Az ifjú halász és a tó

Jókai Anna, p, 11/24/2017 - 00:14

 

 

 

 

 

Az első feltétel: legyen csönd. Semmi hancúr, semmi kődobálás. Ne kacarásszon, ne nyüszítsen senki. A halak némák; nem süketek! Második feltétel: megfelelő fajtához megfelelő csali. Kukac vagy kukorica. Önetető és érzékeny kapásjelző. Esetleg apróhal a horogra, ha van rablásra remény: a kicsin a nagy fennakad. Harmadik feltétet: türelem és erőnlét. Változó időben jobb a kapás; kényelem vagy kényelmetlenség a horgászt le ne gyűrje. Az ügyesebbje kitámasztja a pecabotot. A tekintet merev, kifejezéstelen – csak a test ül a parton, a lélek kutat a felszín alatt, szuggerál, képzeleg: a zsákmány közeledik… a hát meggörbül, a szem összeszűkül, a műanyag úszólabdacs tüstént jelez, s akkor egy határozott rántás. A horgon már ott ficánkol a fogás – ha csak le nem tépi magát a ravasz –, de hát ily szerény halacskák az acélhoroggal hogyan mérkőzzenek? Legföljebb moszat, halott nádcsomó kerül a zsinegre – nagy vesződség az is. Tisztogatás, igazítás, újabb lendítő mozdulat, még energikusabb. A többi horgász jót mulat. Ha a vödrökben csak vacak csíkocskák vonaglanak, azt viszont kölcsönösen megértik. Semmit sem pocsékol el az ember. Ha meg hébe-hóba, véletlenül, akad kilós is: végigfut a telepen a hír, a cseles fotós babrál, csak optika kérdése, a beállítás szöge, s már a kép a bizonyíték, mekkora is az a hal… a mérleg valahogy mindig messzebb van, mint a bűvészmasina. A horgász hiú fajta: örül a fotónak. Bár néha meghökken, kételkedik: miféle fotós ez? Miféle gép? Látcső a színházi mulatsághoz: egyik fele nagyítja, másik fele zsugorítja ugyanazt az objektumot, tetszés szerint? Mégiscsak a mérleg a döntő! De hát a helyi mérlegek oly ingatagok, vagy cinkelik a súlyt, vagy kifúrják a belsejét, esetleg bizonyos kezek játéka mintegy véletlenül, villámgyorsan billent egyet a serpenyőn: följebb vagy lejjebb nyomja. Halászati tilalomnál különlegesen nagy a lengés – kinek vétek a fogás, kinek érdem. Meg hát, ne tagadjuk: félvakok is horgásznak. A vödör árnyékát is halnak nézik. Nekik jó. Övék az önteremtette legenda; becsapják maguk-magukat, nem várnak a forgandó világra.

Néhány profi úgy véli, a felszerelés a döntő. Sőt. A felszerelés villogtatása, a hajítás eleganciája. Simán csúsztatják ki-be teleszkópos botjaikat, kattantanak a rugós széken; patentzár van a dobozon, szoros csavarmenet a kannán és fedelén.

A partszegély hosszú. De nincs horgász, aki a saját területét elég zártnak érezné és zavartalannak. Ezért az óvatos távolság. Csak akkor sereglenek össze, ha végképp és általánosan nincs kapás, vagy valami újabb szabályrendelet fenyeget: egymás háta mögé settenkedve mesélik a mesét. A szellemről, ami bennük mégis közös.

Sürgés-forgás. Pici, pontos cselekvések. A tó?

A tó tehetetlen. De nem szíves. A tó a gyorsúszókat szereti. Megveti a pancsolókat, a mocsoktól fél; felbőrzik. A tó, ha akar, ad. De a kisszerű fosztogatókat nem érti. A tó édesvizű, nem mar a húsba, és nem is illuzionista, mint a tenger: nem ígéri sem a határtalant, sem a végtelent. Azért ő is kápráztat egy kicsit. Ritka hajnalon és ritka alkonyatkor a naptól és a naphoz gyöngyös sugárhidat vezet. Várja az első gyalogost, aki nekiindul a parttól a fénynek, meztelen talppal. De csak a szörfök kiképzett anyagéle szabdalja keresztbe a gonddal vetített utat. Mi hát a kárpótlás? A vihar. A tó nagy alakítása. Megszánja az orkán, a villám, az eső: rendezőnek elszegődik. A tó sóvárog a viharra. Kínjában köpi a kénsárga-füstszürke iszapot. Hiszen mindenki játszhat a testével, paskolja kénye-kedve szerint, s az ő válasza csak egy-egy fodor, loccsintás, nyújtózás a szegélyig. A rikoltásra susogva felel. A viharban végre ugrik. A viharban végre hördül. A hullámizom megfeszül, domborodik, határt nem tisztel. És táncoltat ám, gyilkol is: néha balekot, de inkább a pofátlan pimaszra vadászik, aki csak a roppant tengert féli, hetykén hirdetve: a tó nem veszélyes. Egy tóban nem történhet tragédia. Pedig az elem ugyanaz. És ugyanaz a fulladás keserve.

De most nincs a tónak esélye. Közepes, vihar utáni, elsimító nyájasság van éppen. A szél szeszélyes, jobbról is, balról is ad néhány apró pofonkőt, egymásnak löki, majd szétszakítja a híg fellegeket. Mintha a nap rohanna, percenként vált a fény és az árnyék. Nem komoly. A pecások – kényszerű szünet után – ellepik a betonperemet. Bágyadt hallalik, téveteg üdvözlések. Van, aki védekezik: guta ellen kalappal, szúnyog és egyéb vérszívók elől pedig nyakig zárt a tréningruha. Gumicsizma a csónakosaknak; ők egy kissé beljebb lavíroznak. De a többség dacol: kisgatya, lobogó haj vagy hámló kobak. Így az egészség, ez a sport! A szenvedély egységesít. Legföljebb a módszert vitatják: melyik az üdvözítő. Persze, a fiatalabbak újítanak: egy lógatja a botot, a társaság körülüli, gibicel, biztat, s úgy érzi, ezáltal részesedik. Füttyögetnek, ha csöpp a hal, mutogatnak, ha nagyobb. De az öreg pecások nem szeretik ezt a zsákmányt megnézni. Talán azért, mert emlékeznek. Talán azért, mert felejtettek. Talán azért, mert a csoport puszta heccből kipöccinti vödrükből a fogást és nevet:

– Bátyám, hol itt a hal?

Egyikük-másikuk meg nem törődik se fotóssal, se mérleggel, odanéz, majd tárgyilagos-fanyarul azt mondja:

– Szomszéd úr, dobja vissza!

De hát a heccelődésnek is megvan már a kialakult szertartása. Végül is nem borzol mélyen; se vizet, se lelket.

A viharkabátos még élvezi is. Megérti. A viharkabátos, ha hideg, ha meleg az idő, a fakult kelléket sose hagyja otthon. Ha nem kíván köszönni, a csuklyát az arcába húzza. Ha izzad, összehajtja s maga alá begyűri. Ez a kabát sokat szolgált. A gazdája csak a minimális kötelezőt. Régi pecás: mindenki ismeri a parton. Van is némi tekintélye: egyszer valóban kifogta a hitelesített rekordot. Azóta nemigen érdekli, mi fityeg a madzag végén. Csak ül a kövén; azt hinnéd, szolidáris a halakkal.

De a jelenség még az edzett viharkabátost is meghökkentette. A csörtetésre kapta az arcát hátra.

Egy ifjú közeledett, nem a kitaposott ösvényen, nem is a füvön: hanem toronyiránt, át a hulladékkal, kupakkal és rozsdás pléhhengerekkel szennyezett csalánon.

„Ifjú. Ez a helyes kifejezés – gondolta a viharkabátos –, ha kissé archaikus is. Fiatal mindenki lehet, aki fiatal. Az ifjú azonban minőség. Az ifjú karcsú, erős, magas. Vonásai vannak, és a tekintete tiszta. Igyekezetében méltóság, mozgásában harmónia. Csapata nincs – egyedül jár. Minden egyezik. Csak ez a csörtetés, ez a beharapott száj, ahogy vonszol valamit, valami óriási gubancot a háta megett…”

Az ifjú elérte a „hivatalos” horgászperemet. Le se törölte a verejtéket. Fűzős sportcipője és hosszú, inkább célszerű, semmint divatosan szűk farmernadrágja fölött csak a felsőteste csillogott barnán és meztelenül. Mégis, a többinél pucérabbnak látszott. Talán mert nem takarta az arcát egyenszakáll. Talán mert nem nyomott a szemére sötét szemüveget. Talán mert a mellkasa szépen vezetett a lapos hastól fölfelé, a vállak kifeszített ívéhez. Állt, akár a túl nyitott, tárulkozó v betű. A bokája összezárva. Két marokra fogott terhét nem eresztette. A viharkabátos esett hozzá legközelebb. Kicsoda-micsoda, az ifjút nem érdekelte. Egy ember, aki a kedvéért hátrafordul, és ha ránéznek, visszanéz.

– Jó napot kívánok – köszönt. A hangját nem vastagította mesterségesen, de nem is csúsztatta egy oktávval feljebb, finomkodóra. – Csak egy csónak kéne… szeretnék halászni.

– Horgászni. – A viharkabátos helyesbített. – A halászat egészen más.

– Tudom – mondta az ifjú, és mosolygott. A fogsora szabályos volt, s mint a gyenge kukorica, nem sárga, de nem is hivalkodóan fehér. – Azt akarom. – Közelebb cipelte a gubancot. Valami csörömpölt a közepén. – Szereztem hálót. A szerkentyűt én magam bütyköltem össze. Olyan csigaféle, kézitekerővel. Mert hát kivetni könnyű, bár fontos, hogy jól szétterüljön, s mégis zárjon: ami a hálóba kerül, többé ki nem csusszanhat. A húzáshoz kell a fortély. Csak egy csónak lenne. Egy biztonságos csónak, nagy merülési felülettel. És akkor bemegyek a közepébe. De azok a kölcsönzőben mind labilisak. Nem pancsikázni készülök a famíliával. De nem is ladikban édelegni. Olyan nehezen értik meg!

A batyuszerű hálót kibogozta, a köteleket, vasakat ellenőrizte. Izzadsága a hűvös szélben leszáradt. Elhelyezkedett a viharkabátos mellett, jógaülésben, a levegőből nagyot harapott, tartotta a tüdőben, aztán kiengedte. Megint nyelt egy adagot, a hasa kigömbölyödött, mint a tápszerreklám neoncsecsemőjének, majd lassan-lassan horpasztotta homorúra.

– Huh – mondta végül. – Ez jólesett. Átmostam magam. Nem próbálja meg? Pihentető.

– Éppen a pihenésbe fáradtam bele.

Az ifjú bólintott.

– No igen. Ronda póz. Képzelje el Rodin Gondolkodóját, pecabottal a kezében. Lehet ezen röhögni. Szériában, csupa kis gipszgondolkodó.

– Maga csak röhögjön – mondta a viharkabátos, kiszedte ülepe alól, a nyakába kanyarította a cserzett köpönyeget. – Ha nincs inkább sírhatnékja. Magának a horgászás nem szenvedély. Pitiáner hobbi. Ugye?

– Ne vegye sértésnek. – Az ifjú engesztelően megérintette a kabát üres ujját a testük között. – De nem az igazi… Ezzel tölteni a fogyó időt. Hiányzik az izgalom. Nem holmi látványos élet-halál küzdelem, nem vér, nem szigony, nem is az, hogy a hal a mélybe ránt… de legalább annyi, hogy kupán csapja az emberét a farkával… Eszméletvesztés, szédület! Aztán föltápászkodni újra és csak azért is!

– Nem akarom kiábrándítani – a viharkabátos az ifjút kedvtelve nézte –, de ez már régen nem a halak reszortja. Régen nem az övék. És talál a tóban ekkora halat…? Ifjú barátom. Ez már nem is szent idealizmus. Ez már üde infantilitás.

– A viszonylag legnagyobbat se lehet horoggal kifogni… Higgye el, letépi.

– Egyszer sikerült – mondta a viharkabátos.

– Egyszer… s ez egy életre elég?!

– Igen, egy életre – ismételte a másik, reálisan s csak egy parányi szomorúsággal.

– Akkor miért ül itt? Ilyen türelmesen?

– Megszoktam. Nem értek máshoz. Nem győzöm a silányat a víznek visszaadogatni. De hát a hasonlítás is öröm. No meg persze a bánat.

– S így ballag el? Napra nap? Ahogy jön, üres vödörrel?

– Néha irgalmas vagyok magamhoz. – A viharkabátos mosolygott. – Engedek a fene gőgből. Csak egy kis normál súlyt formázzon.

– Legalább szereti? – kérdezte az ifjú, s bepillantott a nyitott vödörbe. Egy árva keszeg ütközött újra és újra az edény falának.

– Mit?

– Mit… A sült halat, például.

– Utálom. Tőlem tálalhatják, utálom a halhúst, mindenféle formában. Jegyezze meg: az igazi horgász a halat nem eszi.

– Eladják – mondta az ifjú gúnyosan –, aki szorgalmas, nem fizet rá. Vegyesen kell árulni. Egy kicsit olcsóbban. Fűszert hozzá: kész a lé és az elmélet. „Kleine Fische gute Fische.”

– Nem tilos. Nem is erkölcstelen. Én inkább elajándékozom. Meglepné, ha tudná, hány embernek ízlik, sőt fő táplálék egy-egy ilyen példány, egy-egy ilyen alig átlagos. Csak mocsárízű ne legyen. Nem a nagyság. A természetes íz a maximum ebben a helyzetben.

– Szóval az üzlet mellékes?

– Az üzlet… azt a hülye pecás csak ugatja. Imponáló ez a maga halászideája! De hát éppen a halászat dolgozik, ifjú barátom, piacra… Állami nagyüzem. Nem olvas újságot? „Jó ütemben halad a halastavi rekonstrukciós program, amelynek keretében az idén megközelítőleg ezerötszáz hektárnyi területen teremtik meg a korszerű halgazdálkodás feltételeit. A rekonstrukciós program öt év alatt ötezer hektárnyi tó modernizálását írja elő. Évről évre növekszik a termelés… Mindenhol különös gondot fordítanak a nehéz fizikai munka elkerülésére, a halkiemelés technológiájának modernizálására… a melegebb vizekben éppen a legértékesebb halfajták nevelhetők jó eredménnyel…” S akkor ez a maga hálója! Mit akar maga, tulajdonképpen? Engedélyt szerzett?

– Nem hiszem, hogy szükséges. Annyira egyéni dili – mondta az ifjú. – Nem harapózik el. Nem ragályos.

– Nem. – A viharkabátos végigtekintett a parton. – Ilyen rizikó nincs. És ha kap csónakot? Tőlem. Azt az éppen megfelelőt. Mit képzel? Egyszerre kifog többet is? Mennyit? Tízet? Húszat? Fél mázsát összesen?

– Ugye, nem komolyan kérdi? Ugye, nem komolyan? – Az ifjú közelebb csúszott, a kabátot társa fél válláról lesodorta. – Hiszen tudja maga jól.

– De hát ez tó. Nem tenger! – A viharkabátos botja megremegett. – Nem keresheti, ami eleve nem élhet meg benne. Akkor maga bolond.

– Vannak biológiai ismereteim. De én is olvasok! „Lehetséges, hogy az eddigi tudomásunk szerint rég kihalt neandervölgyi embernek mindmáig fennmaradt egy populációja, a Homo neanderthalensis, a fejlődés egyik oldalága, zsákutcája… és az elmúlt évtizedek több, évmilliókkal ezelőtt kihaltnak vélt őslény eleven példányaival lepték meg az elképedt tudósokat. Csak pár hete érkezett a hír, éspedig a világ végének nemigen nevezhető Japánból, egy sose látott, vadmacskaszerű ragadozóról…” Csodálatos! Vallja be, hogy csodálatos.

A kabát lehullott. Már mindketten derékig meztelenül ültek. Jobbról is, balról is pisszegés.

– Halkan – intette az ifjút az idősebb. – Szép bolondság. Hogy a hálón egy ősborzalom fönnakad!

– Tudom, hogy tó. De óceán volt egykor minden. Valami régi mutáció megbújhat az iszapban. Valami ritkán szaporodó, ezredekig vegetáló, valami torzan ottfelejtett…

– „Őrült beszéd, de van benne rendszer…” – Átcsapott tegezésbe. – Kapsz csónakot. Mesélj! Ha elő is piszkálnád a mélyből a te fura szörnyed: minek? Mutogatnád országnak-világnak? Szenzáció?

– Ó – mondta az ifjú –, szenzáció, köpök rá! De talán bizonyít. Talán megmagyarázza. Hogy hol siklott félre. Ha volt irány: hol tört meg? Bátyám, a hipotézisek az őrjítőek. Nem a kísérlet az élő bizonyítékra.

– Még majd megszédítesz engem is. Eredj háromszáz métert balra, amíg a perem jobbra kanyarog, a nádason túl. Ott a stég. A stégnél a csónak. Megismered. Az oldalán olajfestékkel mázolt fekete kereszt.

– A neve helyett? Vicc ez vagy a sorsa?

– Is-is. Nesze a kulcs. Vigyázz a láncra meg a lakatra.

– Igazolványt nem kér? – kérdezte az ifjú. Markolta a szabálytalan cuccot, izgatottan.

– Igazoltad te magad. Nem hitvány papírral. Dörzsölt pecásnak elég. Mikor akarsz vízre szállni?

– Minél előbb. Sötétedés előtt hálót eresztek. És csak hajnalban húzom fel. Rászánom az időt. Ebben a szatyorban a vacsorám. Maga mit eszik reggel óta?

– Én? – Az idősebb vigyorgott. – Főtt kukoricát, dobozból. Mint a halaim a horgon. Ugyanazt. Vidd a kabátom is. Lelsz majd pokrócot is a ponyva alatt. Dermesztő a vízi éjjel.

– Próbálta már?

A viharkabátos nem felelt. Már nem is volt viharkabátos. Önként megszűnt a megkülönböztetés.

Az ifjú toporgott még.

– És… ha holnap a csónakot nem találja?

– Akkor vele vesztél te is. Visszaláncolod és megkeresel. Azt hiszed, a csónakkölcsönzés nálam ingyenes? Olcsó köszönömért viheted?

– Fizetség? – Az ifjú majdnem csalódott. Megtorpant. – Hát mi a fizetség?

– Az élmény – mondta a levedlett viharkabátos. – Vagy az élmény hiánya.

 

Dermesztő a vízi éjjel. Nyirkos is. Elmúltak a varázspillanatok. Amikor a kelő csonka hold és a nyugvó kerek nap együtt állt az égen. Ezen a tavon alig van éles naplemente. Hirtelen felhősáv ereszkedik a horizontra, a nap abba süpped, s csak abból, látványosság nélkül a tóba. Az aranyhíd bepenészlik, a felhő színe a fedett fénytől gyászlila. Aztán a lila is kihuny, szürke lesz és mosott-fekete; a hold győz, vékony, hiányos zárójelével kezdődik az éjszaka. A zárójel kételemű. Néha a lényeget rejti éppen. Felezve csak zavar. Sugallja a befejezhetetlenséget: az értelem tanácstalan. Csak a csillagok gyémántkönnyei vigasztalók: rettenetes magányuk a föltekintőével rokon.

Az ifjú már abban sem volt bizonyos, hogy a zsombék a tó közepén valóban szilárd-e. Mintha vinné a csónakot a sötétben a nád. Pedig gondja volt rá: kikötötte. Érzékcsalódás. A ringatást véli sodrásnak.

Akár alhatna is. A háló odalenn. Áldás a viharkabát a csuklyával. Hátára feküdt, begubózott a pokrócba. A teste már nem fázott; csak a hite hűlt ki a megcselekvéssel párhuzamosan.

Tucathalak lesznek. Vagy egy jól fejlett harcsa. Az a példány soha nem kerül elő a mélyből. Soha nem fogja megtudni senki, mi történt a kezdetek kezdetén. A teremtés hagyta-e cserben némely teremtett lényét, vagy némely teremtett lény fuserálta el önnönmagát? Kié a selejt: az eszméé vagy a formafiguráé? A tervezés csődje vagy anyaghiba – ami megrekedt, miért?

Valamit a nagy múltidőből! Tapinthatót, láthatót! Mielőtt végleg komikussá válik – érvek híján – minden meditáció.

„Micsoda hiúság – gondolta az ifjú, és csak feküdt bebábozódva. – Éppen nekem! Éppen én! Éppen ez idő tájt. Éppen ebben a tóban. Igaza volt a derék pecásnak. Őrült idea. Talán még az sem. Pusztán gyerekes szeszély. Csak már vége lenne a kalandnak. Milyen szégyen.”

Legalább álmodna hajnalig! Ha álmodott: vagy süppedő-irtózatosat vagy lebegő-gyönyörűt. A lebegő-gyönyörű álom alanya és tárgya, ő, mindenható és boldog. De most a süppedő-irtózatosat kérte. Hogy majd a reggel közönyös realitását könnyebben viselje, hasonlítva az álom borzalmához.

De álom sem jött. Tudattalan mély alvás sem. Szendergés? Szunnyadás? Békés fogalmak. A mezsgyén vergődő állapotának nincs neve. Víziók: az anya, az apa, a lány, a barát. Mindegyik ismerős, mindegyik idegen. Szituációk, alapjában kellemesek, fájdalmat érez mégis. Személycsere. A lány ringatja, az anya csókol, a barát oktat, az apa kamaszodik. Minden kusza, minden labilis – csak a csónak biztonságos, alig billen a loccsanásban. A loccsanás azonban kínoz, mert akaratától független, ismétlődik, túl szabályosan, kiszámítható pontossággal.

Az ifjú koncentrált. Visszaküzdötte magát az éberségig.

„Hülye vagyok, hülye – gondolta –, mi a bajom? Átlagos világ, átlagos élet. A rendhagyó elpusztul. Meggyőznek a tények, előbb-utóbb. S attól kezdve megszűnik a gyötrelem is. Talán a logikám hibája. A sorrendé. Meg kell fordítani. Ne a vágy mértéke szabja meg a távoli célt, hanem a közeli cél mérete a vágyat.”

Küldte a csillagokat. Könyörgött: fakuljanak. Olvadjon kemény ragyogásuk. Mutassanak példát, milyen a kényszerű alázat.

A csillagok vonakodtak. A gyengébbek sápadtak hamarabb; belevesztek a híguló kékbe. Az erősebbek dacoltak, de a legerősebb sem soká.

Derengett.

Az ifjú felült, a pokróc, mint a páncél, tartotta mereven.

– Csalók – mondta a csillagoknak. – Drága cinkosok. Hiszen titeket nem lehet megtörni. Hiszen tudom én. Ha gyenge is az effajta szem ehhez a látáshoz. Azért ti vagytok. Magatoknak mindig és másoknak valahol.

Az ég keleten fölrepedt. Emberfia csak sejthette még a napkorongot. Rózsaszín és ezüstkék fátyol hullott lassan-lassan a tóra. Téphetetlen fátyol, parttól partig. Az ifjú kitakarta a testét. Hagyta, hogy a bűvölet kihalássza.

– Mit az én hálóm? – megadóan mosolygott. – Üres legyen, inkább üres, ha se csoda, se szerencse.

A szerkezet jól működött. Azért föl kell húzni, össze kell göngyölni a hálót, a fegyelem a hiábavalóban sem hiábavaló.

Sűrűsödött a rózsaszín, opálos fátyolszövet. Emelkedett a háló.

Nem volt könnyű, nem volt nehéz. De nincs kétség: hoz valamit.

És megjelent a háló alján, a víz színét alig érintette; a Hal megjelent. Nem volt nagy, nem volt kicsi. Nem is verdesett. Az uszonyai meg-megremegtek. Lüktetett a kopoltyúja. Sértetlen pikkelyteste szelíd szivárvány a durva zsinegek között. A szeme örök-nyílt: bírja a fényt és nincs szüksége mesterséges sötétre. Még nem fél. Gyanútlan, ártatlan.

A fajta nélküli Ábra. A milliószor idézett. Egy ütemre ringatóztak. A csónak, az ifjú, a háló meg a Hal.

Aztán az ifjú szólt hozzá:

– Menj vissza, kérlek. Menj vissza időzni. Én csak megpillantottalak. De nem tudlak megvédeni. Először meghatároznak, aztán szétdarabolnak. Most ilyenek.

Nyílást nyitott a hálón. Várt. Sem tuszkolni, sem megragadni a Halat nem merte. A Hal is várt. Aztán a másodperc töredéke alatt a lyukon kicsusszant.

A napszelet ráugrott a tóra. A gyöngyházból piros lett, a sejtelemből romantika.

Az ifjú vitte a csónakot kifelé, vitte gyorsan.

– Úgy néznélek, te szegény – morogta –, mint nappal a csillagokat.

A partközelben lassított.

– És ha csak fénytörés…?! És ha csak káprázat? Ha egy semmi halacska, valójában szürke…? Mi voltam én, Isten? Bátor vagy gyáva?

 

A viharkabátos – kabáttól fosztottan – nem horgászott. Különösen tiszta hajnal hajtotta a vízhez, s különösen vad volt az első sugár. Aggódott. Le kellett volna az fiút beszélni. A tó néha fantasztikus! S ő adta a csónakot a fiú alá. De hiába… nem lehet holtig röhögni. Hogy hétfőn szakadt gumicápát fogott a legrutinosabb pecás. Csütörtök, aztán az ember beleun. Nézi a vizet, és szeretne lelátni fenékig. De egyre több az undok békanyál, az alattomos hínár meg a felesleges vízkavaró. Még a természet is összejátszik az ostobákkal.

Jön az ifjú, jön! Az omlott háló a vasakkal hosszan zörög utána.

A viharkabátos elébe szaladt.

– Hé… nem fogtál semmit?

– Semmit – mondta az ifjú.

– De valami csak történt? – kérdezte dühödten és csalódva.

– Semmi – felelte az ifjú.

A másik kutatott a zárt-szomorú, riadt-meleg arcon.

– Hé… te gyanús vagy – megrázta az ereszkedett vállat.

Az ifjú lehajtotta a fejét. Visszaadta a lakatkulcsot és a viharkabátot. 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap