Az utolsó dallam

Koczeth László, v, 06/10/2018 - 00:02

 

 

 

 

 

Felbúgott a sziréna.
A bolt előtt állók hirtelen futni kezdtek.
Amikor lélekszakadva beugrott az óvóhelyre, már süvítettek is a bombák.
Félelemtől tágult, rettegő szemek néztek rá.
A sarokban egy copfos kislány pityergett, magához szorítva kifordított lábú mackóját.
Az emberek nem szóltak egymáshoz, csak vártak. Robbanások zaja hallatszott odakinn és a repülőgépek búgó, majd elhalkuló hangja.
Hirtelen kiszaladt az utcára és futni kezdett. A becsapódások szele lefújta, és messzire görgette karimáján köröző kalapját.
Ő csak futott szemben a felgomolygó porfelhővel a leomló, állva összeroskadó házfalak között. A kockás sál nyakára tekeredett, kabátja rosszul varrt gombja is lepattant, de ő mindezzel nem törődve serényen ugrálta át az omladékokat.
Beszaladt a lerombolt házba.
Végigfutott a félig leszakadt gangon, és reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót.
A szoba sarkában a lengedező függönytől takartan, a feldőlt asztal mellett találta Őt, egy székre borulva, néhány üvegcseréppel befedve, piszkosan, de sértetlenül.
Lassan közelített hozzá, mint az óvatos fiúcska, aki pillangót cserkész be a virágos mezőn.
Szeme végigkutatta hattyúi nyakát, teste finom ívét, kanyargó domborulatait. Gyöngéden megsimogatta, megtapogatta kezével, majd a hátára vette, és újra futni kezdett visszafelé az óvóhely irányába.
Közben egy kedvelt dallamot dúdolgatott, a fütyülő bombák fülsiketítő zajában.
Csak ezt hallotta, a saját belső zenéjét, ahogy lelkéből felhangzik a lágy, édesbús muzsika.
A sorozat a hátán érte.
Lerogyott egy dombot formáló törmelékkupacra. Erősen magához szorította a „kedvest". Ujjával megpróbálta elsimítani rajta a golyó ütötte lyukakat.
Nem érzett fájdalmat., Jóleső melegség öntötte el.
Felnézett a füstgomolyos, szürke égre, ahol a bombázók zúgtak, forogtak, repültek tovább.
Úgy érezte, mintha ő is repülne, szállna, odafenn, nagyon magasan, egy csodálatos soha nem hallott mennyei szimfónia kíséretében.
Szemei elhomályosultak, s lassacskán lecsukódtak.

------------------

A fázó, toporgó katonák deszkákat, fahulladékokat szedtek össze a környéken. Egyikük meglátta az átlyuggatott csellót. Kitépte a görcsösen belekapaszkodó, halott férfi kezéből, és nevetgélő, cigarettázó társai közé lépve a tűzre dobta.
Hideg, fagyos szél süvített át a téren.
A tűz magasra lobbant, lángnyelve szinte már az égig emelkedett. A hangszer sóhajtva megadta magát.
Néhány perc múlva újra támadtak a repülők, ismét feltűntek a tankok.
A háborúnak folytatódnia kell.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap