Az utolsó magyar hadifogoly (Petőfi!)

Bilecz Ferenc, cs, 12/14/2017 - 00:03
  • Ott essem el én, a harc mezején…-– ez volt az utolsó gondolata, amikor elesett.

Amikor felkelt, kozákok fogták körül.

  • Szmatri, bljágy! Nyeuzseli, Alexander Petrovics, vengerszkij poet?[1] Távolba szakadt hazánkfia! Miért ne vinnénk haza?

Így kezdődött a nagy utazás. Augusztus volt, de a szánkó már készen állott. Szibériában havazott. A magyar hadifoglyok fázósan húzták össze magukon a gimnasztyorkát, amit azért adott rájuk az OHRANA[2], hogy átverjék a szövetséges osztrák tábori csendőrséget. Magyarokra szükség volt. A cár nagy nemzetközi építőtábort szervezett a Bajkál tó mellett. Túl sok volt benne a lengyel. „Lengyel – magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát!” Ezt még Miklós cár is tudta.(Egy vodka partin mesélte neki az amerikai nagykövet.)

  • Szedjetek össze néhány magyart, de költő is legyen köztük, mert az a Küchelbecker[3] már nagyon unatkozik. – mondta a cár atyuska.
  • Aztán az archívumnak semmi jelentés, semmi lista, mert nem szeretném a kedves rokont megbántani. A magyarok a Francié, a lengyelek meg az enyémek. – mondta a cár az OHRANA főnökének.
  • Egy cár a császárnak adott szavát meg szokta tartani. – mondotta volt, erről a témáról 143 évvel később a Magyar Tudományos Akadémia elnöke - Kosáry Domokos.
  • Minden hadifogoly katonát átadtak. – tette még hozzá a Hajdú-bihari napló tudósítójának, az elnök

A fenti állítást talán csak Toma András tudná megcáfolni, aki a 2000. év  „Utolsó magyar hadifogoly” megtisztelő címét, obsitot meg elmaradt zsoldot kapta meg kárpótlásul a magyar államtól. A szovjet tévedhet, de a cári adminisztráció – soha!

  • Annuska[4] pedig készüljön, - mert oly legények jönnek, amilyeneket még nem látott Barguzin! – adta ki az ukázt Miklós cár.

Sebesülése nem volt súlyos. Amikor megbotlott a kozák dárdájában, kicsit beütötte a fejét. A lágy búni mocsaras föld azonban nem tett kárt benne. Nemzetőr társai – Mesterházy András[5] nevű honvéd strázsamester, (aki amolyan gyógykovácsként szolgált) javaslatára - annyi vodkát töltöttek bele, hogy átaludta az egész utat Barguzinig, így azt sem láthatta, hogy a keresztúriak Lengyel Józseffel az élen sírva integettek a távolodó muszka konvojnak:

  • Visszavárunk! Hazavárunk! Sas lelked addig nem nyugodhat, amíg újra a rónák végtelenjét nem látod!

Ezt követően a ravasz keresztúriak meghívták egy disznótoros vacsorára Heydte6osztrák őrnagyot és úgy megkavarták a fejét cujkának álcázott pályinkával, hogy összekeverte a kör szakállt a bőr szamárral. Máig sem tudták kibogozni a történészek, hogy kit is látott valójában az őrnagy a segesvári csatában.

Amikor felébredt, felrepült akkor gondolatban, túl a földön felhők közelébe, s mosolyogva nézett rá a Bajkál-tól az Urál-ig nyúló tajga képe.

A hadifoglyokat - .a nyilvántartásba vételük után – szétosztották az őslakosok között. (Ezt a szokást még a K und K időben Magyarországon is megtartották.) Úgy ment ez mint Amerikában. Mond be a neved, és attól kezdve úgy hívnak! A magyarosított Petőfi név kimondhatatlanul tetszett az orosz alezredesnek, de mindig csak Pityófi hagyta el a száját. Néha Petefi-zett is.

  • Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja? – kérdezte az alezredes lágy orosz nyelven, amit Küchelbecker fordított németre. Az alezredes igen művelt ember volt, különösen a magyar költészetet szerette. A XIX.. század költőit. Több Petőfi verset kívülről tudott. Néha – ha nagy hideg volt kinn – bejött a szobába és ott is tudta a verseket.
  • Alexandr Sztyepanovics Petrovics becsületes nevem: egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem. – válaszolt A. Sz. Petrovics, tört oroszossággal. A hangsúlyhibákat Küchelbecker javította.

Még mindig jobban járt, mint barátja, Mesterházy András, akinek még ük unokáit is Mister-gázinak hívják, mind a mai napig, egész Szibériában.

A pontosság kedvéért még hozzátette:

  • Vengerszkij major i poet, umer V Iliszunszke (Azija) v 1856 godu maje meszjace.

(Azaz: Petrovics István fia, Sándor, magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunszkban, (Ázsia ), 1856. évben, május hónapban.) – a pontos választ az alezredes elfogadta – ezzel megtörtént a regisztráció. Ennek másolatát az első világháborús hadifogságból hazatérők hozták magukkal, akik szívesen fényképezkedtek a nagy magyar költő sírjánál.

A barguzini postamesterhez került, mint ács, vagy kov-ács – ezt már nem lehet pontosan kideríteni. Annuska a postamester leánya azonnal belé szeretett, amikor Alex befordult a konyhára. Alexnek „Déja vue” érzése támadt! Egyébként is nagy kerítő volt. Olyan kerítő hálót senki sem tudott széles e vidéken fonni, mint ő. De a távoli havasok csúcsai után nem vágyott! Sőt, cobolyra sem vadászott.

  • Lenn a tajga tengersík vidékin ott vagyok honn, ott az én világom! – szokta mondogatni.
  • Az tart legföljebb veletek, ki rossz gombát evett. –

Sajnos, nem szerette a fenyőfa teát. Ez lett a végzete. Nem élhetett 90 évig. Csak 33-ig.

Eleszunban halt meg. Hívják ezt a helyet Iliszunszknak is. Miután elkészítette saját kezével azon keresztfát amelyre felfeszíttetett, eltemették Barguzinban, hogy bonyolultabb legyen megtalálni. Az első világháború alatt aztán a magyar őrnagy-költő sírja a hadifoglyok kedvenc zarándok helye lett. Még fényképet is küldtek a síremlékről, amit a burját lakosság nagy szeretettel gondozott, mert tudták, hogy egyszer munkájukat még értékelni fogják a magyarok. Talán még az orosz államadósságba is beszámítják, amikor eljön annak az ideje Szabadidő parkot, mongol - magyar gulyás-partikat, John Bull pub-ot, McDonald’s éttermet, Pizza Hut-ot meg ehhez hasonló dolgokat álmodtak a Bajkál tó melletti Barguzin főterére. A szovjethatalom azonban mindent tönkre tett. A szó szoros értelmében. Nem kímélte a cár atyuskát sem, a Petrovics sírt sem. Gyerekek fociztak a nagy magyar költő és barátja, Küchelbecker csontjai felett. Szegény gulágos magyaroknak már semmi kedvük nem volt a fényképezéshez, a nosztalgiázáshoz. Valahogy Magyarországon is alábbhagyott a szibériai legenda kutatása. Nem jöttek üdvözlőlapok, levelek sem. A fényes szelek meg csak fújtak, fújtak.

  • Muszka földön lassan jár a posta – mondogatták az öregek.
  • A KGB-s meg nem is csenget – válaszolták rá a fiatalok.

Történt egyszer, hogy egy moszkvai mérnök – Vinokur7  (volt elvtárs és csak utána lett úr) leszúrta a botját Kéri Edit8 előtt, a barguzini temetőben:

  • Itt ássatok! – mondta.

A Petőfi expedíció pedig kiásta az utolsó magyar hadifoglyot, a nyáron is fagyos, szibériai földből.

  • A csontok önmagukért fognak beszélni. - írta könyvének előszavában Kéri Edit8, 1990-ben.

Azóta tíz év telt el. A csontok temetetlenül és azonosítatlanul egy ládába zárva várják kiszabadulásukat.Közbevágott Demszky Gábor:

  • „Ej, ráérünk arra még!”

 

 

 

[1] Nézd csak, b…d meg! Csak nem Alexander Petrovics, a magyar költő?

[2] A cári titkosrendőrség neve.

[3] Küchelbecker Mihail Karlovics.1798-1859 lengyel származású cári tengerésztiszt, dekabrista vezető, költő. Meghalt szibériai száműzetésben, Barguzinban.

[4] Anna Tokarjeva,a barguzini postamester leánya, Petőfi élettársa – a szibériai változat szerint

[5] Egy Szibériába hurcolt 1849-es magyar honvéd.

6 Osztrák ezredes, akinek a feladata volt a halottak eltemettetése és a foglyok azonosítása.

7 Vinokur, Jurij Davidovics barguzini származású moszkvai mérnök, a sírhely megmutatója.

8 Kéri Edit színésznő, 1848-as kutató, a barguzini Petőfi expedíció egyik szervezője.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap