Az idő ablakai

Doma-Mikó István, sze, 06/01/2011 - 06:20

 

 

 

Erdélyi riport 2001-ben 

Képzelt erdélyi riport, amely megjelent az amerikai Magyarság 1990. ápr. 17-i számában. 

 

Az Úr kétezer-egyedik évében történt velem, a különös eset, még a napra is jól emlékezem, augusztus tizedike volt.

Erdélyben egy barátom révén kerültem, aki a szenátus kulturális albizottságánál dolgozott. - A huszadik században letűnt kultúrák után kutattak, és amikor Transylvánia volt nemzetiségeinek népdalaira került sor, John Alexnek eszébe jutott, hogy magyar vagyok. Beajánlott, és két hónappal később már pecsétes megbízással, hátizsákkal és hangfelvevővel jártam Erdély országútjait.

Hanem a gyűjtőszerencse ugyancsak cserbenhagyott, három hét alatt egy fia népdalt se találtam. A románok nem értették az angol beszédet, ha pedig magyarokat kerestem sajnálkozva a fejüket rázták. Egyre borongósabb hangulatban mentem tovább városról városra, s az járt eszemben, hogyan fogok elszámolni John bizalmával. A Washingtonban beígért kényelmes állásnak búcsút inthetek, örüljek, ha visszatérve nem taksálják rám az eddigi költségeket.
Augusztus tizedike volt, távoli harangszót hozott a szél, amikor egy hegyi ösvény kacskaringóit akarván levágni eltévedtem. A bajban a városi ember együgyűségével úgy okoskodtam, hogy legjobb egyenesen menni, akkor majd csak ráakadok valami útra. Ám a hegyek-völgyek csak nem akartak fogyni, és egy hatalmas bozóton átvergődve kiderült, hogy nincs tovább: előttem egy hatalmas szakadék tátong.

Éppen az órámat néztem (pontosan emlékszem, két óra tizenöt volt), amikor elindult alattam a talaj, és csúsztam, zuhantam lefelé. Tövisek szántottak végig, kövek hasítottak, s a térdemmel egy kiálló tuskónak ütköztem. A völgyben feltápászkodva tüzelő arccal, vérző tagokkal, lüktető térddel de örömmel konstatálhattam, hogy élek, és semmin sem törött el.

Egy százötven méter átmérőjű meredek falú katlanban találtam magam, s a szabadulás útját fürkészve fennakadt hátizsákom sötét árnyát láttam magam fölött lebegni. Ekkor egy ugrásnyira mögöttem megszólalt egy hang magyarul: "nocsak!" Fennhangon, tisztán, s hogy volt-e benne egy kis fenyegetés, vagy csak én éreztem úgy, nem tudnám megmondani. Kővé dermedtem, a tudatos élet megszűnt bennem, akkor se hökkentem volna jobban meg, ha maga Szent Gellért püspök invitál meg személyesen egy barátságos sakkpartyra. Ám az ösztöneim működtek, és egy sebes fordulattal magam mögé kerültem, hogy szembetalálkozzak a hang gazdájával.

Kiderült, hogy amit első látásra dombhasadéknak véltem, az egy földkunyhó álcázott bejárata, aminek árnyékos félhomályában egy öreg pipás-puskás ember ül. A múltszázadbeli mordályt keresztben nyugtatta a térdén, de a keze a ravaszon pihent, és az arcában volt valami, ami nem sok jót ígért… Mondják, hogy az életösztön csodákra képes. Magam sem tudom, hogyan történhetett, hogy magyarul szólaltam meg, és azt rebegtem: "Ne lőjön bátyám…"

Ha ló rúgta volna meg, akkor sem ugrott volna nagyobbat. Arca ezer ráncba rándult, víz-színű szeme kitágult, szája torz mosolyra nyílott, s a fehér bajusz alól kikandikált három árva foga. "Hát magyar vagy?" - szakadt ki belőle a kérdés.
Magamat ilyképpen biztonságban érezve mind bátrabban és pergőbb nyelven adtam elő történetemet, hogy Magyarországon születtem, székely ősöktől, Amerikában élek, és magyar népdalt gyűjtve vetődtem ide. Közben a napfénytől elvakult szemem megszokta az árnyékot, és jobban szemügyre vehettem őt. Széles karosszékben ült, annak támláján nyugodott báránybőr bekecse. A karfára akasztva egy kosbőr dohányzacskót és egy magacsinálta pipaszurkáló készletet láthattam. Haja rövid volt, gyér, és galambfehér. Arca ezer barázdája, mint a dió héja, az állán fehér tüskék meredeztek, Sovány melle sípolva szedte a levegőt, s az egész emberben így, ülve is volt valami összerogyni készülő.

- Magyar! - rebegte mégegyszer és felém nyújtotta csupacsont-eres kezét. Reszkető érintése hideg volt, ráncos bőre pergamenszerű. - A magyarok - suttogta elhaló hangon - mind elvesztek… Öreg vagyok, tán százéves is elmúltam… Ez a föld kétszer volt magyar és kétszer román… Falvaink voltak, templomaink, iskoláink… Ma már csak temetőink vannak… Jól nézz meg engem, fiam, - ÉN VAGYOK ITTEN AZ UTOLSÓ MAGYAR! Utánam már egy sem lesz.

Aztán feltárta szörnyű titkait, amiket nem szándékozok közreadni. Ami ránk tartozik, benne a történelmi könyvekben, az igazság másik fele pedig a holtaké.
Nem, emlékezem, hogyan kapaszkodtam vissza a meredek falon, hogyan bolyongtam űzött vadként az erdőben. Minden fát halott székelynek véltem, minden hang sóhajtás volt a fülemnek.

Két nap múlva a repülőben összeszorított foggal figyeltem, ahogy az ország fölé emelkedünk. - Washingtonban rendeztem a tartozásomat a bizottság felé, messze elkerülten John Alexet, és megcsappant bankbetétemmel meghúztam magamat egy folyómenti kisvárosban.

Éjszakánként álmatlanul forgolódom, az öreg székely hangja a fülemben: ÉN VAGYOK ITTEN AZ UTOLSÓ MAGYAR!

Él-e még? 

 

 

Megjelent:
Magyarság, USA, 1990. ápr. 17.
Az Erdélyi Sólyom jelenti (könyv, a szerző kiadása) Bp. 2010. márc.  

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap