeztetett igazságét járja, s többé ne a régi módon, ne az ősök módján kívánjon boldogulni. Saját keresztjét vigye, s amit elveszt a vámon, majd százszorosan nyerje meg a réven.

Ezt a harcot nem vasak vívják. Ezt a kardot nem a kézben forgatják; ez a kard ott forog a lélekmélyen, élével a már feleslegesültet sorban-rendben lemetszi.

A markolható, a valódi kard Jézusnak sem kedves. Amikor elfogják, s egyik kísérője levágja a főpap szolgájának fülét, hogy Jézust az elfogatástól megvédje, Jézus a kard használatát megtiltja:

„Aki kardot ragad,
az kard által vész el.”
(Máté evangéliuma)
Ez az „eset” itt a fizikai valóságban zajlik, arra is vonatkozik. De nem csak arra.

A kiegyenlítődés, a „ki miben vétkezik, abban bűnhődik” törvénye ez. Az erőszakost előbb-utóbb erőszak éri, a krónikus hazudozót előbb-utóbb csúnyán becsapják, aki zsarnok, előbb-utóbb rabszolga lesz, aki részvétlenül kicsukott valakit, azt előbb-utóbb ridegen kicsukja valaki. Előbb-utóbb. Gondolkodjunk itt évezredekben.

Elmész, fölismersz, visszatérsz.
Visszatérsz, fizetsz, elmész megint.
Amíg nincs tökéletes bűntelenség, amíg a legkisebb adósság van, addig az embernek maradéktalan békéje sincs.

Krisztus szomorú, szigorú szavai; minket nagyrabecsülő őszintesége:

„Azt hiszitek, azért jöttem,
hogy békét hozzak a földre?
Nem azt, hanem – mondom nektek –
széthúzást.
Ezentúl, ha öten lesztek egy házban,
megoszlanak egymás közt:
három kettő ellen,
és kettő három ellen.” (Lukács evangéliuma)
A kapott szabadság – legalábbis kezdeti stádiumában – együtt jár a szüntelen ütköztetéssel. Nem örül ennek a Hírhozó, de a fejlődési szakaszokat, Ő aztán tudja, nem lehet sem átugrani, sem kikerülni. A „széthúzás” (napjainkban igazán látványos) virágkorát éljük, s reményünk abban van, hogy a részeredmény legalább „három: kettő” a valahogy mégiscsak összetartó jó javára, mindaddig, amíg az „öt” isteni egységre nem léphet; a végeredmény odább van.

Addig is
a küzdelem elfogadása a béke; a felismerés nyugalma: nincs mit tenni, a szellem világosságáért, a tágabb létezésért folyamatosan és állandóan küzdeni kell, s nem tanácsos már az első kínálkozó, valamelyest szellősebb és naposabb barlangban elégedetten szuszogva elheverni.

Addig is
a cél bizonyossága a béke; a szilárd tudat, hogy van hova beérkezni megharcolt harcaink múltával.

Addig is
békét ad a biztonságérzet; a melegítő hit, hogy Az, aki indított az úton, útközben is segít.

Másféle harc
másféle béke
Másfajta haladás
másfajta pihenő
Most:
forradalom vér nélkül
és majd:
konszolidáció az Istenben.
Ez a „hagyatkozó” Krisztus végrendelete
(János szavával):
„Békességet hagyok rátok.
Az én békémet adom nektek.
Nem úgy adom, ahogy
a világ adja.”
(1990)

 

 Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap