Az utolsó vonat Ungvárról - 07. 1943. január 12., Don-kanyar: fagypokol

Rozványi Dávid, p, 01/12/2018 - 00:12

Egy fagyos éjszaka rájuk szakadt a mennybolt: a szovjetek előkészítő tüzérségi tűz alá vették a magyar állásokat. Nem volt menekvés, mindenki tudta, hogy eljött a vég. A néhány saját üteg, szétszórva a frontvonalon, az elégtelen ellátmány, halálra ítélte őket. De a parancs, az parancs: „a doni hídfőállásokat feltétlenül meg kell tartani”. „Csak meghalni lehet, egy lépést sem hátra” Az első pillanatokban az ember fel sem fogja a vész nagyságát, gondolkozás nélkül teljesíti a kötelességét, lövi a gurrázó fehér szellemeket, amik végtelen tömegben támadnak, mintha csak hadgyakorlaton lennének, nem törődve azzal, hogy saját barátaik ki nem hűlt tetemén kell átgázolniuk.

Aztán egymás mellett hullanak el a bajtársak, ragadnak be a fegyverek, fogy ki a lőszer, esnek el az állások, a fagyott élelmezésből néha-néha lehet csak bekapni egy-egy falatot, aludni nem lehet, csak néha egy-egy percre behunyni a szemet és álomtalan feketeségbe zuhanni, amiből vagy van ébredés, vagy nincs. Vagy egy repesz, egy golyó vagy a fagy.

És a fáradt embernek nincsenek kétségei, nincsenek gondolatai, csak az, hogy ölni kell, nem is azért, hogy életben maradjon, hanem azért, hogy a szerencsésebbek és az otthoniak esélyt kapjanak arra, hogy egy kicsivel több idejük maradjon. Mert a halál végtelen hullámokban közelít, megállítani nem lehet, csak ideig-óráig tartóztatni.

Csak néha veti magát a földre egy-egy honvéd, hogy nem bírja tovább, inkább itt azonnal lőjék le, elege van. De a tisztek már csak egykedvűen néznek, s nem tartják be a szolgálati szabályzatot, nem koncolják fel. Ugyan, minek? Minek pazarolnák a golyót? Majd a hideg, majd a muszka elintézi helyettük. De ha valaki szökni próbál, keményen megtorolják; igaz, az is biztos halálos ítélet, de a rossz példa veszélyes. Mert ha a kézben fegyver marad és a lelkekben fegyelem, talán lesznek túlélők, vagy legalább haszna a haláluknak, de a rendezetlen visszavonulás a legkönyörtelenebb gyilkos.

Hat napig tartották magukat állásaikban, mire megjött a parancs: visszavonulás! István az ezredtörzsben hallott híreket arról, hogy kitartásuknak köszönhetően százezer szövetséges katonát sikerült hátravonni, értük vált élőáldozat belőlük.

Dicsőséges kitartás, de vajon hány magyar életet kellett ezért beáldozni? Szép kifejezés a „szövetségesi hűség”, de ha mégis túlélné, neki kell majd otthon az özvegyek és árvák szemébe néznie…

Rendezetten, de lassan tudtak csak visszavonulni az állandó ellenséges tűz közepette. A dombtetőket az ellenséges tüzérség támadta, a völgyekben méteres hó akadályozta az előrejutást. Szerencsére az ellenséges tankok és gyalogosok is nehezen érték be őket, de néha feltűnt egy-egy rata* az égen és megsorozta őket. Légi támogatásuk már régóta nem volt, a légelhárítás használhatatlanná vált az első napokban, így a ruszki gépek egymás után többször is lecsaptak rájuk, szabadon garázdálkodhattak.

Az emberség mindenkiről lefagyott. Ha valaki meghalt, az út szélére dobták, talán egy-egy röpimát mondtak csak el értük, már ahhoz sem volt erejük, hogy fagyott ujjaikkal keresztet vessenek az emlékükre. A sebesülteket, ha szerencséjük volt, halottnak vélték és ott hagyták, ahol összesetek, ha nem, akkor magukkal vitték, meghosszabbítva szenvedésüket a biztos halál előtt.

Istvánnak, mint katonának, a halál természetes volt. Számtalan formájával találkozott már, de őszintén csak ezekben a napokban tanult meg imádkozni. Már leszámolt a túlélés reményével, de Ilonáért és a gyerekekért egyfolytában imádkozott. Hogy őrizze meg őket az Úr, hogy Ő vigyázzon rájuk, ha már ő képtelen lesz erre. Számot vetett az életével, s már csak egyetlen dolgot sajnált: hogy nem olvasta eleget a Bibliát. Irigykedve hallgatta a bajtársait, akik fejből tudták idézni és csodálta a szavakban rejlő erőt…

 

Végtelennek tűnő szenvedés után érkeztek meg Osztrogozsszkba. A települést a muszka már ostrom alá vette, védelme reménytelen volt, a tisztek a széthullott ezred maradékából megpróbáltak egy harcra kész egységet összeállítani, amelyik megpróbálhatja a kitörést nyugatra, az újjászervezési körletbe. Az ágyúk dörögtek, az oroszok téli köpenyeikben, mint fehér fantomok támadtak, a halál aratott, de végre egy kicsit meg tudtak pihenni. Rá is fért Istvánra, napok óta iszonyatosan szaggatott a feje, szédült, egyre nehezebben mozgott, pedig jól tudta, hogy aki mozdulatlanná válik, meghal. Hogy elűzze a fájdalmait, sétálgatni kezdett, s legnagyobb meglepetésére Huscsák Ivánba botlott. Hálás volt az otthoni arcért, egy pillanatra ezer kilométerekkel távolabb érezte magát. Köszönés után Iván a tárgyra tért:

- Ezt is túléltük szerencsésen, alezredes úr!

- Még ne igyunk a medve bőrére, még nagyon is eleven. Félek, még párszor belénk fog marni, mire hazaérünk. Ha hazaérünk egyáltalán – próbálta lehűteni István.

Iván elmosolyodott:

- Már vagy húsz kilométert megtettünk, a maradék másfélezer is sikerülni fog.

- Nem félsz?

- Jelentem alássan, nem. Ha meg kell halni, akkor meghalok, de minek féljek előre? Isszuk mi még az otthoni pálinkát!

- Fel kellett adnunk az állásainkat és jönnek rendületlenül – állapította meg rezignáltan István.

- Ide jöhetnek, ez még nem olyan nagy baj, végtére is ez az ő földjük, mi idegenek vagyunk itt. Csak az a fontos, hogy a hazai hegyeken ne jussanak túl. Ezért kell túlélnünk és hazajutunk. Hogy ha meg kell halni, akkor a hazai földért haljunk meg. Majd ott állítjuk meg őket.

- Hát, attól tartok, ezek – intett István kelet felé – másképpen gondolják.

- Mi meg így gondoljuk. Alezredes úr, higgye el nekem, mi már eleget járattuk a hegyekben a bolondját a fináncokkal, a csehekkel. Ha engedik, majd muszkával is járatjuk egy kicsit a táncot, nem fognak áttörni.

- Adja az ég, hogy úgy legyen, Iván!

- Úgy lesz, alezredes úr! – tisztelgett Iván.

Itt tartottak, amikor újra dörögni kezdtek az ágyúk, fedezéket kellett keresniük. Nemsokára jött a parancs: kitörnek nyugatra, hogy a saját csapatokat elérjék. Minden eddiginél keményebb harcok vártak rájuk: eddig védekeztek, jól-rosszul kiépített állásaikban, most viszont elégtelen erőikkel nekik kellett támadniuk, neki az ostromgyűrűnek, ki a katlanból. Mégis, már volt reményük, tudták, hol találkozhatnak a saját erőkkel, hogy lesznek túlélők, akik el tudják mondani, hogy helytálltak.

Már alig vánszorogtak, mégis mentek, harcoltak, elestek, még ha csigatempóban is, de haladtak előre.

István csak annyit érzett, hogy egyre nehezebben vonszolja magát, a karjai élettelenül lógtak a vállából, a lábai egyre nehezebben engedelmeskedtek, látása beszűkült, a mellette süvítő golyókat alig hallotta. Már csak távoli álom volt az otthon, Ilona, a gyerekek, de ez is elég volt ahhoz, hogy tartsa magát, s ne dűljön el az út szélén.

Aztán minden elsötétült és nem fájt semmi sem. Tudata maradékával csak annyit gondolt: hát ilyen békés és csendes a halál? Ez elől futottam annyit? S hagyta, hogy a feketeség szépen körülölelje.

 

 

* patkány (spanyol) - az orosz vadászgépek csúfneve (eredetileg a spanyol polgárháborúban nevezték így a nemzetiek a szovjet I-16-os vadászgépet)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap