Az utolsó szegénylegény

Farkas Molnár Péter, sze, 12/13/2017 - 00:10

Lapultak a zsandárok a Mónosbélbe vezető út mellett álló csárda körül.
A bokrok alján, az istálló tövében, a csárdakút kávájának dőlve vártak csendben, tizenketten. Két legény a lovakkal távolabb várakozott, nehogy valami zablacsörgés, horkantás, patadobbanás felriassza a betyárokat odabenn.
Balássy András, Ráday Gedeon gróf jobbkeze Heves és Külső-Szolnok vármegyében, két legényével a csárda udvarán hasalt egy félig széjjeldőlt szénaboglya árnyékában a sáros földön, és a Holdat figyelte. Pokolba kívánta a fényes égitestet, mert zavarta a rejtőzködést.
De pokolba kívánta ezt az egész éjszakát. Második hete hajszolták Köpe Imrét meg a bandáját. Két betyárt sikerült elfogniuk, egyet pedig lelőttek a zsandárok. Végül valami fizetett spion elárulta, hogy Köpe, meg két embere ide térnek be, ebbe a vedlett, zsúptetős, útszéli csárdába. Egy mónosbéli paraszttól tudta meg a csárda fekvését, azt, mi, hol található, merre az istálló, a kút, a hodály, ahová a szekereket állították az utazók éjszakára. Reggel óta állottak lesben, látták Köpe Imrét meg a két másik jómadarat, amint megérkeztek. Most pedig itt lapultak az éjszakai hidegben és várták a hajnalt.
Balássy Szalafőre gondolt. Előbb az otthonára, azután arra, mennyire más ezen a tájon minden. Még a csárdák neve is. Gondolatban odahaza járt, de közben gyakorlott szemmel figyelte az udvart, nézte, nem lát-e fényt csillanni valamelyik perzekutor fegyverén, nem üt-e zajt valamelyik legény, amint gémberedett tagjait kinyújtóztatja...
Arra eszmélt, hogy kivágódott a csárda fenyődeszkákból összerótt ajtaja, és elkezdődött a haddelhadd. Szaporán durrantak a sötétben a pisztolyok, aztán a betyárok puskái öles lángot vetve szórták az ólmot a sötét csárdaudvar irányába.
Talán az egyik zsandár fövege vetett árnyékot, azt látták meg az éber betyárok, nem tudták meg soha. Az elszórt lövöldözésre tizenkét kurtály dörrenése válaszolt. Hiába ordította Balássy az embereinek, hogy ne egyszerre, azok bizony kilőtték puskáikat. Valamelyik betyárt lövés érte, fájdalmasan üvöltött, de a baj már megvolt. Mire a perzekutorok előrángatták pisztolyaikat, az ajtón kivágódó két árnyat elnyelte a sötétség.
Egyedül a higgadt Balássy András lőtt utána egyiküknek. Alighanem elvétette.
Káromkodott csúnyán, szidta embereit, a sötétséget, a holdvilágot, meg a teremtő Istent. Legényei behúzott nyakkal szállingóztak elő rejtekhelyeikről. Balássy, állával a csárda felé bökött.
- Befelé mind!
Világot gyújtattak a csárdás emberrel, aki reszketett, mint a nyárfalevél. Savanyú arccal állottak a legények az ivó közepén.
- Ki hiányzik?
Proksa Illés állott meg Balássy mellett.
- Soós Pista bekapta, vállba - mondta csendesen.
- Hát még?
A vastag nyakú, idősödő ember a földet nézte egy ideig és hallgatott.
Balássy akkorát bődült, hogy az ablak belerázkódott:
- A keserves úristenit kendnek! Azt kérdeztem, ki még?
- A fiatal legényke... Az a Tácsi Ferke... az ügön csúnyán megjárta, tekintetes uram.

Balássy András nézte a halott fiút. A sógora fiát. A gyalult deszkákból összerótt csárda-asztalon feküdt elkékült szájjal, szeme felakadva, rajta a cifra dolmány egy merő vér. A betyárpuska ólma gyermektenyérnyi lyukat vágott a fiatal legény mellén.
Balássy András remegő kézzel fogta le az üveges szemeket. A hajdúk az asztal körül állottak, lesütött szemmel, válluk közé húzott nyakkal. Valósággal megkönnyebbültek, amikor kapitányuk jeges hangon, szinte suttogva adta ki a parancsot:
- Egy ember itt marad! Hajnalban szekérre a holtat, s Egerbe vele, a sebesülttel egybe.
A többi lóra és utánam!

Balássy András vadállattá változott. Azon a nyáron, meg az azt követő őszön, harminc fősre duzzadt csapatával a poklot zúdította a Bükk hegység szegénylegényire. Nem ismert irgalmat. Ha a betyárokat csárdában szorította meg, a csárda gazdáját hol a kútágasra, hol a szemöldökfára akasztatta. Élve senkit kézre nem kerített. Tárkányban egy leányt, aki bujdosó kedvesét rejtegette, kopaszra nyíratott, s a zsandárok a szerencsétlent végigvesszőzték a falun, meztelenül, ahogyan az Úristen megteremtette.
Szentmihályban egy megfogott betyárt a csárdakútba lógatott vastag kenderkötélen, s őrizetére hátrahagyta egy emberét. Két nap, s két éjszaka hallották az arra járók a nyomorult jajgatását. Két nap múlva a visszatérő Balássy csak annyit mondott:
- Le a faluba, oszt szekereket, kettőt! Férfit, amennyit lehet, s követ a szekerekre, de tüstént!
Betemettette a kutat anélkül, hogy a holttestet kiemelhették volna belőle. A csárda gazdáját az út menti kőkeresztre feszíttette.
Ez már sok volt az egri püspöknek. Tiltakozó levelet íratott Ráday Gedeonnak, no nem a kegyetlenkedés, hanem a kereszt megszentségtelenítése okán. A gróf a levelet elolvasta, válaszában megnyugtatta a derék egyházfit afelől, hogy ilyen gyalázat még egyszer nem történik, majd szivarra gyújtott és bölcs mosollyal, bólogatva rendelte magához a titkárát.
- Küldjön futárt a titkár úr Balássy nemzetes uram után. Azt üzenem neki, csak így tovább. S meglesz az a nemesi birtok, ahogy megígértem.

Véget ért az ősz, amely járhatatlan sártengerré változtatta a Bükk hegység útjait. Szikrázó hideggel és vastag hóval köszöntött be a tél. Harmincegy lovas ügetett Szilvásvárad felől a Szalajka mentén, a Horotna völgyi vashámor irányába. Balássy András és a kompániája. Az emberek hozzákeményedtek gazdájukhoz. Se hideg, se hó, se jég meg nem állította őket. Valósággal farkasokká váltak. A hámort rejtő völgybe kanyarodva a csapat lassított, Balássy egyenként vette szemügyre az ott dolgozó szénégetőket. Valamennyien levett kucsmával állottak hasított rönkökből összetákolt kunyhóik, vagy az izzó boksák előtt. Egyikük nem állhatta a Bükki Ördög pillantását, szemét a földre sütötte. Balássy leszállt a lováról és halkan kérdezte a banda-gazdát:
- Ki az az ember ott? Mi a neve? - A szénégetők vezetője torkát köszörülte, aztán válaszolt.
- Nem rég van velünk, tekintetes uram. Kányának híjják, Kánya Pistának.
Balássy intett az egyik zsandárnak, s az hozzá kísérte az alacsony, fekete képű embert.
Levetett, széles karimájú, tót módi szerint készült kalapját a kezében tartva, a földet bámulva állott a szénégető Balássy előtt.
- Mi a neve kendnek?
- Hajagos... Hajagos Mihály. - válaszolta a megszólított, halkan.
Balássy a banda-gazdára nézett, azután a legényeihez fordult.
- Vetkeztessétek le, aztán dobjátok a hámor felett a tóba! Ha körül tudja úszni, merjétek ki a vízből és kötözzétek oda, ahhoz a fához! - Majd a lesütött szemű emberre mutatott:
- Kössétek ló farához, és vágtában húzzátok Váradig. Ott adjátok át a kastélyban a Pallaviciniek hajdúinak, ha addig meg nem gebed az úton!
Amikor két legénye indulni készült a lóhoz kötött szerencsétlennel, hirtelen nagyot kiáltott.
- Megálljatok! Hozzátok csak vissza!
Szembe állott a minden ízében reszkető emberrel.
- Ha megmondod, hol van Köpe Imre, elmehetsz.

Az erdei ház udvarán megtalálták a verem ajtaját, épp ahogy a tót kalapos embertől hallották. Körülvették a vermet, aztán az egyik zsandár öklömnyi követ vágott a deszka ajtóhoz.
- Hallod-e, Köpe Imre! Én Balássy András csendbiztos vagyok, a Ráday Gedeon gróf első embere ebben a vármegyében. Add meg magad kényre-kedvre, mert innen el nem menekülhetsz!
Kongó, tompa röhögést hallottak a veremből.
- Eredj a pokolba, Balássy András. Te is, a gazdád is!
Összerezzentek a fegyver dörrenésére. Balássy kiadta a parancsot.
- Lóra emberek, itt végeztünk! - Kikanyarodtak az erdészház udvaráról, aztán csendben két csapatot alkottak, lóról szállottak és meghúzódtak az út menti hófúvások megett. Amikor Köpe Imre kilovagolt a ház udvaráról, elzárták az útját Tárkány irányába. Megfordult, és vágtázni kezdett az ellenkező irányba, de amikor meglátta az útra özönlő zsandárokat, visszafogta a lovát, végül megállt.
Balássy nézte a csonttá soványodott, rongyos ruhás alakot. Hosszú, mocskos haja gubancokban lógott a vállára, szeme csillogott a láztól és az éhségtől. Keze tétován vedlett gubája alá nyúlt, pisztolyt húzott elő, a felé lovagló Balássy Andrásra sütötte, aztán amikor látta, hogy az sértetlen maradt, lassan kiejtette kezéből. A fegyver a jeges erdei útra esett, szárazan koppanva. Balássy odaért a betyárhoz, nyeregkápájából két fényes, töltött pisztolyt vett ki. Az egyiket Köpére fogta, a másikat a csövénél tartva a betyár felé nyújtotta.
- Fogjad, Köpe Imre. Fogjad, és lőjed főbe magadat, ahogy ott a veremben nem tetted!
A betyár elvette tőle a fegyvert. Lassan halántékához illesztette, de elsütni nem maradt ereje. Torkából vonyító zokogás tört fel, s a pisztoly erőtlen kezéből a jeges útra csúszott.

Köpe Imrét, az utolsó Bükk hegység-béli szegénylegényt az egri bíróság négy rendbeli, reá bizonyított és maga által is beismert, továbbá hét rendbeli reá bizonyított, de maga által be nem ismert rablógyilkosságért és más törvénytelen cselekedetekért, kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet hajnali szürkületkor hajtották végre az egri börtön udvarán.
Jelen volt az akasztásnál Balássy Andráson kívül egy gyóntató pap, az ítéletet hozó bíró, egy orvos, aki a halál beálltát volt hivatott megállapítani, valamint Eger város polgárainak képviseletében a város polgármesterének helyettese.
A börtönudvar egy sötét szegletén ott állott egy fekete körgalléros köpönyegbe burkolózó, idősebb férfi. Miután az ítéletet végrehajtották, lassan szivarra gyújtott, és bólogatva, bölcsen mosolygott. Meglesz az a nemesi birtok. Megszolgálta ez a Balássy András.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap