Az utolsó munkácsi kéményseprő

Fedák Anita, h, 12/31/2018 - 00:24

 

 

 

Valljuk be, nem mindennapi dolog, hogy valakinek még életében szobrot állítanak. Ráadásul a műalkotás életnagyságú és hű „másolata” az eredeti személynek, aki személyesen is ott állt a 2010-es avatáson. Mivel érdemelte ki ez az ember, hogy még életében szobrot kapjon? Milyen „hősies” dolgot vitt véghez, hogy egy ország, sőt még a külföldiek is tisztelettel állnak meg Bródy Iván szobrászművész műalkotása előtt? A válasz nagyon egyszerű. Ötven évig szolgálta a város kommunális szféráját, mégpedig azzal, hogy tisztán tartotta Munkács házainak kéményeit. Ismerjük meg hát Tóth Bertalant, vagy, ahogy a városban nevezik, Berti bácsit, az utolsó munkácsi magyar kéményseprőt.

Ha valaki délelőtt a Latorca-parti város fő utcáján sétál biztosan találkozik vele. A hetvenes éveiben járó Berti bácsi ahogy ötven évvel ezelőtt, ma is reggelente felül a fekete biciklijére és kikarikázik a városba. Megáll a szobra előtt és hagyja, hogy a turisták fényképet készítsenek róla. Ha külföldről érkező magyarral találkozik, mindenképpen elmondja, hogy neki ezzel a szoborral csak csupán egy aprócska gondja van: ő sohasem hordta ilyen magasan az orrát.

– Na csak nézze meg a köztünk lévő hasonlóságot? Hát ilyen büszke ember lennék? - és a nyomaték, na meg persze a móka kedvéért pózol a szobra előtt. Persze minden körülálló jót nevet a derék kéményseprőn miközben csak azt lesik, mikor juthatnak a közelébe, hogy megfogják fekete munkásruhájának valamelyik gombját.

A járókelők közül valaki odajön a turisták közé vegyül majd kezet fog Berti bácsival.

– Te Berti, a fekete macska helyett inkább a biciklidet kellett volna még oda tenni, na akkor lenne igazán élethű – mondja nevetve, majd köszön és odébbáll.

– Való igaz, több mint húsz éve ezzel a kerékpárral járom a várost, de a tetőkön a kéményeknél cicákkal is találkoztam nemegyszer – mondja az idős kéményseprő, majd megtárgyaljuk, hogy a fekete macska valószínűleg a szobrász fantáziájának köszönhetően került mellé, amolyan kabalafigurának.

Berti bácsi nem Munkácson született. Mezőkaszonyban látta meg a napvilágot és ahogy mondja, gyerekként ha valaki azt mondta volna neki, hogy valaha kéményseprő lesz, biztosan jól képen teremtette volna. Meg sem fordult a fejében, hiszen Beregszászba is azért ment tanulni, hogy vízvezeték-szerelő legyen. Csakhogy mint annyi minden mást a világtörténelemben, a szerelem egy kökényszemű Katica képében felülírta az eredeti terveket.

– Ahogy elkezdtem a gyárban dolgozni megismerkedtem az én tündéri Katicámmal. Az ő apukája kéményseprő volt. Mindennap megkérdezte tőlem az apósom, hogy nem folytatnám-e az ő szakmáját. No persze, hogy tiltakoztam. És ez így ment mindennap, amikor egyik nap közölte: vett egy házat Munkácson nekünk, de ennek az a feltétele, hogy kéményseprő leszek. Katicámnak már munkát is talált a közeli óvodában, mint óvónő. Mit volt mit tenni, ráálltam, és azóta hordom magammal ezt a hétméteres dróton végződő kéménykotró stosskefét.

– Úgy tartják, hogy a kéményseprő szerencsét hoz Új Évkor, Berti bácsi babonás? – intézem hozzá a kérdésem miközben az is átvillan az agyamon, hogy Katica néni hány gombot varrhatott fel az ötven év alatt ismervén az emberek vonzódását a kéményseprőgombokhoz.

– Tudja, az üres vödör, boszorkány, lidérc és egyéb ördögfajzat babonájában nem hiszek, elkerülnek azok engem messzire, de fekete macskával már találkoztam a tetőn és bizony akaratlanul is a gombomhoz kaptam – mindezen mondandóját olyan kuncogással kíséri, hogy sejtem, ismét tréfálkozik a jó öreg. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a földtől harminc méterre lévő kémények között járkálva igazán bátorság kell az ilyesmihez. S az sem mellékes, ha az ember megőrzi a humorérzékét is.

Aztán arra terelem a témát, hogy lesz-e aki folytatja a szakmáját. Csóválja a fejét, a gyerekei biztosan nem. Lánya Mezőkaszonyba él, az unokákat neveli, a fia az egyik munkácsi gyárban dolgozik és hallani sem akar arról, hogy a kémények között teljen az élete. Meg ugyan ki akar a mai fiatalok közül kéményseprő lenni? A szakmának sincs sehol képzője, egyetlen iskola sem oktatja a kéményseprő szakmát. Berti bácsinak aktív korában még is sikerült öt fiatalt elcsábítani a kéményseprő munkához. Ketten Beregszászban dolgoznak, ketten áttelepültek Magyarországra egy pedig Szolyván űzi a mesterséget. Mióta nyugdíjba ment, nem is találkozott fiatal kéményseprővel a városban.

– Munkácson nem maradt senki az inasokból? – kérdezem Berti bácsit.

– Nem, aranyoskám – tárja szét a kezeit. - Én vagyok az utolsó munkácsi magyar kéményseprő. Az idős ruszin kollégák is lassan már nyugdíjba mennek.

Újabb turistacsoport érkezik a térre, Berti bácsi vidáman beszédbe elegyedik velük. Vannak, akik a kéményseprő-szobor zakóján lévő fényes gombot érintik meg, de akadnak, akik az öregtől kérnek engedélyt, hogy élőmásának gombjaival kívánjanak szerencsét. Berti bácsi tréfálkozik, pózol, történeteket mesél. Én meg mosolyogva gondolok arra: szilveszternapján mennyi dolga lesz Katica néninek, merthogy gomb nem marad, azon a kéményseprőzubbonyon Új Évig abban biztos vagyok…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap