Az utolsó vonat Ungvárról - 09. 1943 március, Budapest: a „pótország”

Rozványi Dávid, cs, 12/11/2014 - 00:12

Lassan gyógyulgatott, tornászhoz, masszőrhöz kellett járnia, de napról napra erősödött, és amint a tél ereje alábbhagyott, már néha együtt sántikált az utcákon Ilonka mellett.  István meglepődött: a város képe látszólag semmit sem változott. Jártak a villamosok, a házak épek voltak, a mozik és a színházak működtek, az újságok nyíltan tárgyalták a hadi helyzetet, igaz, csak mint valami távoli érdekességet. A boltok polcai roskadoztak az áruk alatt, bár a háziasszonyok folyamatosan panaszkodtak a romló választék és a minőség miatt, vágyakozva a „békebeli” minőség után.

Ha rokonnal vagy baráttal találkoztak, azok udvariasan megkérdezték, „és mi a helyzet ott kint muszkaföldön?”, de ennek a kérdésnek nem volt nagyobb súlya, mint a „hogysmint?”-nek. István katona volt, tudta, az információ fegyver lehet az ellenség kezében, ezért óvatosan kell vele bánni, de megdöbbentette az a nemtörődömség határát súroló tudatlanság, ahogyan az otthoniak nem vettek tudomást a háborúról. Vagy százezren odavesztek a Don-kanyar poklában, de otthon egy fekete zászlót sem látott. Aki megkapta az értesítést, hogy apja, férje, fivére, vőlegénye, egyéb rokona hősi halált halt, vagy eltűnt, persze másképpen látta a kérdést, de az egyéni tragédiák sorozata senkiben sem állt össze nemzetivé. Ezekben a napokban sokat gondolkodott azon, hogy a bajtársai, akik még mindig ott szenvednek a fagyos pokolban, akik nem adják fel, hanem új állásokat építenek, új harcra készülnek, vajon tudják-e, hogy a „haza” nem is gondol rájuk?

A rádióban sokszor hallotta, ahogy Karádi Katalin mély érzéki hangján búgja: Valahol Oroszországban, de ez csak egy sláger volt a sok közül. Ilyenek vagyunk mi magyarok, gondolta keserűen István: ha valami tragédia ér minket, először slágert írunk, ha nagyobb a baj, viccelődünk, a bitófa alatt meg kuplékat énekelünk… Mindent, csak ne kelljen szembenéznünk a reménytelen valósággal.

Kétségbeesésében olyat tett, amit korábban elképzelni sem tudott volna: egy újságírót, családjuk régi barátját, hívott meg kávézni. Kivételesen egyedül ment, még a legényét se vitte magával, aki nélkül egyébként pedig járni is alig tudott.

Nem akart semmi titkot elárulni neki, csak megkérdezni, miért nem ír senki sem arról, ami valójában történik? Miért hallgat egy egész ország?

 

Jenő*, az újságíró az örök lázadó volt. Ha másképpen alakul a XX. század, fényes katonatiszti karrier várt volna rá, de így a történelem kispadjára kényszerült. Régi dzsentri családból származott, a K und K időkben gyorsan haladt a ranglétrán, bár meggyőződésesen Habsburg-ellenes volt, de azokban a nemzeti liberális időkben elnézték neki. 1918-ban nem szerelt le, sőt ’19-ben, a határok védelme érdekében beállt a Vörös Hadseregbe is, a a hadügyi népbiztosság vezérkari főnökeként részt vett a felvidéki hadjáratban is, de mert megtagadta, hogy a magyarok ellen is harcoljon, letartóztatták, s ki is végzik minden bizonnyal, ha nem bukik meg a kommün. Ezzel kapcsolatban gyakorta idézett egy korabeli viccet:

 

Kohnt feketézésért halálra ítélik, de kegyelemből életfogytiglanira változtatják az ítéletet. Amikor a bíró megkérdezi, hogy megértette-e az ítéletet, Kohn csak ennyit kérdez: Tessék mondani,az életfogytiglan  az én vagy a rendszer élete végéig szól?

 

Mikor visszaállt a királyság, rá a hadsereg, mint ideológiailag megbízhatatlan egyénre nem tartott igényt, így katonai szakértő, újságíró lett belőle. Mikor pár évvel később felkínálták neki a rehabilitációját, ő visszautasította, hogy magánzóként is éhen tud halni, nem kell neki ehhez állami hivatal. Politikailag a nemzeti-liberális irányvonalat képviselte, gyakran találkozott „István gazdával” (azaz Bethlen István korábbi miniszterelnökkel) is. Bár a nyilasok megvádolták, hogy zsidó volt a nagyapja, ő beszerezte az igazolást arról, hogy „tiszta keresztény származású”. Igaz, a papírokat senkinek sem mutatta meg, hangsúlyozva, hogy ahhoz senkinek semmi köze sincs, ahogy az államnak se ahhoz, hogy szombaton vagy vasárnap nem megy templomba. Mindennek ellenére István bízott benne, tudta, hogy bármikor életét áldozná a hazájáért, nem az a kávéházi Konrád, akinek egyetlen fegyvere a fecsegése.

A belvárosban beszélték meg a találkozót. Ebben az időben szinte minden sarkon volt egy kávéház, de a kisebbekben mindenki ismert mindenkit, ott két idegen feltűnő jelenség lett volna. A belvárosi kávéházakban nagyobb volt a forgalom, ott még a pincér se tudja visszaidézni, nap közben kiket szolgált ki. Jenő ajánlotta a helyet, hozzátéve, ha titkos ügyben jársz, járj nyíltan, hogy ne légy gyanús.

Amíg István várta a barátját, körbenézett. Klasszikus, finoman erotikus, szecessziós festmények a falakon, a lambéria majd leszakad a dús aranyozástól, a tavaszi napfényt és a kíváncsiskodó tekinteteket vastag brokátfüggönyök tartották távol. A márványasztalkák mellett kényelmes thonet székek, bambusz újságolvasó állványok, finom porcelán az asztalokon… Mintha véget sem ért volna a Ferenc Józsefi aranykor… Hazudjuk magunknak, hogy Budapest még mindig egy gazdag birodalmi székváros, gondolta István. 

 

Jenő odalépett az asztalhoz, leült és rögtön a tárgyra tért:

- Örülök, hogy túlélted. Sokan ottvesztek.

- Túléltem, de hogyan? Félig béna vagyok. És mennyi haladékot kaptam a sorstól? Senki sem tudja, mikor jön el az összeomlás – válaszolta rezignáltan István.

- Ha normális világban élnénk, ha normális módon háborúznánk, akkor hónapokon belül békét kötnének a nagyhatalmak és minden folytatódna, ahogy eddig. De a hatalmasok másképpen gondolják. Churchill és Sztalin is megalázottnak érzi magát, ezért, hogy visszanyerjék a hitelüket, a németek totális megsemmisítésére játszanak. Hogy ez pár millióval több halottat jelent? Ügyet se vetnek rá. Roosevelt, hiába játssza a tájékozatlan zsúrfiút, nagyon is dörzsölt: tudja, hogy ebben a háborúban a rivális nagyhatalmak, a németek és az angolok is krachba viszik magukat, neki csak a sárgákkal kell leszámolnia utána, és akkor csak ő meg a vörösök maradnak, az ölébe hull az angolok összes gyarmata és fél Európa. Ezért ragaszkodik a feltétel nélküli megadáshoz, hogy minél tovább tartson ez az őrület, hogy a többiek tönkre menjenek, ők meg minél gazdagabbak legyenek. Hitlert meg ez tartja hatalmon: mert a németek tudják, hogy vagy ő, vagy a teljes pusztulás. Vagy mind a kettő, mert ez a legvalószínűbb.

Kérek két kávét, kisasszony! – intette le Jenő a pincérnőt.

István közben végignézett a kávéházon: entellektüelek, üzletemberek, titkos kalandot kereső párocskák, cseverésző úriasszonyok…

- Talán nem is veszne olyan sok, ha mindez elpusztulna – filozofált.

- Tessék? – lepődött meg az újságíró.

- Azt mondod, teljes pusztulás. Hát, ha végignézek ezen az élvhajhász városon és lakóin, nem tudom, meg fogom-e siratni. Ezekért haltunk meg százezernyien a Don-kanyarban?

- Ne légy fád. Ez csak a látszat. Először kóstold meg – mutatott a zsolnai kávéscsészékre, amit a pincérnő éppen az asztalokra rakott.

István engedelmesen felhajtott egy kortyot, Jenő rosszmájúan megkérdezte:

- Hogy ízlik?

- Őszintén?

- Csakis.

- A tisztiszolgám a Don-kanyarban jobbat főzött a sárból. Mi ez? – nézett István gyanakodva a felszolgált löttyre.

- A jelenkor nagy találmánya: pótkávé. Mivel a tengelyhatalmakat elzárták a tengerektől, nem jut be hozzánk gyarmatáru, ezért a tudósok megvizsgáltak mindent, hogy mi az, ami másra nem használható, de nem okoz azonnali halált és legalább távolról hasonlít a kávé ízére, majd piacra dobták a pótkávét.

- Ez utóbbi, mármint ami az ízre vonatkozik, nem igazán sikerült.

- Ne légy finnyás. Látszik, hogy nem kóstoltad még meg a Hitler-szalonnát** – intette le nevetve Jenő.

- Mire akartál kilyukadni a pótkávéval? Hogy az itthoniak is szenvednek, nem csak mi a fronton?

- Nem, hanem arra, hogy amit te itt szibarita*** élvhajhászásnak látsz, valójában csak pótélet. Te azt látod, hogy a kávéházak és boltok tele vannak, hogy a nők csinosak, a férfiak elegánsnak, hogy senki nem beszél a háborúról. Én látom a másik oldalt is.

- Van másik oldal? Nekem úgy tűnik, üres a pestiek élete.

- Van. De először meg kell értened, mit jelent a pótélet: a kávéházban pótkávét iszunk, ami alig jobb, mint a káposztalé, a boltok tele vannak, de húst alig látsz, a cipők talpát fából készítjük, a szabók abból élnek, hogy a régi ruháknak új csillogást adnak. És valóban nem beszélünk a háborúról, mert már mindent tudunk.

- Mindent?

- Igen, mindent tudunk, még ha semmivel sem merünk szembenézni. Tudjuk, hogy ez a háború elveszett, de ha Hitler győzne is, akkor sem lenne sokkal jobb a sorsunk. Minket halálra ítéltek. És azzal, hogy fenntartjuk a régi életformánk látszatát, a gazdagság díszleteit, erre mondunk nemet. Hogy ha nem is tudunk változtatni a pusztulásunkon, de elfogadni sem fogjuk soha. Hogy mi sem a szép új európai rendet, sem a keleti despotizmust nem akarjuk, hanem a magunk módján élni. És élveteg mosollyal kortyolgatjuk a pocsék pótkávénkat.

- De miért nem lehet kimondani, amit mindenki tud? Miért nem írod meg az újságodban, hogy minden elveszett?

- Mert a lelkünk mélyén még mindig hiszünk a csodában. Hogy Hitler és Sztalin békét köt és mi leszünk a kettő közti semleges övezet. Hogy nem az oroszok, hanem az angolok szállnak meg minket. Hogy időben ki tudunk szállni az egészből. A cenzúrát még ki lehetne cselezni valahogyan, de magunkat már nem.

- És te is hiszel még valamiben? – nézett rá István.

- Talán igen. Magyar vagyok, tehát az illúziók foglya. Talán ha mindez véget ér, nem veszítünk el mindent, amit 38-tól visszaszereztünk. Talán hagyják, hogy maradjon valami, amit még Magyarországnak hívhatunk. És ha igen, én ott akarok lenni és harcolni azért, ami még megmaradt, újjáépíteni, amit még lehet. Igen, még nekem is vannak illúzióim.

- Vajon mikor tudatosul mindenkiben, hogy vesztettünk? – gondolkodott el István.

- Már tudják. Olvastad a lapokat?

- Az orvosaim és Ilona is megválogatták, miket olvashatok, hogy ne izgassam fel magam. Ismered a feleségemet, hatékonyabb, mint Goebbels doktor.

- Hallottad, mit történt Sztalingradnál?

- Elfoglalták az oroszok?

- Nem, sokkal rosszabb. Paulus**** megadta magát.

- Megadta? – esett le István álla.

- Igen. És ezzel a németek elveszítették a háborút, most már mindenki látja. Mert Hitler megengedheti magának, hogy akárhány embert, akárhány csatát elveszítsen. Túlélték a Moszkva alatti visszavonulást, túlélték a Don-kanyart, de azt, hogy egy német letegye a fegyvert az ázsiai hordák előtt, ahogy ők mondják, már nem. Most már ők is tudják, hogy csak a „mikor” a kérdéses.

- Ennek ellenére minden ugyanúgy folyik itthon, mintha mi sem történt volna.

- Tudhatnád, hogy nemzeti géniuszunk abból táplálkozik, hogy sohasem veszünk tudomást a realitásokról. Mik a terveid? – váltott témát az újságíró.

- Visszamegyünk Ungvárra, ott lábadozom. A hírek szerint, oda vonják vissza az ezredemet is, a védelmi állásokba, majd csatlakozom hozzájuk.

- Igen, erről én is hallottam, az Árpád-vonal, ami a hírek szerint áttörhetetlen lesz. Gondolom, te többet tudsz, de nem beszélhetsz róla.

- Nem – erősítette meg István függőben hagyva a kérdést, hogy vajon semmit sem tud, vagy csak nem beszélhet.

- Nem is kell. Ebben a háborúban csupa áttörhetetlen erődrendszereket építettek, mégis mindegyik elesett néhány nap alatt. Ismerve a magyar slendriánságot és anyaghiányt, csodálkoznék, ha néhány óránál tovább tartanátok ki. De kérlek, vigyázz magadra. Ha még lesz Magyarország, a háború után olyan hazafiakra lesz szükség, mint te is, ha valóban meg akarunk őrizni valamit a régi világunkból.

- Katona vagyok. Nem gondolkozom azon, hogy győzünk-e vagy veszítünk, teljesítem a parancsot. És nem tudom, hogy akarnék-e abban az országban élni. Nekem a régi a hazám.

- Ez butaság, már megbocsáss, kérlek. A haza örök, de legalábbis addig él, amíg hiszünk benne. Nem szabad lemondanunk róla. Majd tisztelgünk az új, sarló kalapácsos vörös zászlónak is. Talán nem lesz rosszabb, mint a jelenlegi vörös zászló a horogkereszttel.

 

 

* Jenő figuráját Tombor Jenőről  mintáztam. A Wikipédián található életrajza így mutatja be: „1899-ben végezte el a Ludovika Akadémiát. Ezt követően tanulmányait a bécsi hadiiskolában folytatta. Az első világháborúban a fronton szolgált, 1918-ban már vezérkari alezredes volt. A Tanácsköztársaság idején a hadügyi népbiztosság vezérkari főnöke volt. Stromfeld Auréllal együtt szervezte meg a sikeres északi hadjáratot. Még Tanácsköztársaság alatt letartóztatták és vádat emeltek ellene, de bűncselekmény hiányában a bíróság felmentette. Ennek ellenére a Honvédelmi Minisztérium nyugdíjazta.

A kommunisták leverése után beiratkozott az egyetemre és megszerezte a gyógyszerészi és vegyészdoktori oklevelet. Az 1930-as években újságíró lett, többek között Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjának, a Szabadságnak volt a munkatársa. 1945-ben felmentették minden ellene hozott intézkedés alól. Előbb vezérőrnagyi, majd vezérezredesi rangot kapott.

1945 júniusában beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd az 1945-ös választásokon a Kisgazdapárt országos listájáról ismét bejutott a parlamentbe, ahol november 15-étől haláláig honvédelmi miniszter a Tildy-kormányban.” Ehhez kiegészítésképpen csak annyit fűznék hozzá, hogy a két háború között a neve szitokszó volt: „Soha többé Stromfeldeket és Tomborokat!” – de sohasem volt kommunista; számtalanszor párbajozott, mert ezzel gyanúsították meg. ’45 utáni működése már vitatható, nehéz erkölcsi kérdés, hogy jó kompromisszumokat hozott-e meg, de egy demokratikus Magyarországért küzdött. Hivatalosan szívinfarktusban halt meg, a családban viszont mérgezésről beszéltek.

Ha Isten megadja, egy regényt fogok írni az életéről is…

** (vagy Hitler-szalonna) egy kemény, szeletelhető lekvár. Azért nevezték el Adolf Hitlerről, mert a második világháború végén találták ki. Ekkor terjedt el Németországban, majd Magyarországon is. A romló élelmiszerellátást próbálták jobbá és változatosabbá tenni vele a katonák és a civil lakosság számára is. Napjainkban is lehet kapni, sütésálló lekvárnak hívják, hasonlít a gyümölcssajthoz. (Wikipedia)

*** utalás Berzsenyi Dániel versére:
„Mi a magyar most? - Rút sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldult védfalából
Rak palotát heverőhelyének”

**** Friedrich Wilhelm Ernst Paulus (1890-1957) a Sztálingrádban körülzárt német 6. hadsereg parancsnoka. A hadifogságból 1953-ban tért haza, részt vett az NDK hadseregének megszervezésében.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap