Az írói siker titka

Balogh Bertalan, p, 12/29/2017 - 00:03

 

 

 

Nincs nagy pénz az írásban Amerikában, egyrészt, mert a nép rémisztően nagy tömege analfabéta, vagy félanalfabéta. Reménytelen anyagi vállalkozás tehát a könyv, hacsak nem perverz dolgokat ír az ember, ami viszont nem volna valami etikus dolog.

Erről beszélgettem a barátságos lektorral a minap, miután együtt mentünk haza irodájából, minthogy én voltam az utolsó látogatója, akit aznap el kellett tessékeljen. Egy irányba mentünk, ugyanarra a buszra szálltunk. Közben persze tovább kellett hallgassam a dünnyögését arról, hogy főleg a mély értelmű írásoknak nincs jövője, mert az olvasó nem bölcs valaminek, hanem szórakoztató ipari terméknek tekinti a könyvet. "Szaftos, vaskos konfliktus kell" - mondta a barátságos lektor. "Úgy kell írni, ahogy süketekhez beszél az ember. Nem árt nagydobot használni, meg a létező összes csimpolyákat, meg ágyúkat is itt-ott, de legalábbis nagyot durranó, hosszú csövű és nagyöbű revolvereket, ha a tompa agyhoz valahogyan el akar jutni az ember" - morfondírozott kesernyésen a lektor. "És nemcsak a konfliktus kell vaskos legyen, hanem az elemek is, és úgy általában az egész téma. Az úgynevezett mondanivalót a fene eszi, az nem adja el a könyvet, hanem... hanem a bizarrság, az extravagancia, a perverzitás kapós ma."

"Ami azt illeti", - mondtam én, kifelé tudóskodó fapofát vágva, de magammal hamiskásan összekacsintva, "van nekem egy másik regény-ötletem, de sohasem mertem nekilátni."

"Mi volna az?" - kérdezte a napi őrültségek olvasásától fáradt lektor inkább csak udvariasságból.

Szabadkoztam egy darabig, mint a babaarcú, de csontja velejéig cafat ribanc, és kezdtem felvázolni a sztorit, amit titokban és önmagammal összekacsintva, egyenes adásban és abban a pillanatban ötöltem ki:

"Nos, adva van egy buzi fiú".

"Nocsak!" - figyelt fel rám megváltozott arckifejezéssel bámulva ki a busz ablakán, mintha latolgatná, hányféle jó irányba is tud kanyarogni egy szál, ami ebből a pontból indul.

"Sőt, nemcsak buzi a fiú" - folytattam én, "mert hiszen annyi a buzi például a filmekben, hogy ma már a normális a rendhagyó eset, hanem az a ravasz ebben a sztoriban, hogy egyenesen a saját apjába lesz szerelmes a fiú."

"Nosza! Nem rossz! Egyáltalán nem rossz" - ismételgette a lektor, de ezúttal rám függesztette tekintetét, mint aki az próbálja kifürkészni, hogy olyan mély értelmű sületlenség után, mint a felkínált kéziratom volt, honnan a csudából jön belőlem egy életrevaló, sőt piacra való ötlet.

Nem akartam megtörni sarjadzó elragadtatását valami irodalmi fordulattal, inkább úgy folytattam, a dolgot, hogy a szerelemnek ezt a szokatlan fordulatát (ami őszintén szólva a legbuzibb buzinak is furcsa egy kicsit), lelkizős és gyötrelmes éjszakák után a "fiú" akceptálja magában olyan alapon, hogy a férfieszmény az apa eszményéből sarjadzik, sőt bizonyos körülmények között azonossá is válhat vele. Ilyen módon tehát magával a férfieszménnyel esik szerelembe az ember, ha az apjával kezd ki. Igen magas hőfokú szerelem kerekedhet ki az ilyen viszonyból, ha nem éppen a legmagasabb.

"Nagyon, de nagyon jó!" - csattant föl a lektor. "Sőt, ennél a részletnél irodalmi képességeid legjavát is szabadjára engedheted anélkül, hogy a szépen bontakozó sztoriból valami mély értelmű unalmat csinálnál."

"Na, ha neked ez annyira jó, várj csak, amíg a folytatást hallod" - kacsintottam össze magammal ismét, miközben sikeresen tartottam fenn a tudományosan irodalmári fapofát.

"Keserves önmarcangolás után, a fiú váratlanul és hirtelen bevallja különlegesen magas fokú szerelmét az apának" - mondtam, "mire az apa döbbenete a világ leghevesebb szexuális közösülésébe csap át. Elölről, hátulról, üvöltve, és kánonban fuldokolva a boldogságtól."

"Remek!" - mondta a lektor, "Isteni! Zseniális!... Csak el ne kapkodd itt a dolgot. Ez a konfliktus akkora feszültséget hord magában, hogy okvetlenül megkövetel egy fejezetre való terjedelmet, és a fejezet utolsó negyedében jön be a kánonban való... vagy hogyan is nevezted."

"Igen ám," - mondtam, "de van az a mondás, hogy párzás után minden állat szomorú..."

"Érdekes, ezt még nem hallottam. De lehet benne valami" - emelte rám fürkésző tekintetét a lektor.

"Persze," - mondtam én, "nem szabadna egy ilyen hőfokot egyből lehűteni szomorúsággal, hanem inkább úgy csinálnám, hogy nap nap után és éjszaka éjszaka után ismételve a szerelem kánonban való üvöltő hőfokát, kezdi magányos pillanataiban belátni a fiú, hogy valami mégsem egészen van itt rendjén. És nem azért, mert a természetellenes szerelem természetellenes, az még csak hagyján volna, hanem mert mindjobban rádöbben, hogy hiába emeli szívében a szerelem hőfokát a csillagos egekig és annál is magasabbra, ebből gyerek nem lesz! Pedig szíve szakad meg a vágytól, hogy szerelmi vallomásának legfelsőbb fokaként egy fiúgyerekkel ajándékozza meg az apját."

"Nagyszerű gondolat!" - szisszent föl a lektor. "Rengeteg pszichológiai lelkizést lehet itt belevinni... Sok olvasó imádja az ilyet".

"Az édesanyád keserve nagyszerű, te szemétláda" - mondtam magamban a fapofa mögül és folytattam a murit.

"Az a tény, hogy igazságtalan a világ, hiszen, íme, a legforróbb szerelemből éppen hogy nem gyerek, hanem a vérvonal megszakadása következik, porrá omlasztja a fiút. Már nem is annyira a gyermek utáni eszeveszett vágy a legfontosabb számára, hanem a Világmindenség gyalázatos Igazságtalansága, amin persze egy egyszerű buzi gyerek tökéletesen képtelen változtatni. Teljes az összeomlása. Elhatározza, hogy öngyilkos lesz."

"Ez is nagyszerű fordulat, csak ne kapkodd el. A hurok a nyakon agyoncsépelt, az emeletről leugrás csak egypár másodpercig tart, a golyó csak egy durranás..."

"Óh, a világért sem kapkodnám el" - mondtam. "A fiú késsel és apránként öli meg magát, mert szenvedni akar. Rozsdás zsilettel vágja le az ujjait, majd kezefejét, végül a könyökhajlatig jut el és alkarja levágásáig, ami garantálja a gyors elvérzést."

"Remek", - mondta a barátságos lektor. "Mert ujjról ujjra térve bőven van idő arra, hogy kifejtsd a világ tökéletlen voltának filozófiáját, amire valóban nincs más megoldás, mint az öngyilkosság."

"Én nem kapkodnám el a dolgot ennyire" - mondtam, minthogy belejöttem a lektorok gondolkodásába. "A zsilettel ujjról ujjra is lapos lenne egy kicsit, hiszen itt tulajdonképpen magának a tökéletlenségnek a gyűlöletéről van szó és arról, hogy a Tökéletlenségnek itt maga az apa a megtestesítője, az apa, aki a legemelkedettebb és kánonban üvöltő szerelemben sem képes gyereket foganni. Tehát, a gyűlölet immár egyenesen az apa ellen fordul, és megöli. Gyűlöli a meddő gazembert, mint soha még senki mást! Gyűlöletének fokára jellemző, hogy nem mismásolja el a dolgot egy szimpla torokmetszéssel. Ideiglenesen elkötvén saját felkarját, hogy nehogy idő előtt elvérezzék, leüti az apját a villanyvasalóval, ami éppen ott hever, aztán kiszögezi az apját a hálószoba ajtajára, élve kimetszi annak máját, resztelt májat készít belőle sok hagymával és borssal, és hogy gyűlöletét maradéktalanul fejezze ki, nem ő eszi meg, hanem kutyájukkal falatja föl azt a bizonyos resztelt májat."

"Öregem, ez a téma nem mindennapi!" - horkant fel a lektor kigyúlt arccal. "Nem versekkel kell nyávogni a buta világnak; hatvanmillió az analfabéta ebben az országban! A hülye versesköteteket legfeljebb 700 példányban lehet itt eladni, amikor a kiadás költsége csak 6000 példánynál kezd megtérülni. És akkor még egy fillér haszon se volt a könyvön. Ez kell! Ilyen kell! Ezt a valamit félmillió példányban tudjuk eladni, ha nem kapkodod el és nem csinálsz ebből is valami mély értelmű baromságot" - mondta a kedves lektor, tekintetét korholóan emelve rám.

"Az édesanyád keserves térgyekalácsát add el félmillió példányban" - füstölögtem magamban immár nem a fapofa mögött, minthogy megérkeztem és leszálltam, és ballagtam a hazafelé a szomorú oldalon.

"Ámbár félmillió példány nem volna éppen kutya, szépen meg lehetne abból alapozni a nyugalmat, ami mély értelmű baromságok megalkotásához kell" - morfondíroztam magamban. "Félmillió példány üzleti árának a tíz százaléka az annyi mint... Nem kutya, nem kutya!..." mormogtam, és majdnem be is kapcsoltam a komputert, mert ekkorra már otthon voltam, ültem a gép előtt "dolgozószobámban", ami voltaképpen a nappali egyik sarka, egy nyűvött, de kényelmesre ült fotel, egy asztalka és egy Macintosh. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap