Az orgonista

Csernák Árpád, h, 07/11/2011 - 05:10

...az én kertem már másé. A fák alatt, amiket én ültettem, már más ül, sétál, tesz-vesz... Az én kertem már tágasabb. Ültettek nekem fákat mások és a szél... és - talán - jobb is, hogy nemcsak az enyéim. Rézszínű kutyámmal lépkedünk az aranyavarban - igen: az aranyavarban... és igenis: gyémánt­tengely, lélek és igazság...

Ilyen követhetetlen, logikátlannak tűnő mondatok, szavak zakatoltak Z. agyában, amint baktatott fölfelé a hegyre. Hom­lokán lüktetett egy ér. Bontásra ítélt ház mellett haladtak el. Z. úr és a kutyája. A ház tetejéről szürke ruhás ember mohos cserepeket dobált le az úttest hamuszürke köveire. Mert itt még, a hegyen kövekből kirakott utcácskák voltak. A ház fala bedőlni készül, omló vakolat, ajtaján vasrács. Mintha még lenne itt valami védenivaló. Üres, vastag por fedte kirakatok, de a cégtábla még ott áll a viskó homlokzatán:

KRIZBACHER GYÖRGY

SZABÓ MESTER

Vajszínűre sötétedett alapon szürkére fakult betűk.

Z. úr fölért a hegy (vagy nevezzük inkább dombnak) tetején álló templomhoz, kutyáját kikötötte egy itt-ott még sárga levélkéket őrző akácfához, megsimogatta, megpaskolta a fa­rát, szólt hozzá néhány szót, az engedelmesen leült, értőn nézett a gazdájára, aki megnyitotta a templom súlyos tölgyfaajtaját és belépett.

Z. úr nemrég költözött a házba. Egyedül élt a kutyájával, és - bár erre különösebben nem figyeltem - úgy tűnt fel nekem, hogy soha nem jön hozzá senki. Mi is épp csak néhány szót váltottunk a lépcsőházban, amikor elindult a kutyájával, vagy ha találkoztunk az utcán... de éreztem, hogy velem szívesen beszél; nem sokat, de szívesen. Nem beszélgetések voltak ezek, inkább csak hangosan kimondta, amire épp akkor gondolt: néha a gyerekkoráról mesélt, néha arról a városról, ahol ezelőtt élt, máskor a zenéről... Másokkal? Nem, az az érzésem, hogy másokkal egyáltalán nem beszélt... vagyis „beszélt", de nem tudom, hogy arra a szakrális néma cselek­vésre ez a szó megfelelő-e?

Egyik délután a kávéház teraszán ültem, kortyolgattam a kávémat meg a konyakomat, és egyszer csak odalépett hoz­zám Z. úr, és megkérdezte: Megengedi? És én - magam is meglepődtem - azonnal rávágtam: Természetesen... paran­csoljon... és - különös, de - megtiszteltetésnek éreztem. Kutyája pórázát az asztal vaslábához kötözte, megpaskolta kis barátját a már ismert mozdulattal, és szólt hozzá néhány szót, ahogy szokta ilyenkor, de ezt a cselekvéssort eddig csak távolról láttam; nem hallottam, hogy mit mond, és azt is csak most vettem észre, hogy szinte valami bocsánatkérésféle van a hangjában, de teljesen természetes hangon beszél, nem gügyög; beszél az állathoz, és az érti, nézi őt, szemlátomást megnyugszik és leül.

- Tudja, milyen az, amikor valaki végtelenül fáradt? – kezdte Z. úr egyenesen a közepébe vágva, ahogy szokta -, ...amikor már azt sem tudja az ember, mi erre a pontos titulus: végletesen?, végzetesen?, megváltoztathatatlanul?... Ha egy fél napon át ás a kertjében: kifárad, de az jó fáradtság; ha órákon át orgonázom: kifáradok, de az is jó... ez... ez a fáradtság, amiről most beszélek, ez nem jó. Igaz: nem is rossz. Semmilyen. Csak van. El kell viselni. Meg kell tanulni vele együtt élni. Ez nem kor kérdése... úgy értem: nincs összefüg­gésben az öregedéssel, a korral, persze, amelyben élsz, ösz­szefüggésben van. (Itt váratlanul tegezni kezdett.) Amikor évtizedekkel ezelőtt, évtizedeken át, amikor még nem voltál ilyen fáradt, fennhangon mondtad, hogy nem így kéne, hanem úgy... hogy nem arra kéne menni, hanem erre... és igazad volt... és ma már nyilvánvaló, hogy igazad volt, és most úgy próbálják, és arra akarnak menni... de téged már nem kérdez meg senki, rád már senki nem figyel oda, és nincs is mire, mert te nem mondasz semmit, mert amikor mondtad: kupán vágtak, elhallgattattak, megaláztak, ahol és ahogy csak tudtak... és ma már mindenki azt zengi, és te soha nem szerettél kórustag lenni... - Itt hirtelen elhallgatott, úgy tetszett: a csészéjében gőzölgő feketét nézi, de a tekintete tökéletesen üres volt; mintha egy robot monologizált volna eddig, és a gépezetben valami meghibásodott volna. Megpró­báltam másra terelni a szót:

- Bevált a lakáscsere?

- Jaj, ne is mondja! - feljajdult, de utána megint az a bénultság, az a végtelenül kifejezéstelen tekintet. Attól lehe­tett tartani: elsírja magát... nem, nem, ez nem olyan volt, itt érzelmekről nem lehet beszélni. Inkább olyan érzésem tá­madt: rendkívül vékony anyagból van és törékeny az arca, menten megreped, széthull darabokra, és nem marad utána semmi. Aztán megint élet költözött ebbe a sápadt, finom rajzolatú arcba, és folytatta, mintha egy láthatatlan kéz kija­vította volna a hibát.

- ...nem tudom megszokni. Pedig, tudja - és újra magázott -, én sokáig Pesten éltem, ott is születtem, számomra nem újdonság bérházban lakni, de a legutóbbi tízegynéhány év­ben kertes házban laktam... Ott mindig szabadon rohangál­hatott a kutya, és ültettem vagy húsz gyümölcsfát... Ha egy fát öregen ültetnek át, az már nem tudja megszokni az új környezetet, még ha - amúgy - jó, akkor sem, hát még ha... Amikor még csemete vagy suháng, az más! Amikor huszon­évesen vidékre kerültem, nem okozott különösebb gondot... most meg az okoz gondot, hogy el kellett hagynom a kertet. Sohasem értettem azelőtt - városi suhanc koromban... hal­lottam ilyesmikről, de sohasem értettem -, hogy idős paraszt­emberek belebetegednek, beleőrülnek, sőt: belehalnak abba, hogy el kellett hagyniuk a földjüket, a kertjüket, a falujukat... Őszintén megvallva: nem is nagyon érdekelt, talán még gúnyolódtam is rajtuk. Amíg az ember fiatal: nagyon ostoba és kegyetlen. Most már értem őket. Nem azt mondom, hogy rám is hasonló sors vár; amíg van egy orgona a közelemben, én nem félek, de mindenesetre: értem őket... bár tudja, előbb-utóbb... - itt fölemelte a csészéjét, és úgy tett, mintha szürcsölgetné maradék kávéját, pedig a csészéje már nyilván­valóan üres volt - ...azok a roskatag, hámló falak; az az állandó doh- és pörköltszag, az összeköpködött lépcsőház, a roskatag és már életükben oszlásnak induló emberek... Néha arra gondolok: Hogy kerültem én ide? Betájolhatatlan, meg­fogalmazhatatlan... - talán - kisvárosi... nem, ez így nem pontos. A „kisvárosi" nekem egészen mást jelent. Betájolha­tatlan, minden törvényen kívüli... Nem, ez sem jó. Nekem a „törvényen kívüli" jót jelent; valamit, ami a szabadsággal rokon... de ezt csak akkor érzem mostanában, amikor ját­szom... Ez, ami itt... amiben itt... ez ocsmány, kisstílű... nem, nem is kisstílű: egyenesen stílustalan, hányingerkeltő. Régeb­ben ezt sem értettem, amikor valaki azt mondta: „Hányinge­rem lesz tőle", s lám, immár három hónap óta egyfolytában hányingerem van. Semmi metafora. Tényleg hányingerem van... olyan igazi... úgy biológiailag... „Macskabűzös lépcső­házak"- olvastam valahol ...de hol vannak a macskák? Sehol egy macska! És „macskabűz"? Ezt sohasem éreztem. Macska­szag, azt igen, az a természetes vadállatszag, amit a tigrisket­rec közelében érez az ember az állatkertben... De ez, ami itt... amiben mi... ez a bűz... ez igazi bűz: emberbűz: olaj, füst, benzin és húgyszag keveréke... ettől tényleg hányingere lesz az embernek. És ez csak a szagolható, a látható, a materiális... A kisebb bajok...

Betájolhatatlan, megfogalmazhatatlan ocsmányságok, akárhová nézek. Emberi... emberi... - mondanád, de hát ha ilyen „az emberi", akkor add, Uram, hogy én ne számítsak embernek.

Elhallgatott. Lehajolt, és megsimogatta a kutyáját.

...hogy kerültem én ide?! Ebbe. Most.

 

Egyik nap elhatároztam, hogy - észrevétlenül - követem Z. urat, és a templomban meghallgatom a játékát. Amikor fordult a kulcs a zárban, és Z. úr kutyájával kilépett a folyosó kövezetére, vártam néhány percig, figyeltem a távolodó cso­szogó lépteket, a kutya apró lábainak trappolását, aztán elin­dultam én is.

Egészen távolról követtem őket. Már fent jártak a dombon. Krizbacher szabó bontásra ítélt háza mellett haladtak el. A ház tetejéről egy munkás mohos cserepeket dobált le az úttest hamuszürke köveire. Z. úr és a kutyája nem sokkal ezután felértek a domb tetején álló templomhoz. Az orgonista kikö­tötte a kutyáját egy akácfához, megsimogatta, megpaskolta a farát, szólt hozzá néhány szót, az engedelmesen leült, értőn nézett a gazdájára, aki megnyitotta a templom súlyos tölgyfakapuját és belépett.

A templom teljesen üres volt.

A karzat alatt kerestem magamnak helyet, a leghátsó pad­sorban. Itt csaknem sötét volt. Ha valaki belépett volna: nem vesz észre, de én látom őt.

A barokk és gótikus ablakok színes üvegén át sárga és kék fények vetültek a barna bútorokra, a támpillérekre, a pillér­fők és a főoltár angyalszobraira. Az egyöntetű sárgás-barna homályban felderengtek a márvány tompa fényei, meg-meg­villantak arany és ezüst fényfoltok. A kékes fénysávokban porszemek kavarogtak.

Ólom domborművek, középkori sodronyzománcdíszes re­neszánsz, barokk és rokokó kelyhek... gazdagon faragott kanonoki stallumok, püspöki trónus, préposti szék, rokokó padok... A templom több évszázados története tárgyakban elbeszélve.

Kint 30°C.

A karzaton motoszkálás, csoszogó léptek, nyílik valami, megigazítanak egy széket, köhécselés... Z. úr készülődik. Aztán megszólal az orgona. Először csak néhány tétova hang, néhány akkord, megismétlődő futamok. Aztán tökéletes csend.

Majd hirtelen teljes erővel, a templomhajó egész terét betöltve fölzeng Bach zenéje. Éles kontrasztok: tömbszerű tutti akkordok és virtuóz menetek váltakozása... echó-ha­tások... majd pasztorális hangvételű mű következett; felhőtlenül vidám és szelíd. Itt Z. úr lehetőséget kapott az orgona halkabb, de gazdag színskálájú regisztereinek megmutatására.

Virtuóz pedálszóló.

...aztán már csak tökéletes harmónia, mintha nem is ember játszana egy hangszeren. A legkülönbözőbb témák oldódnak föl valami tökéletes egységben, ami már nem zárható semmi­féle keret közé; amire nincs jobb szó: szabadság.

Behunyom a szemem, fejemet a térdeplő könyöklőjére hajtom: fehér falak között állok... Rilke sorait mormolom: „Zene: te, kútmedencénk zuhatagja,/ hulló sugár, hangtükrö­zés, te boldog/ fölébredő a keltő indulatra,/ nyugalom, melyet bőség árja bontott,/ te nálunk több... minden céltól eloldott/ s szabad..."

Csendre riadok.

A templomhajóban felnyög néhány bútor, cikkan a már­ványfal...

A karzaton ismét motoszkálás. A leghétköznapibb apró zajok: lecsukódik egy tető, reccsen a deszkapadló, kulcs for­dul egy zárban, nyikorgó léptek...

Z. úr elindul lassan lefelé a lépcsőn. Cseppet sem fiatalos léptek; inkább olyan csoszogó, öreges. Leér. Szürke ruhás öreg úr csoszog a padsorok között. Ősz haj, kopasz, kissé félrebillentett fej, szemüveg, kezében kopott aktatáska, eny­hén bicegő járás...

A szenteltvíztartó márványmedencéjénél megáll, beleérin­ti a kezét, keresztet vet, kicsit áll ott, még csak nem is teszi össze a kezét; csak áll ott néhány percig némán, mozdulatla­nul, maga elé néz, újra keresztet vet, elindul a kapu felé, hihetetlen csöndességgel és könnyedséggel nyitja a hatalmas tölgyfakaput: éles fénycsík metszi ketté a templom homályát, aztán megszűnik a fénycsík, becsukódik az ajtó, Z. úr kilép a verőfénybe...

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap