Az utolsó fokozat 1/6

Jókai Anna, szo, 01/07/2012 - 01:47

 

 

 

 

1

A szárítókötélen rózsaszínű szalag lebegett. Csabai Gyurica másfél esztendős volt, és kapkodott a szalag után. Nem ismerte még a színeket, és nem ismerte a szalagot sem. De a pillanat – édességével – kinyitotta előtte az életet.

– Játsszál csak, játsszál – mondta Anya. – Nézd – szólt oda Apának –, milyen okos!

Apa levetette köpenyét, vállfára akasztotta. Az emblémát gondosan kisimította a bal felső zseben: „Meinl Csemege”, s alatta a fekete kisfiú, buggyos nadrágban, piros fezzel a fején.

– Miért hagyod, hogy nyújtózzon? Kidagad az ér a nyakán… Add oda neki!

Anya lejjebb eresztette a kötelet. Gyurica sikkantva megmarkolta a szalagot. Lehúzta, s diadalmas gügyögéssel átfolyatta széttárt ujjai között. Ez a délután maradt első emléke.

Azután ötéves korában Apa bevitte a boltba. Hatalmas, bordó üvegtábla az ajtó felelt, s rajta ugyanaz a két szó, mint Apa szívén: „Meinl Csemege”. Odabenn csillogó, nikkelezett pultok. Fémdobozok. Egy férfi, szintén köpenyben, de a köpeny csak úgy hanyagul a vállára vetve. Aranyfoga van, és Apánál sokkal magasabb.

– Ez a kisfiam, főnök úr – mondta Apa.

– Örülök, igazán örülök – mondta a férfi, és aranyfoga még jobban kivillant. Mintha nap sütne a szájában. – Bejöhetsz a pult mögé, fiacskám!

– Ez micsoda? – kérdezte Gyurica, és belenyúlt a kávészsákba.

– Kávé… szemeskávé, babkávé… szereted a kávét?

– Inkább a kakaót… – mondta Gyurica. Könyékig vájkált a zsákban. Remek volt, ahogy belesüppedt a keze.

– A kakaót… haha… jó! A kakaót… – nevetett a főnök úr. – Nem rossz. Hát a csokoládét szereted-e?

– Amelyik nem keserű.

Apa közbeszólt mentegetőzve:

– Egyetlen gyerek. Tetszik érteni…

– Csabai! – mondta határozottan az aranyfogú. – Ez elemi dolog! A gyerek felelősség. Ha már vállalja az ember, akkor kis princ legyen, tejbe-vajba fürösztve… igaz, kis princ?

– Megszagolhatom a teát?

– Parancsolj, kérlek alássan…

Gyurica mélyen beleszagolt a rekeszbe. Elkábította a fűszeres illat. Arra gondolt, hogy annak a barna gyereknek a legjobb, piros sapkával. Övé az egész bolt, vagy még annál is több. Azért nevet olyan vidáman, fülig érő szájjal.

– Nesze – mondta a főnök úr, és kezébe nyomott egy tábla csokoládét. – Ezt nyugodtan megeheted… Nem akármilyen. Meinl csokoládé, mogyoróval…

– Főnök úr… nyithatok? – kérdezte Apa. Szokása szerint ugráló ádámcsutkáját tapogatta. – Mikulásra való tekintettel… nagy lesz a forgalom.

– Mikulás? – kiáltott fel Gyurica. Tapsolt.

– Nyisson, nyisson, Csabai. Bizony, fiam, Mikulás… cukorka, narancs, datolya… mindenki kap! Akarsz narancsot?

– Nem, savanyú… És ezt mind Ő adja? – kérdezte Gyurica suttogva, s a kirakatra festett Meinl-figurára mutatott.

– Kicsoda? – hőkölt vissza a főnök úr, azután heherészni kezdett. – Ja, ja… Csak benyúl a nadrágja ráncaiba és kiveszi…

– Mindenkinek ad? – Gyurica morzsolta a kávészemeket, egy-kettő a zsák mellé hullott. A férfi fürgén lehajolt, felszedegette.

– Hát aki kér tőle… mazsolát is, fügét…

– Annyi van neki?

– Van, van. Hajaj… – A főnök úr összedörzsölte a tenyerét. Csillogott a szeme. – Ennek aztán van…

– És hogy hívják? – kérdezte Gyurica. Lefejtette a csokoládéról az ezüstpapírt. Vasalgatta a körme hegyével. A csokoládét félretolta.

– Hallja…? – kuncogott a főnök úr, és oldalba lökte Apát. – Hogy hívják a Meinl-fiút?

Apa tűnődve mosolygott, kicsit szégyellősen.

– Ahogy téged hívnak. Györgynek… Meinl Györgynek – mondta végül gyengéden.

– Meinl György? Óriási! – A férfi aszalt szilvát hozott, és nem hagyta abba a nevetést. – Tartsd a markod, Meinl György…

Apa később vett neki egy hatalmas cukorcsizmát. Maga elé tette este a vacsoránál. A levesestál felett szállt a gőz. Gyurica arra gondolt, hogy Meinl György mezítláb jár. Mert Meinl Györgynek nagyon jó, de csizmája még sincs. Elégedetten szuszogott, turkált a csizma szárában.

– Legyen mindig ilyen boldog – sóhajtott Anya.

– Csak rajtunk múlik – mondta Apa szigorúan.

Akkor is ezt mondta, amikor iskolába íratták.

– Nem adhatjuk akárhova. A környezet sokat jelent! – Ő parasztgyerek volt, egykor. Iskolába menet minden reggel átgázolt a libalegelőn. Ágakkal kotorta le a talpáról a rászáradt libaszart, mielőtt este bebújt a nagykendő alá. – Jó kezdet, fél siker!

– Te tudod, Apa – bólintott Anya. – Bizony, bizony, a Mintaiskola tanulója…

– Az iskola remek dolog – lelkesedett Apa. – Arra törekedj, hogy már első nap kitűnj… rögtön az első nap!

– Fehér matrózblúzt varrok neked, elöl három maslival…

– Rózsaszínnel…? – kérdezte Gyurica.

– Ó te kis aranyos… az a rózsaszínű szalag… Nem, nem, sötétkék maslik lesznek… vagy nem is tudom, hordanak a fiúk maslikat?

– Majd utánanézünk – mondta Apa. – Semmit nem szabad elhamarkodni. A lakkcipő a legfontosabb.

Gyurica az erkélyre szaladt. Hűvös augusztus volt, szemerkélt az eső.

– Gyere be – szólt utána Anya. – Nem szép az idő. Majd ha szép lesz, sétálni megyünk. De most nem szép. Inkább mesélek.

Anya színésznőnek készült, valamikor. Két évet járt Ráthelyi Macánál, azután abbahagyta. Nem tudta megtanulni a verseket és a sok szöveget, szóról szóra. Beállt az „Úri Dáma” fűzőszalonba. Most már nem dolgozik, Apa mellett minek?

Kézzel, lábbal, szemforgatással mesélt. Gyurica élvezettel figyelte.

– Apa – kérdezte az ágyban, átkiáltva a szoba másik sarkába. – Ugye, sárkányok nincsenek…?

– Nincsenek, nincsenek. Miért lennének?

– És griffmadarak, Anya…?

– Griffmadarak…? – hallatszott Anya elvékonyodó, bizonytalan hangja. – Apa, griffmadarak…?

– Azok sincsenek – mondta Apa keményen. – Egyáltalán, Gyurica, ezt egyszer s mindenkorra jegyezd meg: szörnyűségek csak a mesékben vannak.

 

– Igazi ünnep… első nap az iskolában… – Anya izgatottan sürgölődött. – Ne felejtsd el, hogyan kell köszönni…

– Csókolj kezet – intette Apa. – Ne törődj a többi mamlasszal. Lépj a tanító nénihez, és csókolj kezet…

– Szavald el a verset a pillangóról! Mikor odaérsz ahhoz a részhez, hogy „letörött a szárnya”, halkíts a hangodon…

– Nem szeretem, Anya. Nem szeretem, hogy letörött a szárnya…

– Ó, hát ez nem igaz… csak a vers kedvéért írták, csacsikám!

A tanító néni az osztályajtóban várta az elsősöket. Hosszú, szőke haja egyenesen borult a vállára, kék szeme volt és lebegő ujjú köpenye. Gyurica nézte. Apa hátulról unszolta, de ő nem figyelt oda. Végül bizalmasan elmosolyodott, s a tanító néni füléhez ágaskodott.

– Olyan tetszik lenni, mint az őrangyal az ágyam felett, a képen… – suhogta.

A tanító néni halkan sikoltott.

– Az leszek… – mondta elragadtatottan. – Az leszek, te kis drága.

Apa és Anya karonfogva sétáltak hazafelé. Szinte sírtak örömükben.

– Mintha nem is anya szülte volna – mondta Apa –, van benne valami légies…

– Érzékeny szívű… talán mégis tőlem örökölte, Apa…

– Többet érdemel, mint mi – elmélkedett Apa, kicsit gondterhelten. – Gondold csak meg, Anya: azért érheti rossz is az embert, ha nem vigyáz…

– Rossz is? Tényleg, Apa? Hiszen mi rendesen… – kiáltott Anya felháborodottan.

– Vigyázni kell. Nagyon vigyázni. Ennyi az egész – fejezte be Apa. – Ne légy ijedős. Ha komolyra fordul a dolog, a hegyekbe megyünk…

– Milyen dolog? – kérdezte Anya.

– Hát a háború… ha itt is zavarognak, esetleg.

De erre három évig nem került sor. Negyvenháromban jött az első, váratlan éjszakai légitámadás.

– Jaj, de szép! – kiáltotta Gyurica, s a világítórakétákra mutatott. – Mi ez, apa? Mi van itt?

– Semmi különös – mondta Apa. Izzadt, törölgette arcát a lepedőben. – Majd elmúlik… holnap utazunk Makosdra.

A tojásarcú tanítónő a búcsúzásnál könnyezett. – Meleg szívű gyerek, nagyon hiányzik majd… Valósággal kivált a többi közül, nna, nem is illik nekem ilyet mondani…

Makosd a Som-hegy lábánál feküdt, félig erdőben, félig a síkságon, a vasúttól messze. Apa főnöke adta bérbe, potom ötven pengőért.

– Vigye le a gyereket, Csabai, jól teszi. Veszít egy évet, mi az neki, az ő talentumával, akkor se maradjon Pesten. Csak helyeselni tudom. Ez az átkozott sziréna, megsínylené a lelkivilága… Maga is lemehet hozzájuk havonta egyszer-kétszer, ugyebár…

Apa hálásan bólogatott, és megvette a nagy latin–magyar szótárt.

– Magánúton leteszed a negyediket, és egyenesen a gimnáziumba lépsz, ha a zavargásoknak vége lesz…

– De hát miféle zavargás ez, Anya? Miért van háború? – kérdezte Gyurica. Ernyőt formált a kezéből, úgy nézte a repülőrajt, ahogy az erős napfényben csillogva, lassan úszott az égen Pest felé.

– Hát… – Anya összehúzta szemöldökét, azután odaszólt Apának. – Apa… miért is…?

– Nem fontos, Gyurica. Időnként megbolondulnak az emberek… Ne törődj vele. Elmúlik, s te egyenesen a gimnáziumba lépsz. A gimnázium még nagyszerűbb, mint az elemi.

– Ugye szép? – kérdezte Gyurica dallamosan, és a csíkokra mutatott, amit a gépek húztak a levegőben.

– Szép – mondta Apa, és megsimogatta a fejét. – Te csak maradj ilyen…

Hosszú őszi délutánok jöttek. Gyurica meg Anya ültek a verandán. Anya verseket szavalt, emlékezetből, és eljátszotta a Kaméliás hölgy-et. Gyurica elnézte volna örökké, hogy köhhent egyet-kettőt, hogyan teszi barnára sült, tömzsi kezét piros arca elé, hogy mondja: „Óh, Armand, már oly gyenge vagyok…” Rendkívül mulattató volt és biztonságos; Margit már halott, keze-lába lóg a nyugágyból, ugyanakkor Anya kövér hasa lágyan hullámzik, és a térdéről egyegy rándítással elűzi a legyeket. Könyv meg színház, afféle bohóckodás, kitalálják az emberek, mint a viccet.

Mivel sokat volt egyedül, gondolkodnia kellett, gyerekésszel a világ dolgairól. Hiszen a tanító néni is különbnek tartotta a többinél! A hegy aljában heverészett, figyelte a feketésvörös, szilvakék bogyókat. Szerette a fákat. Szépek voltak teljes lombozatban, de ugyanilyen szépnek találta őket akkor is, amikor a szellő nélküli levegőben, látszólag minden ok nélkül, elvesztették leveleiket. Sétált a sistergő avarban. Ha esett, bádogkannában összegyűjtötte az esőcseppeket, s már annak is örült, hogy gyűlik a víz.

– Áldott természete van – mondta Anya Juli néninek, aki tejet hozott az esti fejésből. – Nem nyűgös, nem elégedetlen, boldoggá teszi egy kavics is. Igaz, hogy mi aztán csak jót és finomat…

– Nagysága kérem, elesett a férjem – hadarta a tejesasszony, és sírt. A pengőt ráncos szoknyája aljába csomózta.

Gyurica közelebb húzódott. Ezt a jelenetet még nem látta.

– Részvétem – mondta Anya, és nyugtalanul pillantott Gyuricára.

– A bajtársa mesélte, a tulajdon két szeme előtt esett el… – Juli néni letette az üres kannát, félig megfordult, könyökét furcsán kifordította. – Szakasztott így, amikor az a repeszdarab…

Anya fürgén lejjebb lépett a verandalépcsőn, Juli néni és Gyurica közé. – Nicht vor dem Kind – mondta haragosan.

– Hát igen – bólintott Juli néni, mintha értené. – Az, hogy az Isten verje meg. – Fogta a kannát, szipogott egy keveset, azután elment.

– Mi volt ez, Anya? – kérdezte Gyurica türelmetlenül.

– Semmi, semmi – Anya zavartan körülnézett, kapkodva az égre mutatott. – Nézd, milyen fényes csillagok. Az a nagy, ott balra…

– Milyen csillag? Mi a neve? – Gyurka körbeforgatta a fejét. – És annak…?

– Hogy is, hogy is…? – mondta Anya. – Majd Apa…

– Mögöttük lakik az Isten?

– Kicsoda? Ja… Persze, feltétlenül…

– És minden csillag egy csengő Isten ajtaján?

– Gyere be, mert hűvösödik… – Anya töprengett. Nem várhat három hétig, amíg Apa érkezik. Még ma este kell mondani valamit.

– Élni csuda jó dolog ám – mondta végül, s lelkesen széttárta a karját.

Gyurica érezte az estikék illatát. Látta a holdat, s a hold nyájas, kerek sárgasága összefüggött az estikék vaníliaszagával. A kert két oldaláról, mintegy körülzárva a teljes egységet, tücsökhang emelkedett a levegőbe.

Gyurica a virágágy közepére szaladt, öklét mellére szorította. Nagyokat ugrott, páros lábbal. Egészen biztosan hitte, hogy minden ugrásra tíz centivel közelebb jön az ég.

 

– Csak az ablakok törtek be – mondta Apa negyvenöt tavaszán, soványan, szakállasan. – De mire hazajöttök, azt is rendbe hozatom.

– Már aggódtam érted – suttogta Anya. – November óta semmi hír…

– Tudod, hogy ostrom volt – mondta Apa kicsit türelmetlenül. Már nem tudtam átjönni, az utolsó percben. Az a fontos, hogy ti megúsztátok… Evett a gyerek rendesen?

– Miért ne evett volna? – kérdezte Anya csodálkozva. – Kenyér ugyan nem volt, nem is mentem be érte a faluba, de sütöttem kalácsot… Ja, képzeld, Apa, egyszer járt erre egy sebesült orosz katona… Dörömbölt, aztán elvánszorgott a falu felé. Különben is, nem volt olyan rosszul… Senki sem ítélhet el!

– Elítélni?! Neked gyereked van, Anya. Ez a fő szempont.

– Apa – rohant be Gyurica, rövid bekecsben, hosszúra nőtt fekete hajjal. – Elmúlt már az a háború?

– Izomkolosszus! Nézd, Anya, ezeket az izmokat!

– Mindennap felhúztam tíz vödör vizet a kútból, csak úgy… – mondta büszkén Gyurica. Kiszabadította hasát az ingből. – A hasizmom! Bökd csak meg!

Jót tett neki a szabad levegő. Sötét, erősen ívelt szeme nedvesen fénylett. – Én leszek a legerősebb a világon!

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap