Az a szép nyár

Kő-Szabó Imre, cs, 10/19/2017 - 00:07

    Az óracsörgés olyan éles volt, mint egy frissen fent borotva. Bántotta is a fülét. Szólád Péter kábultan kelt fel. – Na, még egy nap! Aztán csak pihenek, pihenek Régóta várt már erre a napra. Egy évvel ezelőtt volt szabadságon, vidéken, rokonoknál. Akadt ott egy kis talicskázás. Építkeztek és segített nekik téglát hordani. Nem sikerült úgy, mint szerette volna. A meló egy kicsit nehéz volt, nem szokta ezt a hajtást. – Jövőre jobb lesz. Nem tolom el! – mondogatta mindig önmagának. Most mégis aggodalommal nézett a következő napok elé. Valami furcsa érzés motoszkált benne. – Hülyeség! – nyugtatta magát. – Jó lesz, jónak kell lenni Ibivel! Ibi még gimnazista, most másodikos. Két hónapja járnak együtt, sajnos még nem sikerült zavartalanul együtt lenni a lánnyal. Minden találkozás, gyötrődés, a vágyak tobzódása, de ezzel a nyaralással rendbe jön minden. Szólád Péter és Ibi is erre várt már nagyon. Megbeszélték, hogy Ibi, aki most tizenhat éves, majd azt mondja otthon az anyjának, hogy nyírségbe utazik a nagymamához. Ez nem feltűnő, már máskor is nyaralt ott. A szülők, ilyenkor biztonságban tudják.

    Borzongás futott végig rajta, mikor erre gondolt. – Micsoda lány! Összeszorította a fogát. Mindig harapni szerette volna karját, mellét, combját, nem komolyan, csak úgy játékosan, teret engedve szunnyadó vágyainak.

    Ma nehezen indult a munka. Nógatni kellett az embereket. – Mi az isten van veletek? – kérdezte a főnök és látszott rajta, hogy mérges. A kérdést elengedték a fülök mellett. Kelletlenül munkához fogtak. Már csak egymás közt beszélgettek. Tüskehajú, a kollégája halkan kérdezte Szólád Pétert:

    - Messzi mész nyaralni?

    - Nem!

    - Balatonra?

    - Csak a Dunára.

    - Római?

    - Alsógödre. Egyik haveromnak van ott egy kéglije. Kölcsön adja.

    - Az príma! Voltam ott a tavasszal. Egy baj van, közel a Duna, esténként sok a szúnyog!

    - Majd pipálok!

    - A túl oldalon, ott van Horány, jó kis hely! A komp átvisz! – csettintett a nyelvével. – Egy párszor berántottam ott. Nem tudtam, merre folyik a Duna, meg azt sem, hogy keveredtem haza.

    - Fő az, hogy túlélted!

    - Másnap reggel jól kifürödtem magam és már nem is éreztem semmit – mondta Tüskehajú.

    - Kivitte a víz a szeszt? – hitetlenkedett Péter.

    - Mint a legjobb mosópor a szennyet. Tüskehajú babrált a gépén, majd újból megszólalt: - Olyan kégli kellene, aminek jó a fekvése.

    - Mindegy nekem! – legyintett Péter.

    - Ne süssön be a nap, legalább nyugodtan alhat az ember.

    - Remélem nem a napot, fogom figyelni. Nem egyedül megyek!

    - Az mindjárt más! – tiltakozásként felemelte a kezét. – Akkor mindegy! – tette hozzá Tüskehajú és mosolygott.

 

    Szólád Péter programozó volt a négyes egységnél. Húsz emberrel dolgozott együtt egy nagyszámítógép teremben. A cég, kereskedéssel foglalkozott, ő a kiszállításokat állította össze. Itt kezdte négy évvel ezelőtt. Érettségizett, majd elvégzett egy számítógép kezelői tanfolyamot, azóta itt van.

    - Irigyellek pajtás! – mondta Oláh Béla ez a köpcös srác.

    - Mi a fenéért?

    - Két hét szabi, az döfi… - mondta titokzatos arccal és csettintett a nyelvével.

    - Főleg a Balaton! – tette hozzá a mellette ülő Tarsoly Jenő.

    - Nem megyek én a Balatonra. Jobb programom van! – nézett körül egy kicsit felemelt fejjel Szólád Péter.

    - Áruld el! Vagy titok?  - vettették rá magukat mind a ketten.

    - Nem.

    - Akkor nekünk megmondhatod hova viszed azt a pipit?

    - Nővel? – csodálkozott Oláh Béla. – Óriási vagy! De azért vigyázz magadra! – intette, mintha tapasztaltabb lenne.

    - Ne félts te engem! – válaszolta magabiztosan Szólád Péter. – Nem most léptem le a falvédőről.

    - Tudjuk! – mondták, majdnem egyszerre.

    - A kislány belement?

    - Persze!

    - Megengedik?

    - Kik?

    - Hát a szülei? – kérdezte Tarsoly.

    - Miért, kiskorú? – csodálkozott Oláh Béla.

    - Nem kérdeztem én azt.

    - Akkor hogy viszed oda?

    - Busszal.

    - Hülye vagy! – ezen nevettek mind a hárman, és pacsit nyomtak Szólád Péter felemelt tenyerébe.

    - Szevasztok, sietek. – mondta Péter és készülődni kezdett. – Még el kell intézni a kulcsot.

    - Gondolj ránk! – tette hozzá Oláh Béla és titokzatosan mosolygott.

    - Mikor? – nézett értetlenül Péter.

    - Hát csak tudod? Nem?

    - Majd akkor pont a te ábrázatodra fogok gondolni? Nem estem a fejemre! – és már indult is.

    - Próbáld meg… - tette hozzá Oláh.

 

    Három óra előtt már ott volt a Café Podma-ban. Szólád Péter kávét rendelt, meg tejszínhabot. Körülnézett, de hirtelen nem érzékelte a látottakat. A lány járt eszébe, meg a haverja, aki átverte. Már hetek óta biztatta, hogy a gödi kéglit oda adja neki, két hétre. Aztán mikor a kulcsért ment, csak hebegett. Zavarban volt, alig merte kinyögni, hogy a volt feleségének kell. Tehát ugrott a tervezett nyaralás. – Mit fogok most mondani Ibinek? Mondjam az igazat? Biztosan mérges lesz. Ne ültessem fel többet, ilyen marhaságokkal. Milyen ember vagyok, ha még a szavamat sem tudom betartani, de mit tegyek, ha a haverom ilyen? Nem állja a szavát.

    Formás, barna hajú pincérlány kávét tett eléje.

    - A habot azonnal hozom! – mondta csengő hangon, melyre oda kellett figyelni.

    - Köszönöm! – bökte ki zavartan. Aztán megnézte a lányt. – Ez igen, micsodaformák! A szeme végig pásztázta a lány alakját. Annyira rendben volt rajta minden, hogy ezen Szólád Péter tágra nyílt szemmel, csak bámult. Amint a pincérlány alakja eltűnt a forgatagban, újból Ibire gondolt. – Mi is lenne a megoldás? Igen! Megmondom neki, egy hétre lemegyünk balcsira, mondjuk Siófokra. Kiveszünk egy szobát, annyi zsozsóm még van, hiszen gyűjtöttem is! Ez óriási! Jó lesz! Nincs semmi vész! – így nyugtatta magát és sürgetni akarta az időt.

    Ibi késve érkezett. Platina szőke haja, telt keblei szépen mutattak. Azt hinné az ember, hogy egy kőrúti újságárus, valamelyik divatlapjából egy perccel ezelőtt lépett volna ki. Friss volt és üde. Pompázott. Szólád Péter, amint meglátta, gyorsan vert a szíve és a lélegzetvétele is darabossá vált. Ugrásra kész tigris volt.

    - Szevasz! – köszönt a lány.

    - Szia! – viszonozta a fiú.

    - Ne haragudj! – hízelgett a lány és kedves mosolyával még szebb volt.

    - Tudom… - legyintett Péter.

    - De isten bizony, a villamos miatt.

    - Jól van. – mosolygott a fiú megbocsátóan.

    - Régóta vársz?

    - Nem, most jöttem. Éppen, hogy megittam a kávémat.

    - Olyan jó, hogy találkoztunk – mondta a lány.

    - Miért?

    - Képzeld, otthon áll a balhé. Anyu sejt valamit. Nem az dühíti, hogy el akarok menni, hanem, az, hogy nem mondom meg az igazat. Pedig mondtam neki, édes anyucikám igazából a nagymamához akarok menni. Elegem volt a fiúkból, ezt csak nyugtatólak mondtam. Erre úgy látszik egy kicsit csendesebb lett. Azt hiszem, elhitte.

    - Ráharapott? – kérdezte izgatottam Péter.

    - Apu az nem szól. Neki csak az a fontos, meglegyen a vacsora, ha hazajön és kész.

    - Nem szoktál vele beszélgetni?

    - Már, mint apuval? Ritkán. Öt után ér haza, én meg akkor indulok el. Köszönök és kész. Mire hazamegyek ő már alszik. Reggel meg én alszom még. Esetleg vasárnap, de akkor is csak délelőtt, ha segítek anyunak.

    - Fontos az, hogy ne legyen belőle bajod. – mondta Péter.

    - Bízd rám. Reggel hol találkozunk?

    - A Déli pályaudvar várócsarnokában.

    - Miért? Nem megyünk Gödre?

    - Gödre nem, de helyette megyünk Siófokra.

    - Siófokra?

    - Miért, rossz?

    - Á nem, csak meglepett.

    - Nincs szoba. Ígérték, de lemondták. Soron kívül másnak kell.

    - Balcsi még jobb! – lelkendezett Ibi.

    - Örülsz neki?

    - Persze!

    - Egy hétre lemegyünk, aztán majd kitalálunk valamit. Jó?

    - Jó! – nyugtázták a kialakult helyzetet.

 

    A Pesti alsó rakparton lakott Szólád Péter. Albérletben, szép kilátással a Gellért hegyre, meg a Dunára. Ez megfizethetetlen volt. Ha magányos órák között vergődött, a táj, a Duna, az Erzsébet híd karcsú, ezüst teste, a távolban, a ködös messzeségben feltűnő városi panoráma, mindig megnyugtatta. Szeretett, meg nem is itt lakni. Hangulat kérdése volt és az utóbbi időben, egyre többet engedett hangulatainak. Sokszor órákon át, csavargott a városban. Úgy cél nélkül. Figyelte az embereket, meg a nőket. Őket mindig megnézte. Csinosak voltak, szépek.

    Volt olyan hangulata is, hogy csak a presszókban érezte jól magát. Kutatott, törzs helye sohasem volt. Vagy csak nagyon ritkán. Sokszor napok teltek el, otthon volt, olvasott.

    Most belépett a házba, felment a lépcsőn. Előhalászta a lakás kulcsát. A holnapi nap miatt, valahogy rossz érzések szállták meg. – Ne érzelegj, nem vagy már gyerek! – mondta. Egy kis fekete utazóbőröndbe csomagolt, fehérneműt, törölközőt, borotva felszerelést.

    Kibámult az ablakon. A part esti fényei kísértetiesen rezegtek a Duna víztükrében. A vár sziluettje komor volt. Az ég alja vörös a nap festékjétől. Kis iskolás gyerekek szoktak ilyet festeni. – Ha festve látná az ember, el sem hinné, hogy ilyen is lehet a valóságban. – gondolta. Vízibusz dudált kettőt, elnyújtva. – Holnap szél lesz! Lehet, hogy elromlik az idő!

 

    Valahogy nyugtalanul aludt egész éjjel. Sűrűn felriadt. – Biztos elaludtam! Ibi vár! Megnézte az órát. Még csak fél négy volt. Tovább próbált aludni. Nem sikerült. Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Egyedül érezte magát. Hosszú tépelődés után azonban elszenderült. Később felriadt, egy hirtelen ugrással felkelt. Úgy érezte nagyon elaludt. Pontosan hét óra volt. – Még van időm! – megnyugodott. Lassan öltözött. Kinyitotta az ablakot, és erősen magába szívta a Duna illatát. A levegő feszítette a tüdejét. Nem érezte fáradtnak magát. Könnyűség és a szabadság érzete futott végig rajta. – Két hétig nem is gondolok a melóra. Pihenni akarok, szórakozni. Ibivel! Balatonon! Eszébe jutott a napsütötte végtelentó vize. A reggeli ébredés hangulata. Maga előtt látta a napfelkeltében párolgó víztükör nyugalmat árasztó végtelenségét. A túlsó part ilyenkor a reggeli párában elvész. Olyan, mint a tenger. A sirályok károgva röpködnek a víz felett. – Milyen jó, hogy ez eszembe jutott. Óriási ötlet volt! Sietett az öltözködéssel. – Háromnegyed nyolcra kell ott lennem. Busszal ment, zsúfolt volt, de most ez nem érdekelte. Kényelmes léptekkel felsétált a lépcsőn. – Szép ez a pályaudvar! – állapította meg. Körülnézett. Ibit nem látta sehol. Újságot vett. Úgy helyezkedett el, hogy lássa a feljáratot. Az újságból fel-felnézett. Az emberek egyre csak jöttek. Órájára pillantott. – Most kell megérkeznie! – nyugtázta. – Jól lebarnulok. Egész nap a napon leszünk. Had irigykedjenek, majd ha visszajövök. Már halotta a hangokat.

    - Jó színben vagy! – De jól nézel ki! – Ilyen élet kellene neked!

    A szeme észrevette Ibit. Messze jött, ott a Vérmező oldalán, de platina szőke haja már megcsillant a fényben. – Végre! Már azt hittem nem jössz! Most kitört rajta az izgalom. Aztán pittyent egyet a mobilja. Felriadt erre a hangra. Egy sms szövege fogadta: - „Majd mindent megmagyarázok: Ibi.”

 

    Egykedvűen bandukolt a Duna parton. Szórakozottan rugdalt egy kavicsot maga előtt. Úgy lóbálta a kezében a fekete utazóbőröndöt mintha üres lenne. A nap már erősen tűzött. – Miért nem jött el? – csak ez motoszkált a fejében. Nem talált felelet rá. – Pedig az a nő, olyan volt, mint Ibi! Mit tegyek? Felhívjam? Nem! Mégsem. Lehet, hogy nincs otthon. Vagy eljött volna? Elment mással? Ezt azért nem hinném el. Pedig Balatonra mentünk volna. Ibi akart jönni. Felhívom! Biztosan történt vele valami. Valami szörnyű… vagy baleset érte?

    Azon vette észre magát, hogy az úttesten megy. Valahogy lelépett. Ijedten nézett körül. – Miért is töröm magam annyira miatta? Lehet, hogy meggondolta és nem akart velem jönni. Miért, talán ez olyan lehetetlen? Mégis felhívom! – határozta el, de a keze nem engedelmeskedett, nem nyúlt a telefonért. Mintha valami cselekedetében meggátolná.  – Nem, most nem, majd később!

    A lakásban a bőröndöt ledobta a padlóra és rávette magát az ágyra. Fáradtnak érezte minden porcikáját. Fáradtabbnak, mintha egész nap dolgozott volna. Nem tudta meddig fekhetett így. Nehezen feltápászkodott. Leült az ágy szélére. Szeme megakadt az asztalra dobott telefonon. Bekapcsolta és az üzenetet többször is elolvasta. Nem értette a szöveget: - „Majd mindent megmagyarázok: Ibi.” – Mit akar megmagyarázni? Miért szorul minden magyarázatra? Legalább megmondta volna: te szerencsétlen ökör, ne számíts rám! Vagy a terveidhez fogjál másik balekot. Én nem vagyok hajlandó! Így legalább tudtam volna mihez tartani magamat. Még jó, hogy nem utaztam el, legalább volt annyi eszem.

    Az ablakhoz ment. A Dunán egy sárga zászlós tolóhajó négy üres uszályt tolt maga előtt. – Románok! – mondta maga elé. – Remek nomád élet a hajós élet. Nem is lehet rossz, de én mit fogok tenni? – elgondolkozott. – Biztosan nem megyek be. Meggondoltam magam. Visszajöttem! Kinevetnének. – Úgy látszik, nem akar sikerülni az idei nyaram sem. Bosszankodott – Jól akarom érezni magam! Kimegyek Szentendrére. Ezt már úgy is terveztem.

 

    Két órával később már úton volt Szentendrére. A HÉV lassan döcögött. Szólád Péter egykedvűen nézelődött. Egy idő után már unta az utazást. Jó lenne leszállni. A vonat hangosbemondója közölte: - Pomáz következik! – Nem megyek tovább, leszállok! Az állomás épülete körül bolyongott, amikor az út túlsó oldalán egy büfét pillantott meg. – Enni kellene valamit, meg inni! Kinyitotta az ajtót és a pulthoz ment. Kért egy szendvicset, meg egy pohár sört. Az egyik talponálló pultra tette. Először ivott a sörből, majd kézbe vette a szendvicset. Ekkor nézett körül a helyiségben. Nem voltak sokan, talán öten. A harmadik ilyen talponálló pult végén egy barna, fiatal nő kevergette a kávéját. Szólád Péterre nézett, szemük találkozott. Hosszan nézték egymást. Péter folytatta a szendvics falatozását, időnként ivott a söréből, közben a nőt nézte. Nem volt csúnya, úgy harminc körüli lehetett. Öltözéke is kielégítő volt. Farmar nadrágban, körömcipőben és egy szürke pulóverben jól nézett ki. Haját ferde kontyban viselte. – Nincs mit veszíteni! – gondolta Péter és elhatározta, megismerkedik a nővel. A pillanat, mintha a kezére játszana, a nő táskája leesett a pultról. Szólád Péter, mint egy akrobata, odaugrott és előzékenyen felvette a földről a táskát és átnyújtotta a nőnek. Ő elvette, de szótlan maradt. Péter törte meg a csendet.

    - Tessék! Előfordul az ilyesmi! – mondta bizonytalanul.

    - Köszönöm! – felelte a nő és hosszan nézett Péter szemébe. Zavarba jött ettől a tekintettől, de egyben izgatni is kezdte, ki lehet ez az egyedül kószáló nő? – Biztosan ő is magányos, mint én! Fogta a poharát és átment a nő asztalához, ott megállt a pult végén. – Megengedi? – Tessék, nyugodtan! – mondta a nő és látszott rajta, hogy örül a társaságának.

    Lassan indult a beszélgetés. Először olyan általános, közömbös dolgokról váltottak szót. Később kiderült, hogy a nő itt lakik. Ma szabadnapos. Közben megittak egy-egy pohár sört, majd Péter unszolására egy-egy kupica vodkát, mondván az nem szagos. Aztán a beszélgetés az életről szólt. A nő elmondta, hogy már volt férjnél, elvált. Most egyedül van. Van itt egy kis háza. Nem nagy, szoba, konyha, fürdőszoba. Így megvan a komfort. Kellemes társalgás folyt közöttük, legalább három órán át, amikor a nő azzal rukkolt elő: - Ha nincs jobb dolga, elkísérhetne engem haza. Nem lakom messze!

    Szólád Pétert ez a pár órás beszélgetés, a nő kellemes modora, távolság tartása, megbabonázta. Érezte, a sors egy igazi nőt küldött most neki. Kárpótolva, mindenért. Nem gondolkodott, csak igenlően bólintott. Elindultak. Úgy mentek egymás mellett, mintha már több hónapja ismernék egymást.

    A lakás nem volt nagy, rendezett, tisztaság benne. Hellyel kínálta, majd megkérdezte: - Főzzek egy kávét? Péter nem szólt, csak intett a fejével, hogy rendben. Amíg a kávé főt a nő megmondta a keresztnevét: - Éva vagyok! Péter is bemutatkozott. – Sokat vagyok egyedül! – mondta Éva. – A volt férjem egy durva fickó volt. Féléve nem láttam, így férfi sem volt az életemben. Péter szeretett volna, valami nyugtatót mondani, de nem jutott eszébe semmi, csak Évát nézte. Megitta a kávéját és a csészét a mosogatóba akarta tenni, amikor egymás közelsége miatt összeütköztek. Ez az ütközés olyan volt, mintha mágnes érintené a vasat. Megfogták egymást, szó nem hangzott el, csak a néma ölelés, az ajkak találkozása. Éva Pétert finoman terelte az ágy felé. Egymás után szabadultak meg ruhadarabjaiktól. Az ágyon feküdtek, mikor berobbant egy nagydarab, kopasz fickó és ordított.

    - Láttalak hazajönni, te ribanc. Mit képzelsz te? – mondta és Évát pofon vágta, ettől az ágyra esett. Péter segítségére sietett, hogy védelmezze.

    - Mit ugrálsz itt kisapám? – kérdezte a kopasz és ököllel Péter állába vágott. Úgy eldőlt, mint a liszteszsák. Fejét beleverte az ajtó félfájába. Fel akart állni, de kapott még egy pofont. – Takarodj innen! Ez az én asszonyom! – kiáltotta és kinyitotta az ajtót, Pétert kipenderített az udvarra.

    Szólád Péter állt ott egy darabig, megtörölte az arcát. – Mit tegyen most? – ezen gondolkodott, amikor kilépett az a kopasz hústömeg, aki egyértelmű döntést hozott számára: - Takarodj!

    Szólád Péter számára, ezekkel az epizódokkal kezdődött el – az a szép nyár!

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap