Az idő gyilkosa

Petrusák János, szo, 04/09/2016 - 00:14

Az idő gyilkosa

                                                     

… Amikor tükörbe néz, elborzad: — Hát én lennék ez a ráncos-öreges beesett arc?! Nem! Nem akar hinni a szemének és a tükörnek, mindkettő csal, már megcsalja őt, mert eddig mindig szépet mondott róla. — Miért nem lehet egy ember örökké szép?! — Ő úgy hiszi, még mindig szép, neki szépnek kell lenni, mert hiszen  még csak negyvenéves… Na jó, negyven múlt egy-kettővel! De mit számít az? Eddig szép volt, mondták a neki, a nőnek a férfiak, és mondják még ma is. De ő már az utóbbi napokban nem mer a tükörbe nézni! Pedig hogy csodálta minden reggel és még napközben is, ahányszor csak tehette, önmagát! Nem volt hiú, vagy nem önmagáért az, a szakmájához tartozott a SZÉPSÉG. Azt hitte, ez az élete, már ezért áldozott fel mindent tinikorától kezdve. Mikor más lány okosodott, vagy az iskolában, vagy a fiúktól, vagy csak egyszerűen lustálkodott, szórakozott, ő addig dolgozott. Keményen! Ebben a „szépszakmában” mindenki csak a csillogást látja. Mindenki, aki kívülről irigyli, és nem belülről látja és szenvedi végig. Hát nem szenvedés az, hogy egy halandó embernek sokszor napi öt-nyolc-tíz órát szépnek kell lennie?! Szépnek! Olyan szépnek, amilyen nem ő akar lenni, hanem amilyennek más kívánja látni. Mindig és mindenkor, minden pillanatban meg kell felelnie mások igényének!

Először, az első nap úgy hitte, nem bírja soká, még egy napot semmi esetre se… Aztán másnap is elment, és harmadnap is, majd mindig és mindig, azóta… Mióta is? — Istenem! — borzong bele, de hirtelen nem tudja, jó vagy rossz érzéssel-e az emlékbe. Hiszen mindössze tizennyolc éves volt, mikor sorsa ezt az irányt vette. Persze, abban egészen biztos, hogy az akkori, bizonytalan bakfis önmagának mindennél jobban esett az elismerés. Ő akkor azt hitte, egy nőnek ez lehet az életcélja: szépnek lenni! Hódítani!… Persze, volt már sikere, duruzsolták a fülébe, hogy mennyire szép és más, mint a többi, de ő nem hitte. Aztán végre, mikor a kifutók világába lépett, és már több helyen is megjelentek képei, kezdte elhinni, nem csak önmagáról hiszi, hogy szép, mert neki szépnek kell lennie, hanem tényleg az, ha ezért még pénzt is adnak. Belebódult önmagába, van ez így, ha hirtelen jön a siker. És neki jött! Egyik nap még csak egy lány volt a „négy béből”, egy a sok közül, aztán föléjük emelkedett. Csillogott, és ez a csillogás még szebbé tette. Persze a nap végére belefáradt a munka fizikai részébe, és abba, hogy az első időkben egész nap „idomították”: így járj, úgy állj, ezt ne tedd, azt feszítsd meg, és egyáltalán úgy viselkedj, ahogy a profik, ahogy a többiek!… Annak ellenére, hogy egy ledarált hullánál is fáradtabban ment haza, mégis élvezte az egészet, mert önálló lehetett végre! Az iskolapadból a felnőttlétbe került. Nem volt gyakorló idő, nem volt átmenet, hanem egyből keresett, és nagyon sokat keresett. Költött is rendesen, mert hiszen az övé volt, és emiatt lettek állandó gondok otthon. A valóságban nem a lányuk éjszakázása és költekezése borította ki a szülőket, hisz nem voltak ők vén konzer-vatívok, el-elmaradozott már a lányuk harmadik gimnazista korától, de eddig ők engedték meg ezt neki, most meg már nincs rájuk szüksége. Hiszen többet keres, mint ők ketten együttvéve!

Egyedüli gyerek volt, mégse szeretettel, hanem anyagi függéssel akarták a szülők maguk mellett tartani. Pénzzel. Pedig a pénz vette el tőlük a gyermeküket. Az első időkben, az első karácsonyra még visszament, de kínos mente-getőzés volt az a „szeretet ünnepe”, hogy a szülők nem tudtak értékesebbet venni, mint gyermekük őnekik. Aztán a szülőknek már nem kellett szabadkozni, a telefon-beszélgetések is megritkultak, de már akkor is semmit-mondóak voltak. Pedig akkorra már a lány elköltözött a városból is, fel a fővárosba. Még több pénz és még nagyobb lehetőség! De egyre kevesebb emberi kapcsolat. Csupán a szakmája lett az élete. Se gyerek, se család, se igazi szerelem… Mikor észrevette, már ez volt: már nem mert a tükörbe nézni. Ekkor vette észre más is: megöregedett… vagyis kiöregedett. Hitte, mert bemesélte magának, ha nem nézett volna tükörbe, ha nem látta volna meg magát ÍGY, hogy önmagának is látni kell, már nem szép, akkor talán, talán még tovább maradhatott volna a szakmában. Vagy épp fordítva, sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna tükörbe néznie, hogy önmagán is megláthassa: örökké nem maradhat az ember szép és fiatal! Igen, talán akkor nem lett volna egész élete ilyen meglepő: váratlanul került bele a „szépszakmába”, mert váratlanul mondták neki, hogy szép; és ugyanígy váratlanul került le a dobogóról, mert mondták neki, hogy már nem szép. Igaz, számára eddigi élete nem volt csupa csók a sorstól, de a pofon mégis váratlanul érte. — Itt van az — bámulja meg a tükörben önmagát —, aki szép volt, és a szépségéből élt. Most meg… fogalma sincs, mi lesz ővele.

Megölte szépségét az idő, ölje meg ő is az időt?

Most… ha megállítja!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap