Az ülésszak hosszú szünetében…

Lukáts János, sze, 02/07/2018 - 00:14

 

 

 

 

A konferencia első napja azért csak véget ért! A résztvevők ádáz ellenfelekből estére megértő barátokká szelídültek. A könyvtár igazgatónője, aki „épített ékszerdobozának” egész esztendőben rettegett zsarnoka volt, ma estére mosolygós nagyasszonnyá változott, kezeit széttárva ekképp fejezte be a délutáni ülésszakot: - Most hosszabb szünet következik – holnap reggelig, legyen ez a nyugalom és a vidámság ideje - és egy pohár pezsgőé!

A konferencia résztvevői – szájtátók és szájtépők – kifelé csoszogtak a teremből, az ajtónyílásban várták be egymást, élő falat képezve a mögöttük tolakodók előtt, így aztán a szakma legkiválóbbjai egymás tarkójába lihegtek, letaposták a hölgykollégák ruháját, az alacsonyabbakat pedig maguk mögé taszigálták. Lőrinc lába a földbe gyökerezett, szeme valahová a múltba révedt, és meghökkentette a körülötte állókat, amint váratlanul felkiáltott: - De hiszen én már jártam ebben a városban!

Ez a nagy felismerés már egész délután ott motoszkált a zsigereiben, időnként eszébe villant egy-egy kép a régmúltból, időnként pedig letörlődtek elméje táblájáról a halvány krétarajzok. – Itt voltam, ebben a városban? – és elkerített magának egy lazacos szendvicset – Hát persze, hogy itt voltam! – olyan természetesen felelt saját kérdésére, mintha tegnap történt volna, hogy itt volt. Ő, Lőrinc, ebben a városban. Megfontoltan elkortyolt egy pohár pezsgőt, de mintha a pezsgő is betolakodott volna a múlt molyrágta emlékei közé.

- Gyere, Lőrinc, hagyjuk itt ezt a kulturóvodát! – ragadta meg Lőrinc pezsgős és lazacos kezét egy félig ismerős férfiember és két teljesen ismeretlen asszonyszemély.

– Menjünk inkább valami diszkóba! – szégyenkezett saját ötletén a lila estélyis hölgy, és lekapta Lőrinc szendvicséről a lazacot.

– Mintha egy kicsit túlkoros volnál a diszkóhoz, drágám! – fuvolázott társnőjére farmereske, és belehörpintett Lőrinc pezsgőjébe.

– A hölgyek mulatni akarnak! – hárította el magától a kezdeményezést a félig ismerős férfiember. Reménykedett, hogy Lőrincet megnyerheti az eretnek ötletnek, és akkor két nő társaságában ihat egész éjszaka.

- De hiszen én már negyven is elmúltam… - morgolódott Lőrinc, bár nem volt ez több kormeghatározásnál, miközben visszapörgette agya kerekét, hogy mikor is járt ő legutóbb diszkóban. Aztán belátta, nincs akadálya a renegát programváltoztatásnak, szendvicse-pezsgője ebek fogára jutott (nőstény ebekére!), mint előadó, számíthatott némi honoráriumra, ezért aztán az állófogadás forgatagát diszkréten maguk mögött hagyták.

Odakint tavaszest lebegett, hársillat, kisvárosi fények és zajok. Lőrinc a két társnő nevét se tudta, de nem is tartotta szükségesnek érdeklődni felőle. Egymásba karoltak, mármint Lőrincbe két oldalról ketten csimpaszkodtak, a félig ismerős férfiút pedig koloncként hurcolták magukkal. Az első presszó láttán megörültek, és négytagú falanxként azonnal bevágtattak.

Lőrincben tomboló erővel támadt fel a múlt. De hiszen én már negyven vagyok… - alig tíz perce mondta ezt, és amint negyvenből visszafelé kezdte pergetni az éveket, életfonalán hamarosan a kezébe akadt ez a mai kisváros. Vagy inkább az a hajdani… Lőrinc fölállt és a kijárat felé mutatott, a hármak azt gondolták, Lőrinc valami tréfára készül. Lőrinc valami tréfára készült…

Szó nélkül csörtetett ki a füstzajos presszóból, talán ha egy szemvillanásig topogott tanácstalanul, aztán elindult a sötétben a húsz éve nem járt cél felé. Hogy jó úton jár, már egy sarokkal előbb megérezte, fülét mozsártörőként ostromolta a közeledő diszkó gépzenéje.

- Őrült vagy, Lőrinc! – állapította meg Lőrinc értelme utolsó szilánkjait összerakva. – Ezek akartak diszkózni, vagy talán ők is inkább csak rémülettel emlegették. Aztán velük, aztán nélkülük – magad indultál erre a számodra egyre idegenebb kalandra. De mire az „agyalágyult negyvenes vén szamár” állandó jelzőt elsziszegte volna magára alkalmazva, Lőrinc egy mozdulattal kirántotta nyakkendőjét a gallérja alól, és a zsebébe gyűrte, egyúttal a kezét is ugyanabban a zsebben felejtette.

Falkák szédelegtek, párok ölelkeztek a bejárat körül, Lőrinc reménykedett, hogy – mint túlkorost – a tin- és tventinédzserek kiutasítják a helyiségből. Aztán azt várta, legalább belépődíjat szednek, ő sokallni fogja, visszafordul és elmenekül a kasszától. Kutya se szólt hozzá, Lőrinc beleszédelgett a pulzáló zajba és a vibráló fénybe. Ácsorgott egy darabig, aztán elhelyezte magát egy asztalnál, ahol ketten már csókolóztak, és nem zavartatták magukat. Se ismeretlennek, se rémületesnek nem érezte a világot maga körül a negyvenes Lőrinc, csak mintha ez a világ mozdulatlanul állt volna itt húsz év óta, de mintha akkor Lőrinc csókolózott volna az asztal túloldalán.

Vibráló fény rohant körbe pillanatonként a mennyezeten, a zenészek szájához és melléhez nőtt hangszereket kísérteties színnel világította meg, az arcokat megannyi halálfejnek mutatta. – Ez jó, - gondolta Lőrinc -, annál később veszik észre túlkorosságomat. - Pincér közeledett, Lőrincnek fogalma sem volt, mit ihatnak manapság egy diszkó lakói, kezével a szemközt ölelkezők magas poharára mutatott, a pincér némán „vette az adást”, hamarosan Lőrinc is szürcsölhette szalmaszálon - a ki tudja, mit. Csak hát azon a hajdani estén olyan társ volt Lőrinc mellett, akit ma fájdalmasan hiányolt.

Ritka és egészen hétköznapi neveket sorolt fel magában, ki is mondta őket a falrengető zajban, de egyik név se válaszolt neki. – Nem szégyelled, Lőrinc, hát hogy lehet ezt elfelejteni? Így – válaszolt Lőrinc, és befejezte a hasztalan névkeresgélést. Aztán egy hosszúdad arc – madonnának mondják az ilyet – mégiscsak visszanézett a múltból, mézszínű haj keretezte, elrejtett és előbukkanó apró fülek, ezekre különösképpen emlékezett. – Rika, Mika… valami hasonló, aki néha táncolt, néha ráborult, egyszer földig hajolt, miközben a haja, az a mézszínű… És utána az este éjszakába fordult, és már csak ketten voltak, együtt és egymásért.

Húsz éve volt éppen, Lőrinc a diákéveit gyűrte, a véletlen sodorta a városba is, erre a zajos Robinson-szigetre is. Hogy Cika hogy került ide, és ők egymáshoz… ki tudja már. Sok véletlenen és választáson keresztül, de lehet, hogy egyszerűen háttal álltak, és egyazon pillanatban fordultak egymás felé. Azt mondják, nincsenek véletlenek. Lőrinc bízott a véletlenekben, szerette szabados törvényeiket.

Azon az estén fekete kendő volt Tita nyakán, fehér pettyekkel, a tánc szünetében Lőrinc leoldotta a kendőt a lány nyakáról, felitatta vele a verejtéket a felforrósodott vállakról, és bizony be is hajtotta jótette díját egy nyakcsók formájában. A váll illata, a csók íze, igen, húsz év után is Lőrinc emlékeiben élt. Most azonban hirtelen felrezzent, belebotlott a jelenbe, elfordult a mind hangosabban csókolózóktól, a táncolók felé indult, miközben tudta, ott ugyanolyan magányos lesz és idegen, mintha a szívószál végénél maradt volna.

Valójában nem akart táncolni, valami személynélküli elkeveredésre vágyott, tömeggel, valakivel, akárkivel. – Én – senkit… - mormolta maradék ellenállása, - de ha valaki engem… - ezt már a megalkuvó anti-Lőrinc sóhajtotta. Lökdösték, taszigálták, magánya áldozatának érezte magát. Másképpen volt ez akkor, amikor Zitát… bizony, másképp! Akkor, hajjaj… Lőrinc a mennyezet csillagözönébe nézett és elvakult.

- Ne taposs le… - kérte valaki, megérintette és el is tolta magától Lőrincet, a negyvenes vén szamár riadtan kapta szemét a csillagok közül a megszólaló arcába. Kéken vibráló arc volt a megszólaló, Lőrinc mégis meglátta rajta a hosszúdad madonna arcot és a mézszínű hajkoszorút, bár ez inkább hétköznapi csutak-koszorú volt. Mivel el nem léphettek egymás mellől, közös ritmust „választottak maguknak”. - Ugye, ezt akartad, Lőrinc? - Lőrinc elszégyellte volna magát, ha nem vesz részt az együttmozgásban kellő lelkesedéssel, ha nem mosolyog vissza a saját vibráló lárvaarcával.

- Ez a lány… ez a lány hasonlít arra az egykori Cicára… egészen olyan… hogy lehet ez? - Lőrinc szeme megakadt a semmiből támadt lányon, és egyszerre fürkészni kezdte arca tájait. És nem csak gondolta, amit gondolt, hanem mondhatta is, mert a lány (legyen Mica!) közelhajolt hozzá, úgy kérdezte Lőrinctől - úgy harsogta Lőrincnek - a tömegben: - Szóltál?

Lőrinc biccentett vibráló fejével, hogy szólt, a csutak-koszorús ránevetett, fogai kivillantak a szuperfényben. Végül a mozgó zenemalomból kiszakították magukat, és az asztalhoz vergődtek, - a kitartó csókpáros néma megvetésétől kísérve.

- Te húsz év alatt semmit se öregedtél! – ez már mégse volt lovaghoz illő mondat, de még egy agyalágyult negyvenes vén szamárhoz sem. Hiszen Mica még innen lehetett a húszon. – Ez csak egy módon lehet – hökkent meg Lőrinc, és feje mintha valóban verőfényes koponyává változott volna egy pillanat alatt, - ha ez a lány az én lányom! – és Lőrinc egyszerre maga jött vibrálásba és tombolásba, szeme villogni kezdett, a szíve pedig kiugrani készünk a neki rendelt helyről.

A zenekar – talán varázsigére - elhallgatott, a villanólámpák kihunytak, a teremben emberhez mért fények gyulladtak.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezte Mica, és a kérdést nyilván Lőrinc korával akarta szembeszegezni.

- Baj, hogy eljöttem… - majdnem azt mondta: …érted, de aztán így folytatta: …hozzád?

- Nem, nem… - a lány mosolyogva tiltakozott, miközben felhúzta két szemöldökét, úgy fürkészte Lőrincet. Mint aki váratlanul különös élőlény társaságába kerül.

- Tudod, én már jártam ebben a városban! – Lőrincnek ahhoz is bátorság kellett, hogy ennyit megvalljon.

- Nagy dolog, én minden nap járok – a foga is szép volt, bár most nem hullott rá a röppentyűk reflektorfénye.

- De, én… - foga közt szűrte a szót Lőrinc: - nagyon régen jártam egyszer itt, egy forró estén és egy lobbanékony éjszakán. – És te… te valahogy… - azt akarta bevallani - magának, a lánynak? -, hogy ez a lány itt, nagyon hasonlít arra a húsz évvel korábbira. És Lőrincnek csak a keze, a kétszer két bizonytalan ujja mutatta ezt a nagy titkot, reménytelenül, de a lány mintha mindent megértett volna. Vagy valamit a mindenből.

- Szóval hasonlítok arra a lányra? – Mica zavart büszkeséggel nevetett, aztán némi izgalommal a hangjában, hogy ilyen különös időkaland résztvevőjévé vált. – Olyan vagyok, mint ő volt? Az a titokzatos?  De hát mikor is volt ez? – azért ez már a növekvő érdeklődés kérdése volt.

- Száz éve – nyögte ki Lőrinc.

- Annyi azért még nem vagyok… és még, ugye, te sem?

- Vagy, mondjuk, húsz.

A lány gondolkozni kezdett: - Te már olyan… te akkor jártál itt? - Lőrinc egyszerre űrlénynek érezte magát, idegen föld és kor gyermekének, aki évezredek után tért vissza tetteinek színhelyére. - Én velem biztosan nem találkoztál – Mica szeme elkerekedett, és mintha bánta volna, hogy húsz éve ekkora lehetőséget szalasztott el.

- Nem veled, de éppen ilyennel, mint te vagy most. Ő akkor volt ilyen.

- Húsz éve? – Mica olyan patakzóan nevetett fel, hogy még a csókolózók is felrezzentek egymásból. – Húsz éve még valószínűleg anyám járt ide diszkózni! – aztán vissza is vonogatta szépen, amit a világba nevetett. – Húsz éve se járt, mert hogy én akkor még meg se születtem, meg ha járt is, mit tudom én… - zavarában az ujjai között forgatni kezdte Lőrinc poharát. – Nehogy azt mondd már… - jutott valami eszébe, és el is dobta magától rögtön a szívószálat.

- Nem mondtam én semmi rosszat, csak azt, hogy hasonlítasz valakire, akinek már a nevét se tudom. Vagyis, hogy a nevét már nem tudom, de azt igen, hogy akkor nagyon jó volt vele. – Talán hogy Lőrinc zavarát eloszlassa, felbőgött a zene, felvibrált a mennyezet mennyei fénye, ők ketten pedig némi vonakodással visszaindultak a terem táncoló közepe felé. Szótlanul forogtak a tömegben, arcuk össze-összeért, Lőrinc csak belélegezni akarta a csutak-hajkoronát, aztán mégis inkább megcsókolta. Érezte, hogy a lány is érzi, és nem bánja ezt a csókot. Huszonhárom percig tartott a következő hangorkán.

- Gyere, menjünk ki ebből az őrületből! – és fogta Lőrinc kezét és indultak ki a tavaszi éjszakába. A bejárat körül most is falkák szédelegtek, párok ölelkeztek. Mica úgy fogta Lőrinc csuklóját, mintha attól félne, elszökik, mielőtt vallana neki. A nagy titkáról, ami – ki tudja – létezik-e valójában.

- Ugye, nem gondolod, hogy az apám vagy? – a mázsás mondat röpke madárként repült elő a szájából.

- De igen… talán… akár az is… De mit tudom én, ő olyan volt akkor éppen, mint te most, vagy hát olyanféle. A fülére emlékszem… - ezt nyomatékkal tette hozzá Lőrinc.

- Fülem nekem is van – Mica most odaemelte Lőrinc kezét a saját füléhez, de ez inkább a barátság mozdulata volt.

- És mikor… és meddig tartott ez a… ez a dolog?

– Húsz éve, én akkor éppen húsz éves voltam, huszonegy… - pontosított. – És egészen másnap reggelig tartott, nem tovább. És nem tudom, hogy az a sötét ház és sötét szoba melyik részén van a városnak… tudod, nem az utcatáblát figyeltem. – Mica gyengéden mellbe bokszolta Lőrincet.

- Az anyám nagyon derék asszony, és az volt húsz éve is, egyébként ő is húsz éves volt akkor – amint ezt kimondta, maga is meghökkent és bele is zavarodott. – Mint én most, és mint te is akkor, na mindegy.

- Hát persze, derék lány volt, bizonyosan. De én nem is mondtam, hogy ne lett volna. Csak hogy te emlékeztetsz ebben a sötétben arra a húsz évvel korábban, egy lázas éjszakán megismert lányra. Nem több, amit gondolok. És most… valójában nem tudom, minek örülnék jobban, ha a lányom lennél, vagy ha nem volnál a lányom.

- Én azt hiszem, nem vagyok a lányod. Nem tudom, ki vagy, ugyanúgy nem tudom a nevedet, mint te az enyémet. És nem is akarok a lányod lenni. Nekem megvannak a magam szülei, bár, igaz, apám…

- Mondjad, ha tartozik rám.

- Miért nem inkább rólam kérdezel?

- Rólad beszélek egész este, veled vagyok csöndben-zsivajban, és te idézted fel életem legszebb éjszakáját.

- Te most rám akarod beszélni, hogy az apám vagy, hogy a lányod vagyok, pedig én csak táncolni akartam ma este.

- Nem akarok rád beszélni semmit, csak nézlek és kiáltoznak az emlékeim, hogy ne szalasszam el őket újra. De, látod, most már a kezedet se merem megfogni.

Mica előrenyújtotta mind a két kezét: - Egy apa is megfoghatja a lánya kezét. Apám egyébként nem él velünk, de találkozom vele időnként, és azt mondják, hasonlítok rá. Terád meg nem – kihúzta két kezét a Lőrincéből és elfordult. A háttérben zsivajgott a falka, volt köztük, aki ismerte Micát, ez most zavarta a lányt.

- A hajad rövidebb, mint az övé volt, de ez is szép, ez a csutak-korona.

- A csutak megnő…

- De a madonna arcot te is hordozod.

- Azt igen… Tudod, iparművésznek tanultam egy évig, de most már nem.

- Miért nem? – Lőrinc bánta, hogy nem.

- Nem vagyok elég ügyes, meg minek, ebben a városban nem kell ilyesmi. Ami meg kell, az nekem nem kell – befejezte, nem volt mit beszélni erről többet. Lassan mentek egymás mellett, felnézett Lőrincre. Aztán nehezen mégis megszólalt: - Azon gondolkozom, valahogy anyától… talán mégis meg lehet kérdezni… persze, csak ha ilyet egyáltalán meg lehet kérdezni.

- Szerintem, nem lehet, neked nem. Nekem talán, de minek ilyet megkérdezni. Már biztos rá se ismernék, rám se ismerne.

- Gyere, menjünk vissza. Ismernek itt engem, még a végén valaki… tudod, milyenek az emberek.

- Még azt mondják, egy negyven évessel látták elmenni, aki az apja lehetne – Lőrinc a torkát köszörülte. Mica nevetett egy kicsit. Visszaindultak, a lány odaszólt a falkának, úgy mindnek együtt: - Helló! – azok visszahellóztak, megnyugodtak, hogy Mica visszatért. Még táncoltak egyet, hallgatagon a tombolásban. Most már csak nézték egymást.

- Aztán, ne felejts el – akarta mondani Mica könnyedén, de a mondat nagyon nehézre sikerült.

- Majd visszajövök húsz év múlva – mosolygott Lőrinc, és az arca vibrálni kezdett a fényözönben. – Akkor majd táncolok a lányoddal.

Másnap délelőtt a konferencia elnök asszonya harsány hangon köszöntötte vendégeit: - Hát itt vagyunk ismét, együtt, remélem, békésen és nyugalmasan telt az éjszaka! – a résztvevők helyeslően morogtak. Lőrinc a könyökével a márványpadlóra taszított egy üveghamutartót.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap