Az óvónéni

Csernák Árpád, cs, 06/09/2011 - 12:21

 

 

     Reggel, amikor felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy három-négy hosszú szőrszál éktelenkedik az állán. Gyorsan felkelt, már amennyire hordóhasától tellett, a tükörhöz sietett, és az ott heverő ollóval lenyirbálta ezeket az idétlen kinövéseket. „Egy éjszaka! Hogy nőhet meg egy éjszaka ekkorára?!” — Sopánkodott magában, és közben bánatosan belapátolta azt a két krémest, ami az esti ötből megmaradt. Maszatos lett a szája széle, de nem vette észre.

      Kibújt csipkés selyemhálóingéből, és meztelenül leült az ágya szélére. Ahogy ott ült, lehajtott fejjel, akaratlanul is meglátta combjai tövében őszülő szőrpamacsát, fölötte a nagy hasat hájas gyűrődéseivel, lelógó melleit. Tétova mozdulattal végigsimította öregedő testét, aztán a keze megnyugodott fonnyadó combjain. „Őszülök” — gondolta, aztán megemelte tokás fejét, és a vekkerórára pillantott: „Még csak hat óra.” A fekete márványlapon kis szürkekockás füzet hevert, mellette töltőtoll. Lecsavarta a toll kupakját, kinyitotta a füzetet és írni kezdett:

      „1951.VI.4. Hétfő. Beszélgetés-munka.

                                    Beszélgetés a gyermeknapról.

                                    Célja: A gyermekeknek örömet szerezni, hazaszeretetet és hálát érzékeltetni és elmélyíteni...” — Jobbra dőlő szálkás betűkkel írt. Itt megállt a toll a kezében, és maga elé nézett. „Mégiscsak hozzá kellett volna menni Schneller Tomihoz. Igaz, zsidó volt és bandzsa, de nagyon jó ember. És hogy szeretett!” — Újra a füzet fölé hajolt, írni próbált. Aztán hirtelen becsukta az irkát, letette a tollat és sietve öltözködni kezdett. Kihúzta az öreg komód egyik fiókját, rózsafüzért vett elő, retiküljébe tette, és elindult a közeli kiskápolna reggeli litániájára.

      Morzsolgatta a kis barna köveket, szája némán mozgott.

 

      Az óvodában a szokásos gyermekzsivaj fogadta. Szerette ezt a semmi máshoz nem hasonlítható különös hangzavart. „Ma valószínűleg felügyelő lesz. Ilyen előrejelzést kaptam.” — Miközben erre gondolt, gépiesen végrehajtotta szokásos teendőit. A kicsik reggeliztek. Reggeliztünk. A kövér Schmideg Armand magára öntötte a tejeskávét, mint általában, Izuska kivitte a mosdóba. Szoó Karcsinak pisilni kellett, Izuska segítette kigombolni a nadrágját, mint mindig. Berlinger egy vázával fejbeverte Tóthot, Izuska megszidta, sarokba állította, a cserepeket összeseperte, Tóthnak beragasztotta a fejét, mint máskor... de közben állandóan ez járt a fejében: „Ma valószínűleg felügyelő lesz” — és megpróbált hatásos, kerek mondatokat fogalmazni, mint máskor. „Na gyerekek... a mai napon... NEM... amikor ma a nap felvirradt... NEM  JÓ! ERŐLTETETT, KÖZVETLENKEDŐ, HAMIS, HAZUG! NEM  ÉRTEM, VOLT MÁR  NÉHÁNY  GYEREKNAP, MINDIG SIMÁN MENT MINDEN. NAGYJÁBÓL MINDIG  UGYANAZT MONDTAM. MOST MIÉRT  NEM JUT  ESZEMBE? MIBEN  KÜLÖNBÖZIK  EZ  A  NAP  A  TÖBBITŐL?” — Gondolatai  — érthetetlen módon — unos-untalan másfelé terelődtek: Schneller Tamás körül csapongtak. Eredetileg Seláknak hívták, dehát ilyen névvel nem élhetett: Schnellerre németesített, majd Somberekire magyarosított. „HÁT PERSZE, HOGY MEGNŐSÜLT. IGAZA VOLT. SZERELEM IDE, SZERELEM ODA, ÉLNI KELL... GYEREKE  IS VAN. ÉRDEKES: A FIÚ  NEM  BANDZSA... AZ AZ  ÁTKOZOTT  TÍFUSZ, AZ TETT TÖNKRE  MINDENT. ELŐTTE  MILYEN  SZÉP  VOLTAM! MINDEN  UJJAMRA  HÚSZ  KÉRŐ  AKADT. SZEGÉNY  TOMI, HOGY  NEVETTEM  AMIKOR  BEÁLLÍTOTT  AZZAL  AZ  ABNORMÁLISAN  NAGY  ŐSZIRÓZSACSOKORRAL. AZ  ŐSZIRÓZSÁT  SEM  SZERETTEM, ŐT  SEM, PERSZE, HOGY  KINEVETTEM  A  TÖPÖRTYŰ  PATIKUS  SEGÉDET. AZTÁN  JÖTT  A  TÍFUSZ. ÁTKOZOTTUL  LESOVÁNYODTAM. MINDENKI  ARRÓL  SUSTORGOTT  KÖRÜLÖTTEM, MEG  FOGOK  HALNI. ANYÁM  NAPHOSSZAT  MELLETTEM  ÜLT, FOGTA  A  KEZEM, SÍRT  ÉS  IMÁDKOZOTT. MEGMARADTAM. DE MIRE? A  HAJAM  KIHULLOTT, ELFELEJTETTEM  ZONGORÁZNI... Kedves gyerekek! Ma arról kell nektek mesélnem... NEM  JÓ! MI  AZ, HOGY „KELL”, ÉS MI  AZ, HOGY „MESÉLNEM”?! EZ  NEM MESE! ISTENEM! MIBEN  KÜLÖNBÖZIK  EZ  A  NAP  A TÖBBITŐL?” — Alig tudta visszafojtani sírását. Zsebkendőt vett elő és kifújta az orrát.

      Ott ültünk körülötte kis székeinken. Beszélni kezdett. Gondolkodás nélkül, gördülékenyen, mint amikor magolós diák fölmondja a leckét: „Mit gondoltok gyerekek, miért van most nektek szép óvodátok, sok játékotok és jobb életetek? — Igen, mert elmúlt a régi rossz világ, amikor sok volt az éhező szegény ember az országban. Akkor a gyerekeknek is sokkal rosszabb dolguk volt. Kinek köszönhetjük, hogy ez elmúlt? — Nagyon jól mondjátok: a vöröshadseregnek és Sztálin elvtársnak, akik kikergették innen a mi szép országunkból a rossz embereket...” — Meg se mukkantunk. Szoó Karcsi fölfázhatott, mert ismét ki kellett volna mennie: két combját összeszorította, apró kezeivel morzsolgatta fütyülőjét, de nem szólt. Értetlen, meredt tekintettel figyelte az óvó nénit, mint aki azt mondja: „Máskor észre szokta venni.” — „Kik voltak azok a rossz emberek?” — Továbbra is megszeppenve hallgattunk. Tóth tapogatta fején a kötést, Schmideg mélán bányászott az orrában. — „Igen, a nagy urak, akik nem engedték, hogy a szegény emberek jól élhessenek és dolgozhassanak és elég pénzt kereshessenek. Ez a Szovjetunióban már régen így van, mert Sztálin elvtárs segített a népnek. Itt nálunk pedig Rákosi elvtárs vezeti az országot. Ezért ünnepeljük június 3-át, a gyerekek ünnepét, amikor azt akarják az anyukák és apukák, hogy ezen a napon minden gyermek jól érezze magát...” — Egyik lábamról a másikra álltam, körmömmel vonalakat kapartam a falba. Eszembe jutott, amikor előző nap, a téren felültem a vándormutatványos körhintájára, odajött egy kövér néni és megpofozott. Miért?! Azt mondták: ingyen fel lehet ülni a körhintára... Nyikorogtak körülöttem a kicsi székek. Szoó Karcsi hiába igyekezett: érezte, hogy meleg lé folyik végig a lábán, és alatta tócsa képződik. — „Vannak bábszínházak, minden téren előadás, mese, vidámpark... és ott van az úttörő vonat, amelyik most már nem csak a Szabadság-hegyen jár, hanem a Hűvösvölgyben is, ott van a másik végállomása. Tehát Rákosi elvtárs vezetése mellett a gyerekek ezt a legkedvesebb szórakozást és kedves utazást is élvezhetik, mivel Rákosi elvtárs nem csak az országot kormányozza, hanem azon fáradozik, hogy a gyerekeknek is nagyon jó legyen... mert Sombereki elvtárs a legjobb és legkedvesebb elvtárs...” — Elhallgatott. Utólag rájött, hogy nem jó nevet mondott:”...vagyis Schneller... illetve Rákosi... ÉRDEKES, EDDIG  MILYEN  JÓL  MENT... MINDEN  ESZEMBE  JUTOTT...” — gondolta, és belül furcsa kis büszkeséget érzett. „Rákosi elvtárs...” — ismételte a biztonság kedvéért, de közben rájött, hogy senki nem figyel rá. Észrevette Szoó Karcsi alatt a tócsát. Lopva körülnézett, hogy leellenőrizze: valóban nem figyel rá senki, a szakfelügyelő nem érkezett meg.

      — Miért nem szóltál Karcsi? — kérdezte röstelkedő gügyögéssel.

      — Nem szoktam szólni... Az óvó néni szokott szólni...

        Na gyere szépen, kimegyünk. — Megfogta  a kisfiú kezét és kivezette a mosdóba. Ahogy Izuska elhagyta Karcsival az osztálytermet, fészkelődni-mozgolódni kezdtünk. Többen fölálltak a székükre és ordibáltak. Olyanok is, akiknél ez nem volt megszokott. Dehát a feszültség, a visszafojtott indulatok... Tóth, annak ellenére, hogy sérült volt a feje, eszeveszetten ugrált és üvöltött, dagadtak az erek a nyakán. Csak úgy döngött a padló a pici talpacskák alatt. Az egész csoport tombolt. Berlinger odament a táblához és nagyhasú, kerekfejű embert rajzolt rá kötéllel a nyakában.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap