Az időtöltésre már nincs időm

Jókai Anna, szo, 10/24/2015 - 00:12

(Budai Katalin beszélgetése Jókai Annával, a Magyar Napló 1992. karácsonyi számában.)

 

Hatvan év. Szép, vonzó nőnek súlyos kimondani. Ugyanakkor szeretetben ünnepelt születésnap is egyben. Aki megérte, alkotó ember, folyamatokban és nem esztendőkben gondolkodik. Mégis, Jókai Anna pályáján ez a születésnap egy másféle cezúrával is egybeesik. Fontos közfunkcióból vonul vissza: az Írószövetség elnöki tisztéből, bonyolult, nehezen összefogható szervezet éléről. Majdnem lehetetlen jól csinálni: ő jól csinálta. Ezt most elismerjük, egyszerűen nem lehet nem elismerni. De mindig ott van a kérdés: aki ezt a hivatalt elvállalta, nem erre termett. Író, akinek a helyét nem e három év alapján kell kijelölni az irodalomtörténetben, akinek az életművét még értőn fel kell mérni. Így, míg dolgozott, valami más helyett dolgozott. Ez érdekel igazán.

– Úgy gondolom, nehéz hónapok jönnek. Hiszen át- illetve visszaalakul az életformád, mindenképpen változások következnek be. Visszazsilipelés: ez lesz. Mit teszel érte? Mit vársz tőle? S főleg: megvártak-e az írnivalóid?

– Lehet, hogy amit most „visszazsilipelésként” kellene megélnem, az korábban történt, azaz „átzsilipelés” volt egy végtelen, tengerhez hasonlítható közegből egy kisebb és zsúfoltabb vízbe. Ez volt a váltás: korlátozottság és önkorlátozás. Ha a feladatomat tisztességesen el akartam látni, bizonyos ellenszenveket le kellett gyűrnöm. Ezt nevezem önkorlátozásnak: oda is el kellett mennem, ahová egyébként nem mentem volna, azokkal is beszédbe kellett bonyolódnom, akikkel egyébként nem kívánnék hosszasabban szót váltani. Mert természetemhez hozzátartozik, hogy nagyon megválogatom, kivel cseresznyézem egy tálból, de aki kér, annak fontolgatás nélkül adok belőle. A kettő nem ugyanaz! Bár alapvetően szeretet vett körül, sértések, bántások is értek szép számban – s ezeket elegánsan zsebre kellett tennem. Az volt az életformaváltás, hogy nem engedhettem meg, hogy az életemről, a pályámról gondolkodjak: hiszen mások ügyeivel voltam elfoglalva. A lelki higiéniának szánt minimum, a kis napi számvetések is hiányoztak.

– Maga az íróság is szerep tulajdonképp – nemcsak belső, de külső kötelmekkel is jár. Ugyanígy a közhivatal is. Tehát nagy játékterep is egyben. Voltak-e ebben a három évben íróilag aztán kamatoztatható tapasztalataid? Valami, amit élvezni is tudtál, sőt, esetleg hiányzik is majd?

– A tevékenységem nagy részben az emberek előtt zajlott, sok protokollal, s ez volt a legterhesebb. Ami viszont hiányozni fog, az a komoly írószövetségbeli dolgozószobám, aminek levegője, patinája volt. A terebélyes íróasztal, telis-teli levéllel. A tárgyalósarok, ahol hellyel kínáltam az érkezőt, s megkérdeztem: tudok-e segíteni? Hiúság ez is, meglehet. Ha az az én hiúságom, hogy örömet okoz látni, hogy valaki sorsában helyrebillen egy parányi – nos, akkor vállalom. Voltak nyomorult életszakaszaim: ezek villantak be ilyenkor, láttam az egykori űzött fiatalasszonyt, aki annyit kilincselt hiába. Hihetetlen dolgokban fordultak hozzám, s ha nem is volt feladatom, illetékességem – mégis felemeltem a kagylót, írtam levelet, „intéztem”.

Az emberek jelleméről nem tudtam meg olyat, amit már ne tudtam volna, mégis, az alattomosságról még bővíthettem az ismereteket. A legfájóbb az volt, amikor olykor-olykor leglelkesebb biztatóim cserbenhagytak, s akiket saját játszópajtásaimnak véltem, azok közül nem egyről kiderült, hogy valójában másik csapatban játszik. Hogy visszatérjek a „vizes” metaforához: fűrészhalak között úszkáltam szelíd bálnaként, kisebb öbölben, tehát nekem ez most szabadulás, vissza, nagy vizekre.

– Elfecsérelt idő volt íróilag? Megbántad?

– Nem. Nem bántam meg. Életemnek olyan periódusában ért a hívás, amikor egy igénybevevő teljesítmény után – A töve és a gallyára gondolok –, amúgy is szellemi csönd következett. Tehát az volt a szándékom, hogy a személyiségem másik oldalát, a közvetlen kapcsolatokban megnyilatkozót erősítsem. Feladat és próbatétel volt végigmenni ezen az úton úgy, hogy ne legyek kisszerű és acsarkodó, s ne használjam fel a hivatalt személyes előnyszerzésre.

Voltaképpen sok írásbeli dolgom is volt. Emlékbeszéd, táblaavatás, korreferátum, vitacikk. Írói munkának fogtam fel. Csak azokról beszéltem vagy írtam, akikhez valamelyes szellemi közöm volt. Így játszottam ki azt, hogy a saját életművemet alig tudtam gyarapítani. Az első írói ténykedésem a poszt letétele után, néhány héttel ezelőtt az volt, hogy megírtam a székfoglalómat – mint alapító tag – a Széchenyi Akadémiára. Hosszasan, bíbelődve dolgoztam rajta; „élvezkedtem”, végre a saját közegemben tapicskáltam.

– Tudod már, mit fogsz megírni?

– A készülődés ideje jön. A munkát nálam mindig megelőzi egy csöndes, meditatív időszak, adventben úgyis ezt tenném. Majd valamikor januárban leülök reggel fél kilenckor, és fél kettőig írok. Tudom, hogy eljön az idő, mikor oda kell ülni: és akkor is ott, ülve kell maradnom, ha egy sort sem tudok írni. Az embert egyszer csak elkapja valami, s akkor mozogni kezd a tolla. Ugyanakkor tudom, hogy a „nagyobb részen” már túl vagyok. Nem érzem úgy, hogy amit akartam, nem tudtam kimondani. Letettem ezt a prózát, letettem tizenhét könyvet – nem hiszem, hogy most kellene nekem valamit istenigazából bizonyítgatnom. Az a dolgom, hogy türelemmel kivárjam a közlés pillanatát.

– „A szakrális elemek kerülnek előtérbe munkásságában” – mondhatni szárazon, leíróan. De mi van e mögött? Talán nincs is akkora váltás, olyan másság: a legkorábbi prózád is tele hiányokkal, „sóvár hiányokkal”, „belső segélykiáltásokkal”, azok is a megszenteletlenséget siratták. De ami szűkülésnek tetszik tematikailag, formailag felszabadítás. Az átlépés formai szempontból ragadható meg – hiszen minden forma – igazán. Ennek a folyamatnak milyen állomásait látod?

– Látványos stíluskülönbség van az első két regényem és a két legutóbbi között például. Az anyagom kezdettől fogva gazdag volt. De nem voltam olyan szinten, hogy rálássak, s a rálátás formanyelvének sem voltam így birtokában. Csaknem ugyanúgy gondolkodtam, mint ma: de benne voltam a sűrű közegben, ami nem engedett magasabbról vizsgálódni. Ki kellett belőle „fejlődnöm”. Amikor ez bekövetkezett, kifejlett hozzá a formanyelv. Megtapasztalás és irodalom nálam jobban összefügg, mint talán másoknál. Ha sikerült a saját szellemi szerkezetemen egy jottányit is mozdítani, az mindig meglátszott a prózámon is.

„Ahol a kincsed, ott a szíved is” – mondja a Biblia. Az én szívem 1972-ig a szükségesnél jobban be volt ágyazódva az anyagi létbe, a földi világ szenvedései közé. De onnantól más kezdett érdekelni ugyanabban a sorsban – más értékközponttal viszonyultam ugyanahhoz az életanyaghoz. Az alakok sokasága, a városi folklór elemei ott vannak Az együttlétben ugyanúgy, mint a legkorábbi írásokban – és mégsem azonosan. Ugyanígy a Tartozik és követel és a Jákob lajtorjája is emberpártörténet, a szerelem és a házasság bomlásának története, és mégis mennyire másak! Ugyanazt nézem: csak más és más szintekről, ez adja a fokozatokat. Azért beszélek erről vonakodva, mert írásban igyekeztem megközelíteni, pontosan körüljárni, mit is szeretnék én megcsinálni – ott van mindez A tizenegy parancsolatban vagy az Írás és az írás című esszémben. Idéztem ott, hadd idézzem most a nyomaték kedvéért ismét Worringert: „Vannak olyan könyvek, amelyek új fluidumot árasztanak, új módon táplálja őket az élet: egy új gondolkodói érzékiség termékei. A látomások egzakttá válnak. A gondolkodási folyamatok érzékivé.” S én hozzáteszem: az igazi művet a konfesszionális tudat hozza létre; a gyónás, a vallomás, a mérleg, a vizsgálat.

– „Nem minden történetet látunk” – írod szinte az idézet folytatásaként, a 28-as villamos útján végigzötyögő belső történésekben, Az együttlétben. A látásmód változik, ha úgy tetszik, a szemmozgás; s a műfaj is változhat vele. Már az esszé kategóriájába sem fér bele az a bölcseleti próza, amit nyomokban végül is mindig tiszta alakzatokban pedig a legutóbbi időben művelsz. Ki vagy mi mentén haladsz ebben, mintáid vannak-e?

– Különös az én vonzódásom: olvasok, és ráérzek, rátalálok dolgokra, amikről én is tudok, amelyek felé én is tapogatózom. Felujjongok ilyenkor, s így vezetnek a mesterek: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Hamvas, Kodolányi bizonyos regényeivel, Várkonyi Nándor – ők tudnak az orfikus prózáról, ami leszáll a mélybe, megtapasztalja a világ valódi lényegét, s föl is tud jönni onnan. De ahogyan az elmúlt negyven évben nem lehetett, ugyanúgy – fájdalom – most sincs előtérben ez a fajta próza, s mi, akik próbáljuk, továbbvisszük, sem ismerjük egymást. A cél: új néven megszólítani a világot, új fényben megtekinteni, s Istent újra megnevezni – heroikus kísérlet ez, hiszen kis, bezárt énem van csupán. „Megismerő próza”, ha lenne ilyen, így nevezném. De már műnemeket sem tudok elkülöníteni. Az apokrif imákat egy francia fordító versantológiába kérte. De az esszé is csak annyiban az, amennyiben kísérlet az új megközelítésre. Meditációk inkább – de nem tételes filozófia. Végül is nem az én dolgom elhelyezni, minősíteni. A nagyobb gond az, hogy más sem tudja.

Mindig szembe kellett néznem a beskatulyázhatatlansággal. A kritika, az egyébként elismerő kritika is zavarban volt, van. A hagyományfolytató realizmus elemei is benne vannak a prózámban, de a posztmoderné is, és mégsem igaz, hogy az egyik vagy a másik volna kizárólagos. Meglepő volt, amikor Az együttlétet Mészöly Miklós Filmje, Nádas Egy családregény vége s Esterházy A szív segédigéi mellé, mint a posztmodern magyar mintái mellé sorolta egy méltatás. Egyedülállás: prózastílusban is, a személyiség mélyén is. Nincs nyájam. Igazi jó, gyapjas, meleg nyájban egy lenni: ez nem sikerül. Keresztnek kaptam ezt vagy megtiszteltetésnek, nem eldönthető.

Korábban töprengtem, miért van az, hogy bár az ún. „jó kritika” három fiókot tölt meg a szekrényemben, de igazában mégsem találják a helyemet. Az ilyen vagy olyan felsorolásokból általában kimaradok. Úgy látszik, nehéz ezt a prózát befogadni; talán új, rászabott doboz is kéne! Mostanában azonban mintha e téren is történne valami.

– Ha adekvát fogalomkészlettel vizsgálódó kutatója alig, társművelője szintén kevés, vajon értője, jó olvasója van-e?

– Igen. A visszajelzésekből ezt látom. Az apokrif imák például teljesen különböző műveltségi fokon álló embereket ragadtak meg. Hagyományokon nevelkedett, egyszerű vallásos emberek fogták fel személyes megszólításként, de a „vájtfülűek” ugyanúgy. Persze, olyanok is voltak, akik csak egy rétegét emelték ki a maguk számára. Nem baj, sőt! Mindig így szerettem volna írni: legyen több rétege, több lehántható héja, ki-ki a maga szintjén kapjon belőle, csak éppen, ha eljut a közepéig, ott ne a nagy semmit, hanem a magot találja.

Nagyon sokan telefonáltak, akik hallgatták a rádiós sorozatban a Szegény Sudár Annát – jórészt idősek, munkanélküliek, betegek. Csodálatos volt hallani, mennyire úgy fogták fel, mint a saját sorsukban ható vigasztalást. Ez a hatás nem irodalmi hatás elsősorban. Amikor dicsérik, nem műalkotásként dicsérik, nem ismerik fel benne a formáltságot, az életanyag alakítását, csak a végeredményt.

– Kielégít ez?

– Telhetetlen vagyok, elismerem. Az esztétától viszont azt várnám, hogy ő viszont ismerje fel, derítse ki azt az esztétikai hatásmechanizmust, ami kiváltotta az olvasóból ezt az azonosulást. Az ember kezében vagyunk, írtam egykor, s ezt sokan félreértik. Az ember felelős. Isten nem felelős. Mi jut át a következő évezredbe? A hablatyirodalom, a stílusfecsej nem – és a panelrealizmus sem, legfeljebb ideig-óráig. Csak az az irodalom jut át, ami fontos az ember számára. Ami megérint, részvéttel ölel, óvatosan emel feljebb. Erre tettem, ezért írok – lehet, naiv vagyok, nem korszerű. De szerintem az a korszerű, ami túléli a korát.

– Érdekes volt, ahogyan a születésnapi ünnepségen az Írószövetségben, kollégáid mellett, az egyházi lapok képviselői köszöntöttek: szinte hasonló szavakkal, a magukénak érezve. De melyikükhöz tartozol valójában? S fontosnak tartod-e egyáltalán ezt az intézményhez tartozást?

– Katolikus vagyok, abban a hagyományrendszerben nőttem fel, könnyűszerrel tudok alkalmazkodni legtöbb normájához. De ez nem jelenti azt, hogy oda vagyok lecövekelve. Minden olyan vallással rokonságot érzek, amelyik a Krisztus-impulzus köré rendezi önmagát. Amelyik Krisztust kiiktatja, csupán forradalmárnak vagy jámbor bölcselőnek tekinti, ahhoz – bár tisztelem –, nincs személyes közöm. Én az antropozófiában találtam meg azt, amit egy vallás kötelmei között nem lehet. Kora fiatalságom óta benne vagyok, ez határozza meg a világban való fizikai működésemet. E bölcseleti alapozás művészeti megélése „továbbérzése s továbbgondolása” az én saját utam. Az antropozófia ismeri az égi jelenlétet, ugyanakkor mindennek egészséges fontosságot tulajdonít, amit itt a Földön megélünk. Ez adhat nyugalmat egyfelől, másrészt pedig nyugtalanságot. Ezért érzem úgy, hogy nincs időm időtöltésre, meg kell cselekednem minden pillanatot, mert jelentős, mert visszahozhatatlan, s változtatni itt kell ahhoz, hogy ott majd megéljük a következményeket. De erről nem szívesen beszélek, nem is tettem köztudomásúvá, annyi felületes, léha nyilatkozat, dogmatikus vagy éppen hagymázas szöveg jelenik meg erről.

Van mércém. Mikor kérdezgetik, honnan tudtam, mikor miért helyes, amit elnökként döntöttem, azt feleltem: könnyű a dolgom, hiszen van mintám, ősképem, oda vezetek vissza mindent, nem kell beugranom kisebb mértékeknek. Mikor pártok között és fölött tudtam utat találni, abban is ez segített, s ez az, amit a külső szemlélő diplomáciai készségnek vélhetett. Van viszonyítási pontom: s ez meglátszik. Akinek egyáltalán nincs, vagy nagyon alacsonyan van: az is meglátszik.

– Az utóbbi időben gyakran elmondtad, mennyire visszavágyol az írói szerepbe. De mintha a szavaid mögött szorongás is lett volna.

– Nem nagyképűség, ha azt mondom, hogy ezt mint író, nem érzem. Említettem már, nincs tele bőröndöm. Nem tudom, fel kell-e még raknom a kupolát, vagy már csak díszítgetni kell rajta. De a fizikumom jó; egy-két évtizedem hátra van még, talán. Azt pedig ne adja Isten, hogy elpazaroljam életem minőségét. Azt szeretném, hogy végig olyat tudjak tenni, ami fontos. Írásban és az írás mellett. Nemcsak elmélkedni, bölcselkedni a jóról, hanem élni. Igen, irigység él bennem a Teréz anya formátumú makulátlanság iránt. Az alázatot meg lehet tanulni, azt lehet követni: de az örömöt benne, azt nem. Nem tudok nagyon örülni: nem tudok csak úgy olvasgatni, moziba járni, időt tölteni. Magas az „örömküszöböm”. Azt keresem, ami haszontalan lelkemnek hasznára van.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap