Az utolsó gyermek 4/6

Jókai Anna, sze, 02/15/2012 - 00:23

 

 

 

 

– Nem érzel valami büdöset? – kérdezi Lulli, szimatol. Az álarc mókásan mozog az orra körül.

– Talán megint kipukkadt egy zsák – Lulla taszít egy kicsit Lullin –, haladj tovább, mielőtt feltűnnek a körzetőrök és befognak a lyukat keresni… Tudod, hogy joguk van rá.

Befordultak a szigorúan derékszögű kanyarban. Hirtelen lett este. Pattintottak egyet a váll-lámpa gombján. Föltűnt a Hold a csukódó ernyőrendszer fölött. Elmosódott, tócsában ázó fehér pofa. Apró, kerek térség közepén alumíniumrózsák magasodtak, a holdvilágnál megtévesztő árnyékot vetve. Az árnyék még hasonlított az egykori virágra. Elvonultak előtte, sorjában – fejenként két perc jutott erre a mulatságra.

Szokatlanul enyhe lég borult a tájra. A csuklóhőmérő harminckét fokot mutatott. Már régen mértek ilyen hűvöset, télelőn.

– Induljunk vissza – mondja Lulli –, és érintkezzünk… Most van esély a reprodukcióra…

– Te gyógyíthatatlan képzelgő – legyint Lulla –, majd éppen nekünk sikerül!

Az aktus itt nyílt színen, tilos. Forgalmi akadály. A másod- és harmadrendű zónában bezzeg egymás hegyén-hátán hemperegnek az emberek. Nem lehet pontosan megállapítani, vegyülnek-e, vagy verekednek éppen.

– Voltaképpen ez ósdi módszer – szólal meg Lulli, akadozva –, hogy csak ilyen mechanizmussal lehet új embert létrehozni… amikor nem kell különneműnek lenni, hogy a kisülés végbemenjen… sőt, ez egyre ritkább…

– Már megint gondolkodsz – Lulla felcsattan. – Meglátod, lejelentelek magam mellől. Azt a kicsit, ami még hátravan, szeretném simán eltölteni.

Lulli a kockaház előtt megveti a lábát.

– Valami nagyon el lett itt szúrva – mondja makacsul –, csak azt nem tudom, mikor… és miért…

– Elég – Lulla a kapun belülre löki. – Ez az utolsó alkalom, hogy a nyavalygásodat eltűröm. Az ősember lehetett ilyen, amikor lejött a fáról, és azt hitte, hagyott valakit a fa fölött lebegve, valakit, aki majd a földön is törődik vele… Aztán ma már fa sincs, hogy vissza lehetne kapaszkodni rá!

– És ha valóban? – Lulli ingerülten tépi le az álarcot; már a zárt, hat négyzetméteres térben állnak. – És ha valóban ott és akkor… mit tudom én, két-háromezerben… akkor siklott ki az egész?!

– Legyek rossz jós, de be fogsz kerülni a gödörbe – Lulla kiabál. – Ha valaki meghallja…! Ezzel az agyzavarral, neked, utód!!

– Jól van, na – mondja Lulli és többször egymásután megérinti Lulla testét. Minden pont erogén pont, csak néhány másodpercig, határozottan rá kell nyomni a mutatóujjat.

– Tudod, hogy nem lehet ellenállni – Lulla csitul –, kihasználod az objektív törvényszerűséget…

Eleinte az unalomig megszokottan bonyolódott minden. Lulla türelmetlenül várta a buborék pattanását a hasában, Lulli inkább nyújtotta volna a percet, amikor a lövellés bekövetkezik. Csak éppen a nő bosszúsabb, ingerültebb volt, mint általában, a férfi pedig szomorúbb. S ami félelmetes: képtelen volt az agyát kikapcsolni. Az agya vágyott valamire. S ez a vágy hirtelen fizikailag bántani kezdte. Égett az ágyéka. Mintha üvegszilánkos massza szakadna ki a testéből, éles fájdalmat érzett a hímvesszőben; a hímvesszőben, ami az ejakuláció pillanatában satuban préselődött össze. A gyönyör az volt, hogy végre ki lehetett szabadulni. Lulla is jajgatott: mintha eddig soha nem tapasztalt tömeg hatolna a méhébe s szétfeszítené – mintha befúrná magát valami, roncsolva maga körül a húst.

– Vadállat – sikoltja Lulla, atavisztikus fordulattal (hiszen a vízigényes állatfajt kiirtották régen).

– Ez szörnyű… – vonítja Lulli –, mi csinálja ezt benned?!

Dühödten, mégis könnyebbedve, szétváltak. Törölköztek, szemrehányóan bámultak egymásra. Ezt aztán még egyszer nem. Soha többé.

Hát a parányi élvezkedést is elvették. De ki? Ki vette el?

A nem várt fordulat mégis éppen így következett be. Néhány hónap véres savófolyás után Lulla köldöke mögött valami dudorodni kezdett – s mintha száz lába lenne, rugdosta a beleket. Minden kétség eloszlott: a Testkarbantartási Szaktanács kiadta az igazolást: megvalósult a reprodukció, a friss ember… Közhírré tették, ha eddig a szülés – az okozat – jártfájdalommal, most már a nemzés – az ok – fog fájni! Ez az új jel, ami az akció sikerét jelzi! A kreatív világtag ezután puszta kötelességből vegyül, a „fennmaradásért” nyakpánttal kitüntetetten.

Lulla dőzsölt a vízben: napi másfél litert kapott. Lulli adagját – mint aki már nem befolyásolhatja az esemény menetét – méltányosságból egy literre emelték. A négyzet alakú lakhely helyett két négyzetméterrel nagyobb téglalap alakút engedélyeztek, egészen az Irányító Testület közelében, ahol háromszáz méteren belül zsákokat nem tárolhattak.

A fájdalmas művelet a továbbiakban bejelentési kötelezettség alá esett. De hiába. Nem akart még egyszer megtörténni.

A lelkesedés alábbhagyott. Ha a belátható jövőben nem sikerül mellé párt gyártani, mindegy, mi születik. Nőnemű vagy hímnemű. Aktiválható vagy akár neutráns. Önmagában mitsem ér.

Hajdanán kilenc hónapig tartott a terhesség, az orvoslás fejlődése folytán ezt az időt már régen – talán háromszáz éve is! – sikerült hat hónapra csökkenteni, fantasztikus képességű inkubátorok fejezték be a munkát, helyettesíthették biztonságosan az anyaméhet. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap