Az őrangyal

Bodor Miklós László, szo, 11/07/2015 - 00:22

Az Úr a trónusán ült, a lába a legfényesebb felhőcskén nyugodott. Kis, apró, fehérszárnyú angyalok tömege állt a trón mellett félkörben, hogy ne zavarják az Úr látását lefelé, de ők is lássák, amit Teremtőjük.

Odalent a világmindenség látszott, de őket most abból csak a Föld érdekelte.

Odalenn itt is, ott is megszületett egy-egy kisbaba, másutt persze utolsót lobbant a gyertyája egyik-másik megfáradott, vagy beteg embernek.

Ahol új élet sírt fel, ott az Úristen ránézett valamelyik kisangyalra:

  • Eridj, fiam, te fogsz rá vigyázni. Aztán semmi szeleskedés odalent! Azt hiszed, nem tudom, hogy tegnap mannaosztás után kis híján leverted a dicsfényt a felügyelő arkangyal fejéről, úgy rohantál játszani?!

A kisangyal megszeppent egy pillanatra, aztán leszállott a bömbölő újszülött mellé, hogy el ne mozduljon mellőle, amíg él. A várakozó kisangyalok száma hol több volt, hol kevesebb, de olyan, hogy valamelyik gőgicsélő kisbaba mellé ne jusson őrangyal az nem fordulhatott elő semmi szín alatt!

Így ment ez az idők végezete óta, de mikor én születtem, akkor nagy háború dúlt a földön. Özönével haltak az emberek, és persze születtek is, mert az élet folyamatosságát még ilyenkor se veszélyeztette semmi.

Az Úr talán inkább arra összpontosított, hogy ezt a borzalmat mihamarabb megszüntesse.

Amikor a bába kezében felsírtam, jó hangosan, a lövegek tompa buffogásán, meg a golyószórók farkas hangú kerepelésén is áthallatszott az égig. Rám nézett az Úr, aztán felemelte az ujját, hogy rábökjön a mellém szánt angyalkára: hát nincs körülötte egy se!

Ebben a szörnyű évben, egyszerűen elfogytak az angyalok!

Az Arkangyalok a szemük sarkából kajánul lesték, hogy most ugyan mit fog csinálni az „Öreg” … Az Úr észre is vette, és szemrehányóan pillantott rájuk, mire azok összekapták magukat.

Épp akkor érkezett egy lélek a Földről. Csak ippeg kihúzta magát Szent Péter előtt, ahogy jó vadőrből lett katonához illik, aki pár még perccel korábban még az Úz völgyénél, a csatában, hazájáért, az övéiért harcolt.

Jelentkezni akart, feszesen, ahogy egész életében szokott. Az Úr csak intett Péternek, hogy most nincs idő kőszikláskodni:

  • Gyere csak ide fiam! Szólította magához a jövevényt, aki épp csak felért a földi borzalomból, és bár itt már nem fájnak a földi sebek, de annyira friss égbeli volt, hogy valami kis sajgás még emésztette…
  • Te vigyázol majd erre a csöppségre! - mutatott le a Földre, és ott is pontosan rám, akit akkor emelt ki a teknőből a bába. Az orvos meg még csak akkor mosakodott ki a születésem sarából.
  • De hát én nem vagyok angyal! - kiáltott a megszólított. (Bizonyára a földi életében volt édesanyja, később felesége időnkénti minősítő megjegyzései jutottak eszébe …) Én vadász vagyok, és katonaként haltam kínok között! Rám férne egy kis örök nyugalom!
  • Eleget sopánkodtál! Eddig nem voltál angyal, meg is érdemelnéd, hogy a tisztítótűzben vezekelj, de a hazádért haltál meg, ami lemossa vétkeidet. Vadász pedig már nem vagy, ezek földi fogalmak. Úgy döntöttem, hogy mostantól angyal vagy, mégpedig őrangyal. Ennek a kisdednek az őrangyala, úgyhogy indulj vissza a Földre.- dörrent rá Teremtőnk

Az arkangyaloknak tetszett a rögtönzött megoldás eleganciája, meg feledtetni is akarták előbbi megnyilatkozásukat: ünnepélyes Hozsannázásba fogtak.

Őrangyalom sóhajtott egyet, még földi életéből tudta, hogy a felsőbbségnek mindig igaza van! Hát kitárta frissen vételezett szárnyait, és engedelmesen alászállott, hogy vigyázzon rám.

Egy s más tulajdonságait megőrizhette előző mivoltából, minthogy igen rövid ideig tartózkodott a mennyekben, és nem volt idő azokat angyalosan légiesíteni. Alighanem az angyali kiképzése más dolgokban is hiányos lehet, mert miután földi utamnak már magam is a vége felé járok valamerre, visszatekintve úgy érzem: esetenként jobban is ügyelhetett volna rám, sugallhatott volna jobb megoldást is kritikus élethelyzeteimben!

Mindenesetre, nagyon helyes választás volt az Úr részéről hogy őt küldötte vigyázásomra!

Mondják, hogy még pólyában tartózkodtam, amikor a nagyapámék tornácára fölém benyúló zöld ágat mindenáron el akartam érni kis mancsaimmal, és a piros-tarka csörgőre rá se néztem… Később is minden érdekelt, ami szőrös, csúszik-mászik, vagy repülni tud! Esetenként a szükségesnél is jobban! 

Csilloghatott nekem a legpompásabb autó a kirakatban, ha mellette egy játékpuska feszített büszkén, hát művészet volt odébb terelni.

Vékony, de izmos kisfiú voltam. Az osztálycsapatban focizni, oda beválogattatni nagy dicsőség volt. Nem is igen kerültem szóba ilyen alkalmakkor, mert a testesebb fiúk akkor sodortak el a labda mellől, amikor akartak. Egyszer tornaórán két kapura játszottunk. Én valahogyan kapus lettem. Nem féltettem magam, a kemény padlón bátran vetődtem, és jól vetődtem, hiszen reflexeim gyorsak voltak! Így aztán gyakrabban kerültem az álmok osztályválogatottjába, kapusnak. Mígnem….

A szomszédos osztályba járó egyik fiú apja a közeli sportegyesületnek bennfentese volt, és lehetővé tette, hogy amikor nem volt foglalt annak füves pályája, a csapatuk ott játszhatott.

Egyszer minket hívtak meg ellenfélnek. Lázas vetélkedés kezdődött nálunk, hogy ki játsszon! Bekerültem a csapatba szokás szerint „portásnak” a kapuban! Csiripelő verebekként gyülekeztünk a pálya kapujánál, és amikor a valódi öltözőben átöltözhettünk, erre az alkalomra biztosított igazi dresszekbe, sportszárakba, hát úgy éreztük: ennél nagyobb boldogság talán nincs is.

Amikor kimehettünk a gyepes pályára, megakadt a szemem az egyik kapun. A kapufán egy varázslatos színű, tarajos madár ült. Én még nem láttam Búbos Bankát élő valóságában, de volt egy madárhatározóm otthon, és már ott is megütötte a szemem ez a jellegzetesen szép madár. Tudtam, hogy latin neve Upupa epops, sőt még azt is tudtam, hogy a németek Wiedehopf- ként, az angolok Hoope- nak szólítják. Tudtam róla, hogy szinte egész Európában honos fészkelő, hogy vonuló. Azonnal elbűvölt!  Sokáig kitartott, csak akkor repült el, a mikor a másik csapat kapusa már egészen közel ért hozzá. Az a fiú észre se vette!

  • Micsoda tapló! Hát ember az ilyen?- köveztem meg a hiányos ornitológiai érdeklődésű gyereket gondolatban.

Az őrangyalomnak talán ekkor kellett volna először figyelmeztetnie! Nem tette, mert szerintem ő is inkább a madarat nézte, hogy merre repül, hol lehet a fészke.

Az első félidő elég tűrhető eredménnyel ért véget. Védenem aránylag keveset kellett, azt jó eredménnyel hárítottam. Bár kaptam két gólt, de a mezőnyben rúgtak hármat, így nagy önbizalommal ittuk a szünetben az ajándék Bambit. A Bambi, a kor szinte kizárólag kapható - állítólag kátrányból készülő - nyomaiban narancsízű, bár inkább langyos vízben oldott savanyúcukor-ízű üdítő itala volt. Szerencsétlenségem, hogy abba a kapuba kerültem a második félidőben. Persze nem a teljes pályán játszottunk, mert az túlontúl nagy lett volna nekünk, hanem keresztben a partvonalon felállított kézilabda kapuk között folyt a véres küzdelem! És ekkor sajnos visszajött a banka! Hullámos röptével rászállott a kissé távolabb eső futballkapu felső lécére.

  • Figyelj már, te tulok! Kiáltott valamelyik védő, és felocsúdva épphogy elcsíptem egy gólba tartó lövést.

Ekkor már határozottan kellett volna valamit tennie az őrangyalomnak, de az egészen biztosan mégúgy el volt foglalva a bóbitás szárnyasban való gyönyörködéssel…

Aztán jött egy olyan bomba, amit közmegegyezéssel védhetetlennek kiáltott ki a mindkét párti közvélemény! Bánatosan kotortam ki a hálóból a labdát. És megfogadtam, hogy fütyülök a madárra, meg az egész világra! Most csak az a fontos hogy ne kapjak több gólt! Az eredmény pillanatnyilag döntetlen, ha „azok, ott elől” rúgnak egy gólt: győzünk!

Igen ám, csakhogy egy hibbant káposztalepke libegett be a képbe, és valahol a szögletzászló körül legelészett! A bankaérdeklődéssel forgatta a fejét, és a pille egyik látványos légi mutatványa közben egyszer csak a levegőbe lökte magát. Röptében a szárnyával földre sodorta a pillét, aztán a földön megfogta. A lepke két szárnya jobbról-balról kilógott hosszú csőréből, és elrepült vele a pálya menti fasor irányába. Hogy hová repült azt pontosan nem tudom, mert többszólamú, fájdalmas ordítás hozott vissza a piszkos jelenbe!

Társaim lincshangulatban rohantak felém!

  • Legalább kapd ki azt a fonnyadt bőrt a kapuból! - ordítoztak velem

Az történt, hogy az ellenfél egyik szemfüles játékosa észrevette, hogy „madár megfigyelésen” vagyok, és szépen, puhán átemelte a védők, meg elrévült kapusuk feje felett a labdát, ami középmagasan, mellettem, betottyant a hálómba! Többen megesküdtek, hogy a nagyanyjuk is megfogta volna! Népszerűségem a mélypontra zuhant!

A továbbiakban játékomra nem tartottak igényt felháborodott társaim. És lehet, hogy ekkor már őrangyalom mentett meg attól, hogy jól elverjenek! Ám ez nem jelenti azt, hogy nem a kudarc megelőzésére kellett volna törekednie!

Ezt hazafelé el is mondtam neki! Ludasnak érezhette magát maga is, mert nem hivatkozott arra, hogy: „Mert olyan könnyű dolog rád vigyázni! Mi?” Őrangyalom búsan lógatta a fejét, mert nem szereti, ha valamiben nekem van igazam. Aztán megszólalt:

  • Jó, jó igazad van! De mikor, olyan szép volt az a madár!- sóhajtott, és ehhez aztán nem tudtam hozzáfűzni semmit

Ám nem akármilyen gyenge képességű őrangyal ám őkegyelme! Sok bajtól óvott meg, akár úgy, hogy megelőzte, hol úgy, hogyha már belevitt a rossz valamiféle bajba, hát jó sugallatára sikerült kimászni belőle. Leginkább az erdei, mezei csavargások idején volt elemében.

Gemencen jártam egy barátommal télidőben. Nagyon hideg volt akkor. A hőmérő szála alul tartózkodott valahol a mínusz tíz fok alatt. A hó recsegett, mint a selyempapír.

A már korábban megismert erdőrészeket hiába jártuk, nem találkoztunk semmi vaddal. Csupa nyavalygás volt minden esténk.

  • Menjetek át reggel Sárosaljba!- javasolta házigazdánk
  • Akkor behozzuk a kocsiból az akkumulátort. Hogy reggel elinduljon a kocsi!- mondta barátom, mert ez még a Trabantos világban történt.
  • Minek ahhoz kocsi? Nem kell ahhoz visszamenni a gátőrházig! Itt a Sió mentén mentek folyással szembe, Elhagyjátok Hátfői holtágat, és a jégen átmentek! Pár lépés az egész, és most tán száraz lábbal is át lehet menni. - magyarázta el barátunk.

Így lett. Még virradat előtt elrecsegtünk a mondott helyig, de amit mi annak hittünk, ott nyílt víz csobogott a folyóba. Megindultunk a holtág mentén felfelé. Látszott, hogy a jég mind vastagabb, és egy helyütt barátom azt mondta, hogy bizonyosan itt gondolta a vendéglátónk!

Nekem az őrangyalom vadul ellenkezett, de barátom makacs ember volt, én pedig kapható, ha valami esztelenségről volt szó! Márpedig ez elég nagy őrültség volt.

Én voltam a könnyebb súlyú, így én mentem elől!

A közepén kissé „lengett” a jég, de nem reccsent meg alattam. Barátom követett. Át is ért szerencsésen. A túlsó oldalon mélyebb részek voltak, és felejthetetlen élményben volt részünk. Amikor megfagyott a víz, magas volt a vízállás. Amikor folyamatos jégpáncél nőtt a didergő fák között, egyszer csak a víz kiszaladt alóla. A jég valószínűleg egy darabig tarthatta magát, különösen ott, ahol a fák közelebb voltak, de aztán a saját súlyától, meg ahol a vad is járta, ott a túlsúlytól le-leszakadt. A fák körül fennmaradtak a vaskos jéggallérok, és tulajdonképpen a jég alatt jártunk, mert volt ahol csak félméteres, de sokhelyütt két méteres magasságban álltak a tizenöt centi vastag jéghártyák. Itt-ott megmaradt két közeli fa között, és mint egy híd kötötte össze a szálfákat. Gyönyörű volt, de sajnos a párás szürke fényben a fényképek nem érvényesültek igazán.

Az etetőket megtaláltuk, és a váltókon érkező vadakról jó néhány képet készítettünk. Selejtezés ideje lett volna, de mindenik vad lába jégvágta, véres volt. Soványak voltak, és elcsigázottak. Nem lehetett megállapítani, melyik beteg, melyik ép. Eltelt a nap, és visszafelé ugyanarra vettük az irányt. A holtághoz érve megszólalt az őrangyal:

  • Itt nem lehet átmenni! Ez alól ugyanúgy kiszaladt a víz, mint a fák alól! Beszakadnál, és ott vesznél! - szólt hozzám

Aggályait megértettem, és hangosan elismételtem barátomnak is.

  • Jó tehát beijedtél! Majd én megyek elől! - fennhéjázott és megindult

Pár lépést tett ugyan, de akkor, mintha egy hatalmas üvegpohár pattanna el, megszólalt a jég. Megdermedt. Lassan megfordult, és ahogy rám nézett, láttam, hogy most ő is meg van rémülve. Hátizsákját kidobta a „partra”, és óvatosan csúsztatva lábait, megindult vissza. Már akkor az én kezemben is volt egy meglehetős hosszú ág, amit felé nyújtottam. Minden lépését pendülő-pattanó hang kísérte. Elérte a feléje nyújtott ágat, és hideg ide-hideg oda: tüzes, tigrisbukfencszerű mozdulattal érte el a gát szélét. Léptei nyomán cikkcakkos fehér vonal húzódott a szürke jégen…

Szerényen elindultunk a jókora távolságban lévő kisvasútig. Annak töltésén baktattunk és a kényszerű kerülő minden méterénél fáradtabbak lettünk. Mindketten tudtuk, hogy ez nagyon nagy kerülő.

Egy helyütt barátom ismét nagyon nézegette a jeget.

  • Van nálad papír, meg toll? - kérdeztem
  • Nincs! Mihez kellene? - kérdezett vissza
  • Látom, nagyon nézed a holtágat ismét. Gondoltam, mielőtt át mégy, írd már meg a végrendeletedet. A kameráidat, azt a Swarowski távcsövet, meg a puskádat rám hagyományozhatná d.- mondtam nagyon komolyan

A válasz nem nyomtatható ki. Minden esetre, körbe mentünk, és a hosszabb úton, a töltésen vánszorogtunk végig. Holtfáradtam értünk a vadászházhoz. Barátunk már a csizmáját húzta.

  • Ha nem titok, elárulnátok, hogy hol csavarogtatok egész nap?- érdeklődött
  • A gázlónál nem voltatok, mert odáig elétek mentünk hárman is!
  • Miféle gázlónál? - kérdeztük vissza
  • Átmentünk a hátfői ágon, ahogy mondtad.- hápogtunk

Kimeredt szemmel nézett ránk.

  • Ti tényleg ilyen hibbantak vagytok, vagy tettetitek magatokat? - érdeklődött, és felindultságában dupla adag kisüstit töltött magának.

Nos ha az őrangyalom nincs velem ekkor, úgy már én is felülről nézném ezt a világot, viszont Gemenc gazdagabb volna egy legendával, a két buggyant városi vadász-vadfotósról, akik odavesztek a befagyott hátfői holtágba.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap