Az Országzászló-ország

Duray Miklós, sze, 12/17/2014 - 00:12

(2008. június 4. Győr, 2010. június 13. Diósd)

 

Elképzeltem egyszer egy országot, amiről azt hittem: ez a haza. A hazát képzeletemben az otthonnal rokonítottam, ahol a szüleim élnek, ahol menedékem lehet, ahol akkor is jó érzés tölt el, ha csak zsíros kenyeret eszem hagymával. Az elképzelt ország álomszerű volt, mintha a festő ecsetje nyomán keletkezett volna, mert a hullámzó dombjain erdők susogtak, a fákon hölgymenyétek kergetőztek, a magaslati réteken a leánykökörcsin virágzott, a szélein hegyek magasodtak és középen a látóhatárral egyesült a szétterülő síkság.

Ennek az álmodott országnak az alakja görgetegszerűn kézbesimuló volt, mintha a természet erői hozták volna létre, országnak teremtve. Éghajlatát a hegyek védték, és növényzetét a nagy folyók vizei táplálták.

Tudtam, mert sokan mondták: sok mindenkinek sajdult a szíve ennek az országnak láttán. De nem csak a szépségétől vagy az irigységtől, hanem azért is, mert birtokolni akarták, belőle kívántak maguknak kihasítani egy-egy országnyi részt.

Ezért kellett megküzdenünk tatárral, törökkel, labanccal, muszkával, időnként egymással.

Álmomban is tudtam, hogy valaha ebben az országban volt az egész Palócföld és Mátyus földje. Ide tartozott Székelyföld, Mezőség, Tiszahát, a szoknya alakú Somló hegy, Pannonhalma és Dévény vára.

De Verecke is ebben az álomországban volt, meg Sármellék, Érmellék és az egész Sajómente.

Itt született Ady Endre, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Szinnyei Merse Pál és Csontváry Kosztka Tivadar, és itt szerezték a zenéjét a galántai táncoknak meg a székely fonónak.

Ebben az országban éltek a nagyidai cigányok és Cinka Panna. Itt teremtődött meg a cigányok és magyarok együttélésének világraszóló csodája, egy különleges zenei műfaj a  kesergő és mulatós cigánymuzsika. És alig volt ennek az országnak városa, ahol a máshonnan elűzött zsidók ne építettek volna maguknak zsinagógát. Ebben az országban élt és virágzott egy olyan nemzeti kultúra, amit a nyelvünket nem értők szomorúnak és lélektépőnek értelmeztek.

Aztán kiléptem az álomból.

Szüleimmel egy vasárnap reggelen, a valóságos létben, kézen fogva mentünk végig a losonci Kossuth Lajos utcán, amit akkor már nem úgy neveztek. A római katolikus templom előtti téren magasodott egy talapzat, amin állni kellett volna valaminek, de most üres volt.

„Mi állt itt?” – kérdeztem.

„Kossuth Lajos szobra” – mondta apám.

„Most miért nincs itt?” – kérdeztem.  

„Mert ledöntötték” – mondta édesanyám.

      „És miért maradt itt a helye?”

„Amikor a városba visszajött a hazánk, itt állt az Országzászló.”

„Az most hol lobog?” – siettem kérdezni.

„Most éppen sehol”.

Apám szerzett valahonnan egy nagydarab kristályos mészkövet. Csiszolgatta éleit, és fúrt a közepébe egy lyukat, amibe belecsavart egy csúcsban végződő, fényezett fém rudat. Arra feltűzött egy háromszínű selymet és az asztalra tette.

 „Mi ez?” – kérdeztem tőle.

„Ez az Országzászló.”

„És az ország?”

„Az ország?

Az Mátyus földje és Palócföld, /

Csallóköz és Szigetköz, /

Bánát, Bácska, Hont és Torna, /

Rába, Rábca, Tisza és a Duna, /

Küküllő, Szamos és a Körösök, /

Gyimesek, Verecke és a Nagyalföld /

Hargita és Pilis…” – sorolta úgy, ahogyan én is álmodtam az országot, Szent István országát.

Az álomból kiléptünk egyszer s mindenkorra. Az álomország valamikor valóság volt. Egyes darabjai most más országok alkotórészei, amit talán mások képzelnek álomországnak, mert ők is álmodtak maguknak országot, álmodhattak maguknak országot!

Mi, egy korábbi valóságból zuhantunk át – közel egy évszázada – egy jelenkori valóságba, amelyben alig vannak álmok. A kijózanító valóság uralkodik fölöttünk, aminek sok-sok része van és mindegyik valóságos rész. Számunkra azonban a leglényegesebb a saját valóságunk: a magyar nemzet szétdaraboltsága. Ugyanakkor ezzel szemben áll a szomszéd nemzetek öröme saját, új országuk láttán. Ezt egyszerre kell éreznünk, és tudatosítanunk, még ha nehéz is, de ez is a saját valóságunk része.

Máig nem birkóztunk meg ezzel a valóság szülte ténnyel. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a nemzet megmaradt tömbje iránt egyrészt a nemtörődömség, fásultság, semlegesség, másrészt a fennhéjazás vagy a messianizmus uralkodik el rajtunk.

Ostoroztak bennünket, mert nem akartunk beletörődni a haza elvesztésébe, majd magunkat ostoroztuk, mert korábban nem akartunk beletörődni abba, amibe nem szokás beletörődni, amit legfeljebb tudomásul lehet venni, mint a halál tényét, de a halál napjának évfordulója soha sem ünnep, hanem emléknap. És amikor utoljára tértünk magunkhoz, 1956-ban, nemzethez méltó módon elutasítván az idegenek által ránk hozott uralmat, ezreket mészároltak le közülünk az utcákon, százakat akasztottak föl vagy lőttek főbe és sok-sok ezret zártak börtönbe.

Most itt állunk szemben önmagunkkal, látjuk a rajtunk elkövetett lelki, fizikai és szellemi erőszak által formázott valóságunkat. Elhisszük a falra festett rémképeket, sőt, kiegészítjük néhány tollvonással – ha talán nem eléggé félnénk, akkor gerjesszük, fokozzuk félelmeinket. Oda süllyedtünk, hogy a nemzet – nem a nemzet, hanem a lakcímkártyával rendelkezők – egy része, gúny tárgyává alacsonyította a nemzethez való vonzódást, kétségbe vonta utolsó nemzeti forradalmunk indítékait, és a kabarédemokrácia eszközével a kormányba emelhetett olyanokat, szintén csak lakcímkártyásokat, jobb esetben nemzet semlegeseket, akik az előbbiektől eltérően a nemzetet nem ellenségnek tekintették, hanem árunak. Reméljük ennek szakadt vége.

Mindeddig csak a maradék Magyarország magyarjairól vagy kevésbé magyarjairól volt szó, de mi a helyzet az elszakítottságban, amelyben az elmúlt évtizedek során a kezdeti, átmenetinek hitt állapot állandósággá változott. A létből életstílus lett, a félelem beidegződéssé vált, a nehezen uralható indulatok alkololizmussá mindennapiasultak, a tervezés napi ügyeskedéssé módosult, a hajlékonyság megalkuvássá és besúgássá aljasult, az érvényesülési vágy pedig beolvadássá fajult. Az ilyen körülmények között nagy sikernek könyvelhető el, ha nem romlanak, vagy csak lassítottan romlanak az életkörülmények, ha jövőre is sikerül megnyitni az iskola kapuit, ha beírathatják gyermekeink nevét magyarul az anyakönyvbe, de a halottaink neve végérvényesen torz marad. Az ilyen körülmények között az álmodott, de valamikor valóságos ország hűlt helyén a Kárpát-medencében szerte élő, mintegy két és félmillió magyarnak negyven százaléka váltotta ki a nemzeti összetartozást jelképező Magyar Igazolványt.  

Egy hirtelen feltett kérdésre, hogy a nemzet melyik része a sérültebb: a maradék magyarországi vagy az elszakított részek, talán nem is tudnánk adni gyors választ, sőt lehet, hogy gondolkozás nélkül válaszolnánk. De ha végiggondoljuk az elmúlt évtizedeket napjainkig, akkor december ötödike adja meg a választ – a maradék magyarországiaknak csak tizennyolc százaléka tett hitet a nemzeti összetartozás mellett. Lehet, hogy azóta sokan újragondolták korábbi magatartásukat?

 A kérdésre nincs tárgyilagos válasz. De a létező nehezen emészthető, mert arról szól, hogy évtizedek figyelmetlenségével, napi meghátrálásaival, apró, kereskedelmi alkukkal végrehajtottuk magunkon a lelki Trianont. Nem a helyzettel, nem a nemzet szétszakítottságával békéltünk meg. A megbékülés, kiegyezést, értékek egyensúlyát, lelki egyensúlyt jelent. De nem ez az állapot következett be. Nincs értékegyensúly. Az elveszett történelmi hazánk helyett nem újat építettünk, a szétdarabolt nemzetet nem újraegységesítettük, hanem a maradékot is tovább romboltuk.

Az elmúlt hetekben azonban egy különleges érzés kerített hatalmába. Talán az örvénybe került ember érzése lehet ilyen, amikor közeledik az aljzathoz, ahonnan elrugaszkodhat, és visszajutván a szabad levegőre, új erőre kaphat. Mert nem is olyan régen még kevesen voltunk olyanok, akik a múltba révedezők, a nemzet semlegesek és a lakcímkártyások között úgy álltunk, hogy a jelen láttán könnyes szemmel néztünk a jövőbe – milyen lesz a jövő, ha ilyen a jelen? Csakhogy növekszik a jövőbe tekintők tábora, ez pedig fölszárítja a borúlátás könnyeit. A múltból a jövőbe tekintők emlékezése is ezt segíti.   

A történelmi országunkra emlékeztető újraemelt Országzászlók, felújított és új emlékhelyek nem a múltat siratják, hanem jelképes támaszt teremtenek a jövőbetekintésre. Akinek a házát felgyújtották, de ha ragaszkodik szülőföldjéhez, hazájához, elődeinek emlékeihez, és nem az elköltözést választja, hanem az újraépítést, azt bizonyítja hogy a jövőt is csak a romoktól lehet elkezdeni.  Ha marokkal hordjuk össze ma a történelmi hatvannégy vagy hetvenkét vármegye területéről a földet, nem a megismételhetetlenségbe révedünk, hanem a kapcsolatok újraépítésén munkálkodunk. Ha emlékező tisztelettel állunk a názáreti Jézus népének valamikori templomára emlékeztető jeruzsálemi siratófalnál, ha megrendülten állunk a New York-i Zero Groundnál, akkor mi sem természetesebb, hogy saját múltunknak is adózunk jövőbenéző tisztelettel.  

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap