Az öreg katona

Csernák Árpád, k, 05/17/2011 - 08:00

 

 

 

Az öreg katona megtér a nyolcéves, győztes háborúból, és meglepetten tapasztalja: nem érez ujjongó örömet. Pedig a nyolc évet végigharcolta, élvonalban, mindig az elsők között, egy percre sem kímélve magát; a győzelem az ő győzelme is. Mégsem érzi azt az örömet, amit remélt.

Poros, kopott, elnyűtt zubbonyát a sarokba dobja, sebeit gyógyító kenőcsökkel, gyógyfőzetekkel ápolgatja, fejében zsibongás, távolodó, halkuló csatazaj. De ujjongó öröm helyett, mérhetetlen fáradtságot érez. Leül a kert egy védett zugában, forró teát iszik, és nézi a fákról, bokrokról alápördülő rozsdás, aranybarna leveleket.

A csatát páholyból, párnázott ajtók mögött, stílbútorokkal berendezett irodákból végignézők most fölpattannak, pezsgősüvegeket durrogtatnak, koccintanak, ünneplik a győzelmet, és már el is kezdik a poziciók, rangok, pénzek osztogatását. Az öreg katona eszükbe sem jut. Legszívesebben elfelejtenék: „Ezzel mindig baj van, mindig lázad,  hangoskodik…”

Pedig az öreg katona a csendet szereti. Csak amikor a hazája veszélyben van, akkor kiált, akkor csattog kezében a kard. Az emberi ostobasággal, irigységgel, sunyisággal szemben tehetetlen, védtelen. Ő csak nyílt sisakkal tud küzdeni, szemtől-szembe. És mindig a hazáért, sohasem a koncért. Ha a harcnak van itt az ideje, oroszlánként küzd, de ha vége van a csatának, békés, nyugodt, képtelen ártani bárkinek.

Teltek-múltak a napok, és az öreg katona minden délután a kertjében üldögélve várta meg a naplementét. Szép ősz volt: „Arany-idő / vigasztaló, mosollyal szomorító, / kibékítő.”* Sebei lassan gyógyultak, fáradtsága bölcs derűvé szelídült. Örült a békének, a csendnek. Bízott azokban akiket hatalomra segített.

Aztán egyik délután ismét lövések dördültek a közelében. Összerezzent. Mintha szép álomból riasztanák fel. Mintha közvetlenül a füle mellett süvítenének el a golyók. Figyelmesen körülnézett. Már alkonyodott. A lombok, ágak között furcsa árnyakat pillantott meg. Furcsán elrajzolt emberi alakok árnyképeit, sötét fejeket, ismeretlen és ismerős arcokat, rászegeződő fegyvereket…

Ahogy kattant a ravasz, ő félig lehúnyt szemmel, villámgyors mozdulattal a levegőbe kapott, aztán ismét kattant a ravasz, és ő ismét a levegőbe nyúlt, szinte lágyan, hajlékony, könnyed mozdulattal, mint aki csupán arra röppenő legyeket hesseget…

Aztán elfogytak a töltények, eltűntek az árnyak, és ő a lenyugvó Nap vörösen szétterülő fényében kinyitotta a tenyerét: apró, aranyszínű magocskák hevertek ott. Félköríves, hanyag mozdulattal szétszórta őket a kertben, reptükben fölszikráztak, aztán lehullottak a fűszálak közé…

 

* Részlet Kosztolányi Dezső: A bús férfi panaszai című művéből 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap