Az út végén

Bodor Miklós László, k, 09/29/2015 - 00:18

Az út végén

 

Vidéki szomszédunk fiatalasszony lányával igyekszünk a helyközi busz megállója felé.

Az angol etikett szabályai szerint az időjárásról mondunk közhelyeket.

Mígnem a csinos barna asszonyka indulata kicsordul:

  • Az idén, már csaknem minden volt! Árvíz, hónapos eső, végeérhetetlen vízmeregetés a pincéből, és tikkasztó aszály. Még a szilvafákat is locsolni kellett. Afrikai hőség, és azt váratlanul felváltó hideg!

Felnéz a Galla kettős kúpjára.

  • Még azok a tűzhányók kitörhetnének, hogy teljes legyen a kép. Akkor se lepődnék meg! –villámlik a szeme

*

Az afrikai hőség, sivatagi szárazsággá tikkasztotta a tájat.

Idejekorán sárgára, zörgőssé tikkadtak a füvek.

Megfigyeltem, hogy estenden sokkal kevesebb szarvasbogár látható, amint méltóságos lassúsággal, csaknem függélyes testtel szállt egyik tölgyfáról a másikra. Az egyik kapaszkodó tetején százados tölgy ad árnyat egy katona sírnak. A faóriás sértett kérgéből mézgás folyadék tör elő. A gyanta-szerű lé alighanem csemege a bogarak, nemkülönben a hangyák számára. Itt tartják lakodalmukat a három esztendős fejlődési állapot végén ezek a pompázatos bogár óriások. A fát, valószínűleg az itt kikelő nőstény sebzi meg, és várja az udvarlókat. Úgy tűnik, Lucanus cervuséknál is a hasán keresztül szokás udvarlót, vőlegényt, férjet fogni. A párzani, petéket rakni kívánó fényes hátú hölgyhöz zümmögően lomha röptű lovagok gyülekeznek. A legalkalmasabb azután örömhöz jut, amit azért valószínűleg beárnyékol a vetélytársakkal a nász órájában is vívandó küzdelem.  Ha veszít, az azt jelenti, hogy vetélytársa lelöki a fáról. A földre esést követően elpusztul. És ráadásul a méz illatra összecsődülő hangyák is rontják az örömet. A bogárnász különben eltarthat több órán át is. Azért irigykedésre nincs ok: a megtermékenyítést követően a hímek pár nap elteltével elhunynak. Az anyák lerakják petéiket a kéreg alá, korhadt tönkökbe, és utána rövid idő múltán maguk is elpusztulnak! (Az utódok egyed fejlődése három – más megfigyelők szerint - öt év.)

Más években…

Idén egyetlen pár nászát se tudtam megfigyelni.

Az aszály előtt a negyven napos esők következtében a csermelyek hömpölygő áradatként rohantak a legközelebbi ár felé. Az erek habos áradatként vágtattak a patak medrébe. A patakok pedig megvadult paripákként ömlöttek a folyókba.

A váratlanul megáradt folyók medre megtelt, kiléptek ágyukból.  Sok helyen még a főutak is - bizonytalan mélységű - víz alá kerültek. A gépkocsival utazók, sőt a menetrend szerinti autóbuszok egyes szakaszokon, sebtiben lekaszált, toló lapos gépekkel jól-rosszul elsimított legelőkön döcögtek hetekig, kikerülve az elárasztott részeket.

A folyók menti városok, falvak népe megfeszített munkával védekezett az árvíz ellen.

Haragosok békéltek meg a homokzsákok töltése közben.

És barátok hidegültek el, amikor valamelyik cimbora érzéketlenül, vagy cinikusan távol maradt, vagy kigúnyolta a segítőkész, fáradságot szenvedetteket…

Mára emlékké koptak azok a napok.

Most negyvenöt napos aszály követte a véget nem érő esőzést…

*

Az árvíz lefutása után, két hónap óta nem esett az eső. A rég elment erdész-vadászok által ültetett vadkörtefa, az augusztusi csendben hatalmasnak tűnő puffanással küldte földre érett gyümölcseit.

A körték aszottak, ráncosak voltak, mégis hatalmasak, súlyosak.

A Földet hatalmas repedések borították.

Fényképező gépemben kimerültek a tölthető akkumulátorok. Késve indultam, igyekeznem kellett, hogy a jó-előre kinézett leshelyemre érjek, mielőtt a vadak megindulnak. Az áramforrásokat útközben próbáltam kicserélni. Ügyetlen kezemből kipottyantak a vékony rudacskák. Egyikük gonoszul belehullott a kiaszott ösvényt keresztülnyeső repedésbe. Negyedórán át hasaltam a sárga gyomok közt, míg bicskámmal kimetszettem a kőkemény hant szegélyéből annyit, hogy hozzáférjek a szökevényhez. Ráadásul, miközben feltápászkodtam, beletenyereltem a szúrós bábakalácsba, ami a száraz fű alatt rejtőzött. Feladtam! Hátamon fekve bámultam az eget.

 

*

 Azt hittem, az áramforrás keresése közben a kaparászás zaja hatalmas körzetben elüldözött minden tollas, szőrös, szárnyas, vagy földön szaladni képes élőlényt.

Ott maradtam, hanyatt fekve a kakukkfű illatú bozótban.

Felettem csendesen úszó bárányfelhők jöttek-mentek. A felhők pillanatonként más-más alakzatot öltöttek. Mintha egy nagyon régi olcsó papírborítású, tükrökkel bélelt gyermekjátékba pislantottam volna bele. A kaleidoszkópot a Terézvárosi búcsúban könyörögtem le az árus asztaláról, egyszersmind lemondva a korábban kialkudott törökmézről.

A rég hulladékba került játékszer lencséjében furcsa figurák jelentek meg, amelyeket a gyermek-fantázia kinevezett sárkánynak, tündér királyi trónteremnek, és a mesék világának ezernyi lényévé képzelve a színes gyöngyök, pálcikák, golyócskák, üvegszilánkok tömkelegét.

A felhők most odafenn ugyanígy tettek. Képzeletemben rőzsegyűjtő öregasszonyt, máskor bégető birkanyájat, majd meg méltóságosan úszó hajót formáltak. A felhőjáték bámulását mátyásmadár cserregése hagyatta velem abba.

A száraz füvek finom zörrenése irányába fordítottam fejemet, és egy feketén csillogó, finoman rezgő orr jelent meg a bokros erdőszélen. A szimatoló orr hosszú fejből állt ki, és fényes barna szem is láthatóvá vált, majd egy rőtes-barna szarvastehénben folytatódott. A paták zaja jelezte, hogy a szarvas csapatot vezető vezértehén mögött népes családja érkezett.  A csapat követte a hosszú fejű tehenet. Mind közelebb kerültek hozzám. Áldottam a japán mérnököt, aki úgy tervezte meg a kamerát, hogy annak hangját ki lehet kapcsolni. A tükör felcsapódása ugyan némi zajjal jár, de a terepszínű kendőbe csavarva azt a csettenést úgy látszik a léptük nyomán keltett zaj elnyomta. Úgy tűnt a tehenek nem is magukra, nem is rám ügyelnek, hanem a gyertyás agancsú bika mozgására.

A már szinte teljesen letisztított agancsával egy facsemetét csépel ádázul. Őt keresem a géppel, ám a takarásból nem igyekezett kilépni. A ciheresben duhajkodó háremúrról megállapíthattam, hogy körülbelül nyolc – tíz éves, még fejlődőképes, szabályos terpesztésű, páratlan tizenkettes fejdíszt épített a tavaszon, nyáron. A bal száron játékosan leng az elhalt, szőrrel fedett barka. néhol még vöröslik a gyöngyös agancsszáron a beszáradó vér. Egyebütt már az árkokban látszik, hogy a tisztításhoz megkínzott tölgy suhángok csersavas nedve feketére festi a növendék bikácska idei fejdíszét, ami egyben fegyvere is.

Mozdulni nem merek, jóllehet a csípőmet fájdalmasan nyomja egy alá került száraz ág.

A családját vezető tehén hol itt, hol ott csíp le a szúrós szeder ágáról egy-egy levelet. Közben halad a felettünk lévő út irányába. Ennek nem örülök, mert az enyhe szellő az út felől fú. Tudom, hogy előbb, vagy később hozzájuk ér a belőlem áramló szimat. Így is történik. A varázs megtört. A tehén egyetlen böffenésére a csapat békés nyugalma sietős menetre sarkallja a többieket.

Nem értik a dolgot, nem törve-zúzva rohannak el, csak határozott menetben hagyják el a színpadot.

A bika elválik a tehenektől, és szimat ide-szimat oda, az erdei út felé tör ki.

 

 - Elment a bika sértetlenül. – állapítom meg minden harag nélkül. Az úton kopognak patái, nem az évszázados, zsigereibe vésett, átörökített tudás révén megszokott váltóján.

Feltápászkodtam. Megdörzsöltem gally törte derekam.

 

*

Ott, az alkonyodó zörgősre száradt erdőben jöttem rá, hogy nem akarom megfejteni, hová is vezet az út. Elég, ha azt tudom, hol vagyok.

Megértettem Károlyfi Zsófia igazságát: „Minden lépésünk egy új lépés felé vezet, de az Út örök.”

.

***

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap