Az utolsó fokozat 4 /6

Jókai Anna, k, 01/10/2012 - 03:57

 

Gyurica részegen fintorgott. Hátát kiegyenesítette.

– Jegyezd meg, engem csak a feleségem… az én első szerelmem… ebből tanulhatnátok…

– Öregem, lecövekelsz az első palacknál, amibe belelefetyeltél? És ha a többi finomabb? A különleges aromák…! Hej, öregem, a te fizimiskáddal!

Már a negyedik konyaknál tartottak.

– Tudós leszek… Csabai György, tudós… – dadogta Gyurica.

– Én meg állatorvos… Csak két évvel később… mert halálra röhögöd magad, ha meghallod… Magánúton letettem az érettségit… megszűnt a kulákmese… Ötvenhatban már majdnem kész orvos voltam… emberorvos. Érted? Emberorvos…

– Az szép. Nagyon szép – bólogatott Gyurica. – Az én fiam híres professzor lesz, agysebész…

– És akkor, ide figyelj és röhögj, részt vettem a történelemben… négy teljes napig. Akkora puskám volt, hogy cipelni is alig bírtam, nemhogy lőni vele… De az igazság! Érted? Ha betörött egy kirakat, odatettük az árát… Négy napig voltam a „nemzet katonája”… aztán meg piszkos, gyáva patkány… Röhögsz már?

Gyurica csuklott, zúgott a feje.

– Miért nem röhögsz? Ki akartak nyírni egy ürgét, valami felelőst. Én meg nem engedtem, érted, nem vette be a gyomrom, nem erre szegődtem. Nem? Eredj, gyáva patkány, eredj a francba, kukac…

– Hány óra? – kérdezte Gyurica.

– Ne törődj vele… Hajnali ötig nyitva, Budapest világváros. Most jön a poén: kirúgtak, öregem, az orvosiról, mint a sicc, úgy kirúgtak, ellenforradalmi tevékenység miatt… Nagyobb volt a puska, mint én! Óriási sztori, mi?

Gyurica nevetett.

Ezután már csak félmondatokat makogtak, összevissza.

– Beevickéltem… még jó, hogy beevickéltem az állatorvosira…

– Az én szüleim… le a kalappal. Mikuláskor ekkora csizmát kaptam… a szép gyermekkor… ez a nyitja…

– A lovak büdösek… érted? A szalma büdös alattuk, amikor összehugyozzák. Mindennap én tisztogattam… Egyszer disznóvágáskor nekem kellett tartani a tálat… mert a vért is megsütöttük. Nem bírtam, érted? Elejtettem… – Csongor utánozta az üresedő asztalok közt a tál röpülését. – Hogy megvert akkor az anyám… úristen, micsoda verés volt… Hogy megutáltam akkor a mocskos állatokat.

– Mégis állatorvos leszel… hehe… – mondta Gyurica, és tétován Csongor mellére bökött.

– Öregem – mondta Csongor, és ujját a szájára tette. – Meg kell nemesíteni… nem szabad otthagyni a piszkot… visszatérni hozzá, magasabb fokon… Beoltani, mint a vackorkörtét… de ez már a te szakmád.

Jött a felszolgáló, álmosan.

– Zárunk, fiatalemberek. Százötvenhat hetven.

Gyurica odadobott, királyi gesztussal, kétszáz forintot.

Udvariaskodva kitessékelték egymást a szabadba. Már hajnalodott. Lassan megindultak vaktában, a játszótér mellett.

– Én nem foglalkozom vackorkörtékkel meg piszlicsári gizgazokkal – mondta büszkén Gyurica. – Függőkertek… Ez az én témám… függőkertek múltja és jövője hazánkban… az én szakdolgozatom.

– Függőkertek… Óriási… függőkertek múltja és jövője hazánkban… – kiabálta Csongor lelkesen. – Függőkertek az Alföld közepén… függőkertet a magyar parasztnak.

Leroskadtak egy padra a téren. Csak a szürke, aszott utcaseprő zörgött a lapáttal. Éppen az a pillanat volt, amikor a nap a tetők mögül a térre bukott. Egészen enyhe szél fújt, lágyan meg-meglebbentek a hinták.

Gyurica felállt a padra. Kitárta karját, és szónokolt:

– Csodálatos… nekem beszélhettek akármit… csodálatos! – Elegáns mozdulattal elhajította a kalapját. Az utcaseprő – taligáját nyikorogtatva – felemelte.

– Kell ez magának? Mert nekem kell… – mondta mohón, és magához szorította.

– …nézd, Csongor, milyen csodálatos! Mért nem szeretted te soha a harmóniát…?

– Szállj le – mondta Csongor, gyorsan józanodva. – Még azt hiszik, berúgtál.

Három fiú jött a térre, szorosan egymás mellett, látszólag közömbös őgyelgéssel. A tér túlsó sarkába vonultak, s felzárkóztak, arccal egymás felé.

– Az ifjúság… hej, Csongor, látod, az édes ifjúság…

– Ó, borzalom, ott a seggeden a tojáshéj – morogta Csongor kedvetlenül. – Menjünk már innen a fenébe!

A három fiú a homokozónál még szorosabban összesimult. Azután az egyik – a középső – üvöltött, olyan erősen, hogy a Bankpalota tetejéről felrepültek az alvó galambok. A másik kettő, ezzel az iszonyú ordítással egyidejűen – kétfelé szaladt, és eltűnt a házak mögött.

– Indiánosdi – dadogta Gyurica megrezzenve. – Jó játék… – Csongor futni kezdett a fiú felé. Gyurica szédülve követte.

A fiú, mire odaértek, a homokozó közepén ült. Már nem kiabált, kezét nézte, csorgatta a vért ujjairól. Hirtelen felkapta a fejét, azután oldalt dőlt, a homokba. Csupa homok lett a szeme. Hasa közepén – mint egy második nemiszerv – bicskanyél meredt előre, keményen.

Mire felvették az adatokat – Csongor jelentkezett tanúnak –, s a mentő is megérkezett, feleslegesen, addigra a híg reggeli napfény elérte a homokozót.

– Tizenhat éves volt – mondta az utcaseprő, elégedett borzongással –, én meg ötvenhat, kérem…

Csongor a kapuig kísérte.

– Szedd össze magad… – Felírta s Gyurica zsebébe erőszakolta a címét. – Keress meg, öregem, keress meg…

„Nekem gyerekem lesz” – gondolta Gyurica, a lépcsőn felfelé. Már nem volt részeg, csak a gyomra fájt. – „Gyerekem lesz, igenis. Majd elfelejtem ezt a reggelt. Puszta véletlen, nem más. Elfelejtem…”

Sára komoran, törökülésben kuporgott a rekamié sarkában. Szeme alatt lila karikák.

– Kimulattad magadat?

– Sára… a gyerek…a gyerekünk miatt…

– Miféle gyerek? – kérdezte Sára, s lassan felemelkedett.

– A gyerekünk… a bébi…

– Annyira akartam, hogy történjen valami – mondta Sára. Két karját átlósan vállára csapta, mintha fázna. – Mert megfulladok, az unalomtól, ennyi az egész… Tévedtem. Nincs itt semmiféle gyerek…

Gyurica keresztülvetődött az ágyon, ruhástul.

– A folytatásom… – nyöszörögte.

– Nem lesz folytatásod – mondta Sára elszántan. – Mert rohadt ez az élet. Rohadt. Dumálj csak. Rohadt ez akkor is…

– Nem igaz – kiáltotta Gyurica kétségbeesetten. A kristálycsilláron, éppen a feje felett, kocogtak az üvegdíszek. Odébbvetette magát. – Nem igaz!

– Majd megtudod. Majd te is sorra kerülsz – suttogta Sára gyűlölettel. Karjára csattantotta karperecét, s kiment a szobából.

– Én nem – kiáltozott Gyurica makacsul. A tollpárnákkal körülbástyázta fejét. – Miért éppen én? Mással megeshet – ismételte görcsösen. – Mással. De az nem én vagyok…

3

Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Kitűnőre végzett. Az évfolyamtársak gratuláltak, irigyen. Megpályázta a két pesti helyet.

– Nem is lehet vitás – mondta Apa –, a te képességeiddel… Összedobtunk egy keveset, ugye, Anya, töltsétek jól a nyarat…

– Sovány vagy, Apa – felelte Anya, s megismételte Gyuricának. – Apa sovány, és szúr a bal oldala… mi is az a latin név, amit a doktor úr…

– A tengerhez mennénk legszívesebben, ha lehetne… – mondta Gyurica, s amikor távozott, hozzáfűzte: – Te meg pihenj, Apa. Ne hajtsd magadat…

Sietett haza, Sárához.

Sára az ágyon heverészett, naphosszat, többnyire hálóingben. Úgy kellett kényszeríteni, hogy vegye fel a divatos ruháit, s mozduljon ki végre a lakásból. Kedvetlensége nagyon aggasztotta Gyuricát. Meg is nézette egy híres ideggyógyásszal. Az azt mondta: „a hiszteroid alkat különleges típusa, a letargia fázisában”.

– Dobja fel valamivel az asszonykát, fiatal barátom, ez a lényeg – mondta végül, amikor zsebre gyűrte a kétszáz forintot, és elment.

De Sárát nem érdekelte a színház. Utálta a mozit, a könyvektől már fájt a feje. Az ölelkezésbe még csak beleolvadt valahogy, de közben ilyen butákat kérdezett:

– Látsz te engem? Látsz te engem, egyáltalán? – Gyurica reménykedett, hogy majd a külföldi út felvidítja. Tenger, pálmafák satöbbi.

Sára meghallgatta, udvariasan. Csörgette a karperecét. Azután azt mondta: – Minek?

Gyurica elképedt. Micsoda hálátlanság!

Hogy nyugtalanságát levezesse, elsétált a közeli parkba. Felsorolta, nevükön nevezte a kora nyári virágokat. Iris, Primula, Viola tricolor, Myosotis, Cheirantus… Megállt a vadrózsabokornál. Rosa arvensis. Négyszáz évig is elél. Mereven figyelte, de nem látott semmi változást. Meg se rezzentek a szirmok. Továbbment, mert a parkőr már a háta mögé lopakodott, gyanakodva.

Előkereste Csongor címét, felhívta telefonon. A főbérlő kislánya értelmesen közölte vele, hogy Csongor bácsi vidéken van, a pusztító száj és körömfájásnál.

Bosszúsan tette le a kagylót. Bement a „Harangvirág”-ba, megkóstolta azt a konyakot, amit Csongorral együtt ittak. Várt egy kicsit, de nem érzett semmi jót. Teljesen éber volt és tanácstalan. Eszébe jutott Csongor szövege a nőkről. Felhúzta jelentőségteljesen a szemöldökét, és kitartóan nézte a felszolgálónőt, inkább heccből, mint komolyan. De az, mint aki dróton jár, tíz perc múlva odajött.

– Maga tatár – mondta váltás után Gyuricának, kéjesen dorombolva. – Maga fekete tatár, hát szabad ezt?

Margónak hívták, s volt egy nyolcéves, alacsony, szőrös homlokú fia. Tíz forintot kapott mozira.

Gyurica igyekezett, hogy még kapuzárásra hazaérjen. Értetlenül rázogatta a fejét. Milyen furcsa. Eddig azt remélte, van még valami tartalék. Valami, ami még vár rá. De semmi különös.

– Anyád telefonált – mondta Sára, tetőtől talpig felöltözve, toporogva az előszoba közepén. – Meghalt az apád.

Állt a széttúrt ágy mellett, figyelte a kék körmöket, s a nemrég elszívott cigaretta dohányszemcséit a körmök alatt. Ijesztő volt az egész. Pedig az orvos azt mondta: „A szívtrombózis eszményi, szép halál.”

Anya fel-alá futkosott, törölgette a szájából kicsorduló nyálat egy kockás konyharuhába. Gyurica hirtelen visszaemlékezett arra az őszi délutánra, a hegyekben. A repülők meneküléskor leszórták bombáikat, s ő azt hitte, csak az ég dörög. Álltak Anyával közönyösen a tornác szélén. Akkor jött a hatalmas reccsenés. A verandaablak betörött. „Ez már közel csapott le – súgta Anya sápadtan –, ez már közel…” – A szobába siettek, behúzták a zsalugátert.

– Ez most már közel volt – mondta ki félhangosan, s nem tudta, mit tegyen.

– A temetés másod- vagy harmadosztályú…? – kérdezte Sára szokatlanul élénken, piros arccal. – Hívom a Temetkezési Vállalatot…

– Természetesen a legjobb – akarta válaszolni Gyurica. – Majd kérek Apától… – S ahogy rádöbbent erre a képtelenségre, megértette: ez az ügy sokkal inkább az övé, mint azé a csendes testé, amelyik ugyanolyan, számára fel nem fogható módon változott élőből halottá, mint ahogy a legegyszerűbb Rosa arvensis kibontja virágát.

A temetés után megkapta a kinevezést. Meggyesre, a Kertészeti Mintagazdaságba.

– De kérem – mondta fejbecsapottan –, ez tévedés.

Nem is nagyon értették, mi baja. Önálló munkakör, magas fizetéssel.

– A függőkertek… a témám… – dadogta a rektor előtt. A rektor legyintett.

– Majd belenézek. De addig is, fiam, nem haragszik, ha fiamnak szólítom, ugye, tanuljon meg két szót, két nagyon fontos szót: tök és bab.

– Ne menj le – mondta Sára –, nálunk nem halsz éhen. Vagy menj le, mit tudom én…

– Te is velem jössz… hozzám tartozol, akárhogy is… – kiabálta Gyurica, Sára nem válaszolt, csak kapargatta gyíkcipője hegyes orrával a perzsaszőnyeget.

Végül megegyeztek, hogy Gyurica havonta felutazik.

– Mindössze kétszáztizenöt kilométer…

– Csekélység – mosolygott Sára gúnyosan, a pályaudvaron.

– …nem tart örökké: Kiverekszem magam onnan, ne félj… Olvass sokat! Fő a szabad levegő! – hadarta Gyurica, könyökölve az induló vonat ablakában – …és anyámhoz szaladj át néha-néha.

– Kedves, hogy eszedbe jutott – mondta Sára, és sűrűn bólogatott, mint a templomok gipszangyalkája, amikor megköszöni a perselyébe hullajtott filléreket.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap