Az igazság ára

Kondra Katalin, cs, 04/07/2016 - 00:16

 

 

 

 

Túl a hegyeken, erdők ölén ott, ahol a Maros és az Olt ered, élt egyszer egy székelyember. Kicsi házacskája, kertje, két tehene s számos apró jószág volt minden vagyona. Gyermeke viszont annyi volt neki, hogy néha maga sem tudta számon tartani. Valahányszor szólt hozzájuk, mindig összekeverte a neveket. De volt közöttük egy, aki különösen kedves volt szívének. Bizonyára kitaláltátok már, hogy ő volt mind közül a legfiatalabb. Ezt, a fiút Áronkának hívták, éppen úgy, mint az apját. Szorgalmas gyerek volt Áronka, mindenben segített szüleinek, és ennek tetejében olyan okos volt, hogy mindenkit ámulatba ejtett, csodálatos leleményességével. Törte is a fejét a székelyember, hogy miképpen nevelhetne urat belőle. Kár lenne elpazarolni egy ilyen tehetséget –töprengett rajta naphosszat, –de szükség volt rá a háznál, így nem szívesen engedte volna el maga mellől. Ahogy telt az idő, a gyerekek cseperedtek. A lányok sorra kiröpültek a családi fészekből. Férjhez mentek szépen egymás után. A fiúk is útra keltek. Szétszéledtek a világ minden tájára, hogy próbára tegyék magukat. Csak Áronka maradt a szüleivel, de ö is kezdett egyre nyugtalanabbá válni. Egy napon, aztán amikor nagykorú lett, oda ált a szülei elé s így szólt. -Édesapám, édesanyám. Eljött, hát az idő, hogy útra keljek, s szerencsét próbáljak. –Kérem, adjanak egy kis útravalót, amivel elkezdhetem a magam életét, a többit majd én megkeresem magamnak. -Jaj Istenem, hát te is elmész. Kitudja látlak-e még az életben? –sírt az édesanyja keservesen. -Ne búsuljon édesanyám, mert nem örökre megyek. – Szólt vigasztalóan Áronka. Az apja azonban nem tűrhette a nagy szomorkodást. Lábával hatalmasat dobbantott, mielőtt kimondta az ítéletet. -Nem úgy van az, fiam! Mert erősen megszomorítottad édesanyádat. Aztán meg, én sem akarom, hogy elmenj és elkallódj valahol a nagyvilágba. Előbb fejezd be a tanulmányaidat, aztán majd meglátjuk. -De a bátyáimat elengedték, –méltatlankodott a fiú. -Mert nekik nem volt más lehetőségük, de te még sokra viheted fiam, –zárta le a vitát az apa. Így történt, hogy Áronka végül otthon maradt, és amikor éppen nem tanult, akkor keményen dolgozott a földeken. A székely ember jól élt, vagyona gyarapodni kezdett. A hajnal már ott találta a hegyek között. Arcát megmosta, hideg forrás vizével, s kaszáját belemerítette a térdig érő harmatos fűbe. Hiába volt azonban, aranyló a nyár és zamatos a hegyi legelők füve. Valahonnét különös szelek fújtak furcsa felhőket kergetve. Aztán hirtelen megváltozott a világ. A székelyember azonban, nem ért rá a világgal törődni. Dolgozni kellett, mert az ősz, elküldte üzenetét. A sárguló lombokra rá írta már, hogy érkezik hamarosan. -Eljött a számadás ideje, –szólt egy csípős hajnalon a fiához. -Akkor hát induljunk édesapám, –ugrott talpra a fiú. A nap még azon gondolkodott, hogy egyáltalán felkeljen-e, hiszen az eget felhők takarták, és hiába mosolyogna, úgysem látná senki. A székelyember udvarából azonban, már zörögve útnak indult a szekér, amit két álmos tehén vonszolt maga után. A zajra felriadt a kakas, és olyan hevesen kezdet kukorékolni, hogy az égen a felhők szétfutottak ijedtükbe. Aztán a nap látva, hogy jóra fordulnak a dolgok, elkezdett felkúszni a hegyek mögül. Amikor a szekér a mezőre ért, már napsugarak nyaldosták a párálló rögöket. Miután a tehenek kissé megpihentek, a székelyember eke elé fogta őket. Keresztet vetett magára és Isten nevébe nekilátott a munkának. Áronka gyönyörködve nézte, ahogyan a szétomló földből kifordul a tengernyi piros gumó. Most fizeti meg a föld, az egész éves verejtékes munkát –gondolta elégedetten, –és neki fogott, hogy felszedje a földről krumplit. Délre járt az idő, amikor megérkezett a székelyasszony az ebéddel. Miután árnyékba rakta a batyut, maga is nekilátott a krumpli szedésnek. Harangszóra abbahagyták a munkát és leültek enni. Jólesett minden falat, jobban, mintha terített asztalnál lettek volna. Egyszer csak látták, hogy távol a földúton valaki közeledik. -Talán valamelyik lány jön segíteni, –vélte az asszony. -Én nem szóltam egyiknek sem. –Mondta az ember. Aztán, ahogy egyre közelebb ért, látták, hogy idegen. Amolyan csavargóféle. Az idegen egyenesen feléjük tartott, mikor oda ért, morgott valami köszönésfélét s árnyékot keresve magának leült a szekér tövébe. A székelyember nem zavartatta magát, nyugodtan falatozott tovább, de az asszony az idegent leste a szeme sarkából, és suttogva megkérdezte az urát. -Te Áron, nem kéne ide hívni azt az embert, hátha éhes? -Ne törődj vele Boriska, majd kér, ha enni akar. Az idegen, mintha meghallotta volna, az asszonyt. Feltápászkodott és közelebb ment hozzájuk. -Legyenek szívesek, adjanak egy falat kenyeret, mert három napja nem ettem. -Adunk mi Isten nevében, ha meg mondja, ki kéri, –nézett rá gyanakvó tekintettel a székelyember. -Szegény vándor vagyok, a városból jöttem. -Valami neve csak van magának is –állt fel a székely, –engem Borbély Áronnak keresztelt a pap, s ha jó szándékkal jött, hát mi szívesen látjuk. Az idegen, tekintetét a földre szegezte, mintha zavarná az erős napfény, és úgy válaszolt. -Mihók Jánosnak hívnak. Vándorolok, amióta kitettek az állásomból. -Aztán mit dolgozott, amíg volt állása? -Adószedő voltam állami alkalmazásban. -Hát az nem éppen népszerű mesterség, bár, ha jól sejtem nem végezte valami jól a munkáját, –csóválta meg fejét a székelyember. -Engem igazságtalanság ért! –szólt dacosan az idegen. –De én nem hagyom magam, ha addig élek is. Helyére teszem én ezt a keserves világot. -Na-na. Ne olyan hevesen. Először egyék valamit, aztán ugráljon. A vándornak sem kellett több bíztatás, nekiesett az ételnek, amit elé tettek. Mikor pedig jól lakott, igencsak megeredt a nyelve. -Hát tudják meg, hogy elromlott ez a világ. De én mondom, egy napon majd győzni fog az igazság. Meglássák. Visszaszerzem azt, amit elvettek tőlem. A székelyember hallgatta az idegen szóáradatát, megesett rajta a szíve. -Ne búsuljon, na. Hiszen tudok én magán segíteni. Van nálam elég munka, kaphat tisztességes szálást ellátással, meg mindent, amire szüksége lehet, ha akarja. -Milyen munkát tud nekem ajánlani jóember? Az adószedésen kívül nem értek semmihez. -Látja ezt a gyermeket uram? Amit ő képes elvégezni, azt talán maga is elbírja, –mondta a székelyember, és készen állt arra, hogy folytassa a munkát. Áronka is indult az apja után. Fogott két vödröt, az egyiket odanyújtotta a vándornak. Az meglepődve nézett a fiúra, de nem kapott a vödör után. -Ejnye, nem kel félni tőle, hiszen csak vödör. Nem harap. Fogja, aztán meg mutatom mit kell csinálni –szólt Áronka bíztatóan. -Én aztán nem! –csattant a vándor hangja. –Én úr vagyok, még, ha ez most nem is látszik rajtam. Emberek százainak parancsoltam, most egy gyermek akar engem kioktatni? -Ördög akarja kioktatni magát! Csak segíteni akartam, hisz nem ért az efféle munkához. Egyébként pedig, saját akaratából jött ide. Enni tudott kéretlenül is, dolgozni pedig rest, –mérgelődött Áronka. Hirtelen, valami váratlan dolog történt. A vándor homlokán az indulattól kidagadtak az erek, lavinaként öntötte el a düh, és úgy pofon vágta Áronkát, hogy az elvágódott a krumpliföldön. Az anyja sikoltozva ugrott oda a fiához, akinek szerencséjére nagyobb baja nem esett, minthogy arcát erősen égette az ütés helye. A székelyember látva, hogy mi történt, eldobta az ekét, s megvadulva rontott neki a vándornak, de Áronka útját állta. -Nyugodjon le édesapám, nem történt semmi. -De az a senki kezet emelt rád fiam! -Édesapám, az erőt nem lehet erővel legyőzni, –szólt békítően a fiú, és nekilátott a munkának. A székelyember és felesége percekig lesújtva álltak szemben egymással, és nem értették mi történt. Végül, szótlanul visszatértek a földhöz, és csendesen dolgoztak tovább. Csak az idegen állt árnyékként mögöttük, nézte, ahogy kínlódnak még hosszú órákon át. Elméjében gonosz terv kezdett kibontakozni. Amikor a nap, már hanyatlani kezdett és a szekér megrakodva, nehézkesen elindult hazafelé, az idegen is összekapta magát és követte őket, egészen a házig. Mikor a kaput kinyitották, s betértek az udvarra, csak akkor látták, hogy ő is ott van, és olyan magabiztosan lépett be az udvarba, mintha közéjük tartózna. Az asszony érezte, hogy tennie kell valamit, még mielőtt baj történik. Odalépett a vándorhoz és szelíden megszólította. -Mondja uram, mi a szándéka? Miért követett bennünket hazáig? -Szállásra van szükségem. Nincs hová mennem. –szólt az, határozottan. A székelyember hallván a beszélgetést, elmosolyodott. -Nocsak, hát meggondolta magát? –lépett közelebb. -Én másfajta egyességet akarok! –emelte fel hangját az idegen. Nem tudom, hallották-e, hogy mindenféle népek fosztogatják a házakat? Nem csoda, sok a szerencsétlen éhező. Nem szeretném, hogy magukat kár érje. Megvédem magukat az ilyenektől, kosztért s szállásért cserébe. A székelyember döbbenten hallgatta az idegen szavait, melyek fenyegető viharfelhőként árnyékolták be ellőttük a jövőt. Áronka szeme is elsötétült egy pillanatig, de gyorsan magához tért, és megtörte a nehéz csendet. -Elfogadjuk az egyességet, igaz-e édesapám? -Igen. Azt hiszem, okosabbat nemigen tehetünk fiam. Az asszony sápadtan vette tudomásul a történteket, de nem szólt. Csendben elindult a ház felé, a vándor követte. Hosszú, kemény tél köszöntött rájuk. A székelyember tette a dolgát a házkörül. Az asszony a házban gondoskodott arról, hogy meleg legyen a tűzhely, finom legyen az étel. A vándor naphosszat hevert az ágyon s közben mindig talált valami hibát mindenben. De nem volt mit tenni. Nem volt kihez fordulni, hogy igazságot tegyen. A hivatalokban az adók beszedésével voltak elfoglalva, a panaszosokkal nem törődött senki. Tavasz közeledtével, egy napon Áronka nagy hírrel tért haza az iskolából. -Édesapám. Képzelje csak mit hallottam! Az öreg megrettent. Az asszony intett a fiának, hogy halkabban szóljon, nehogy felébredjen az ember, ott bent a szobában. A fiú suttogva beszélni kezdett. -A hivatalban úgy határoztak, hogy mindenki, akinek legalább két tehene van, köteles beszolgáltatni belőlük egyet, minden termésnek a felét, minden takarmánynak a harmadát. Azt mondják, hogy amink van, kötelességünk megosztani azokkal, akiknek nincs. -Segíteni másokon nemes cselekedet, de elvenni azt, amiért valaki keményen megdolgozott, nem egyéb, mint tolvajlás. A munkán bezzeg nem szeretnek osztozkodni! –Fakadt ki a székelyember. Áronka látva apja felindultságát, egy kis szünetet tartott, majd folytatta. -Itt még nincs vége a dolognak édesapám, pásztort keresnek a csorda mellé. -Hiszen nekünk már van pásztorunk! Tán nincsenek megelégedve vele? –aggodalmaskodott az asszony. -A másik csorda élére kell egy vezér, édesanyám. -Mi mindenről tudsz még? –csillant érdeklődés az öregek szemébe. Áronka lassan, megfontoltan beszélt. Mint aki cselszövést tervez, de a társait még meg kell győznie. -A másik csorda azokból a tehenekből lesz, amit tőlünk vesznek el, és velünk akarják őriztetni. -Abból ugyan nem esznek. Olyan székelyt nem találnak, aki cselédje lesz az ellenségének. -Jól mondja édesapám. Ezért küldünk nekik egy embert, aki az ő fajtájukból való, mégpedig Mihók János urat. Az öreg székely összecsapta a kezét örömében, de aztán vissza fogta magát, s aggodalmasan kérdezte. -Mit gondolsz fiam? Miképpen vehetnénk rá ezt az embert, hogy elvállalja a pásztorkodást? -Hát furfangosan édesapám. Úgy, hogy megtiszteltetésnek vegye s önként vállalja. –Én már mindent kitaláltam, maguk csak tegyék, amit kérek, és hamarosan megszabadulunk ettől a naplopótól. A tavasz még csak halvány jelét adta érkezésének, a faluvégen összetákolt istállóban már gyűltek a beszolgáltatott állatok. Aztán eljött a nap. Az egész család, ünneplőbe öltözött. Ünnepi asztalt terítettek. Tele rakták minden földi jóval, hogy a vándornak a szája is tátva maradt a csodálkozástól. A székelyember miután jóllakott, s bort is jócskán ivott, nótás kedve kerekedett. Az asszonyt derekánál fogva magához rántotta és jól megpörgette, hogy majd beszakadt alattuk a deszkapadló. -Maguk minek örvendenek ennyire? –ámuldozott a vándor. -Hát mi annak, hogy győzött az igazság. Az igaz, hogy megfizettük az árát, de mostantól új élet kezdődik. Magának pedig lehet állása, csak akarnia kell. –világosította fel Áronka. -Miről beszélsz te gyerek, honnan tudsz te ilyen sokat? -Én az iskolából, ott tanítják az igazságot. -Milyen állásról lenne szó? Mi érte a fizetség? -A hivatalban megmondják. Valamilyen vezetőt keresnek egy csordára való barom mellé, s azt mondják szolgálati lakás is, jár hozzá. -Nem vagy valami jól nevelt fiam. Bár valószínűleg fején találtad a szöget. De jól hangzik, nem mondom. Éppen nekem való munka lenne, –vidámodott meg az ember, –holnap jelentkezni fogok, nehogy valaki megelőzzön. Másnap a hivatalban szívélyesen fogadták Mihók Jánost. -Tényleg elvállalná a munkát? –reménykedett egy savanyúképű hivatalnok. -Azért jöttem. –kapott a szón Mihók János. -Akkor kérem, írja alá a szerződést. A nép, akiért ön dolgozni fog, hálára lesz kötelezve. -Mikor álljak munkába? –lelkesedett a vándor. -Holnap jelenjen meg nálam, de kora hajnalban. Akkor megmutatom a munkahelyét, s a szolgálati lakást. Adok maga mellé egy embert, amíg beletanul a feladatba. Mihók János úgy gondolta, arra nem lesz szükség, de nem szólt semmit. Tudta, hogy amint kézbe veszi a dolgokat, nem tűri, hogy abba bárki beleszóljon. A hajnal hűvös leheletétől megborzongva indult útra másnap. Szeme előtt ott lebegett a fényes jövő szép ígérete. Kissé megihletődve követte a hivatalnokot, végig a poros utcán a faluvég felé. -Vajon melyik lesz az ő háza? –ábrándozott, míg végül megálltak. Szeme előtt feltűnt egy éktelenül nagy épület, ami sehogy sem hasonlított házra. Néhány lépéssel távolabb volt egy ócska kis ház, lehulló vakolattal, nyikorgó ablaktáblákkal. -Egy kicsit fel kell újítani. –Vetette oda a szót a hivatalnok, látva János értetlen tekintetét. -És hol vannak az embereim? –kérdezte kissé megszeppenve. A savanyúképű intett, hogy kövesse. János egyre idegesebb lett, de mennie kellett, hisz kötötte a szerződés. Az összetákolt istállóban harminckilenc szarvasmarha várta, hogy valaki kiterelje őket a legelőre. Áronka attól a naptól fogva boldogan, s szabadon élhetett. Nagy lelkesedéssel tervezgette a jövőt. Bár tudta, hogy mindig lesznek előtte akadályok, hitt abban, hogy leleményességgel képes lesz azokat megoldani. Szülei, kik maguk is sok tapasztalattal gazdagodtak az évek során, csodálattal hallgatták a belőle áradó bölcsességet, bizonyosságot nyerve arról, hogy az ész képes győzelmet aratni az erő felett.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap