Azonosulás

Jászter Zoltán, szo, 08/19/2017 - 00:15

    Tikkasztó hőhullám volt, és a délutáni órákban sem csillapodott a forróság. A tüzes kövek szabálytalan felületeiről leperegtek a mikroszkopikusan apró részecskék. Ékeskedett a szürke és fekete márványlappokkal kirakott, két oldalról lombos fákkal díszített sétány. Az operaház előtt egy hatalmas, impozáns szökőkút áll. Lényegében itt kezdődik a sétány és elnyúlik az Adam Mickiewicz kulturális és történelmi emlékműig. A kőépületek és rangos üzletházak kavalkádjában, a kánikulában ez volt az egyetlen menedékhely a tűző naptól. A ligetre emlékeztető sétahely, türelmesen fogadta magába a sok látogatót, akik sietve próbáltak elrejtőzni a terebélyes fák árnyékában. 

     Az emberek fehér, égszínkék és búzasárga ruhákba öltöztek, hogy valamennyire elriasszák a hőséget. Mindenki sok vizet ivott. A sétány tele volt emberekkel. Gyermek kacaj, fiatalok hahotázása aranyozta be az amúgy is arany színekben pompázó délutánt.

   Akik az ország keleti területeiről érkeztek, csak bámulták a város kellős közepén pázsitra leheveredett embereket. Bánya, vagy egyéb ipari városokban, ahol az égig nyúló gyárkémények füstszűrő berendezések nélkül, büntetlenül tovább működnek, elképzelhetetlen az efféle csinnadratta. Hogy az ember ott levegőhöz juthasson, a városokból messze ki kell utaznia, olyan tájékokra, ahonnan már évekkel azelőtt tovább költözött az ipar. A különböző iparágak, kapzsi jellemükből kifolyólag, miután erőszakot követettek el a vidéken, jellemzően hanyagul hátrahagyják az enyészetnek, a víz alatt vagy a felszínen, ócska vas berendezéseiket. Idővel csalogatóvá válnak az elhagyatott bányatavak vizei, ahol nem kis veszélyek mellett, de legalább kedvére hűsölhet a lélek.

     A sétányon az egyik sátorból, élő zene hallatszott ki. Hazafias dalokat énekeltek. A muzsika maga köré csalogatta az embereket. Többen igyekeztek elfoglalni a padokat a zenekar közelében. Mindenki pihent. A zene hangosan szólt. Sebesült katonák gyógykezelésére gyűjtöttek, akiket a Donyec-medence és annak környékéről szállítanak folyamatosan a hátországba. Egy-két bolond, nem odaillő furcsa táncot lejtett a sátor előtt.

A forróság miatt több padot az árnyékba húztak az emberek. Én is egy ilyen padon ültem. Bámészkodtam, ahogyan ilyenkor az megszokott.

     Az épületek mögül, gigantikus kezek ráhúztak egy mindent beborító, sötét felleget a sétányra. Egy lélegzetre eleredt az eső. Többen azonnal futni kezdtek. Hihetetlen mennyiségű víz ömlött le percek alatt. Futottunk, ki merre látta jobbnak. Én egy hirdető bódé mellett kerestem menedékhelyet, de az építmény tetejéről leömlő esőt a szél az arcomba csapta, majd a víz hirtelen nagy erővel beterítette egész felsőtestemet.

     A legközelebbi fához futottam, ott már álltak néhányan. Egy férfi bal felől valamit mondott, amit az égzengéstől nem értettem jól, csak rábólintottam abban a tudatban, hogy csakis a viharról lehet szó. Úgy gondoltam ilyenkor ennyi is elég lehet. Az emberek közötti kapcsolat hirtelen érezhetően jobbá vált a kollektív cselekvésképtelenségben.

     Tőlem jobbra egy hajléktalan odapréselte magát a fához. Ellentétben velünk, többiekkel, ő arccal a fának állt. Büdös volt, és próbált rágyújtani. Ez fokozta a bosszúságot a fa körül állók körében. Én inkább örültem, mert valahányszor próbált tüzet gyújtani gyufájával, annyiszor vált elviselhetőbbé a bűz a füsttől. Nem tartott soká az örömöm, mert miután meggyújtotta a cigarettát, az pillanatokon belül az esőtől bealudt. Bár nem volt kívánatos a jelenléte, mégis áradt belőle a meghittség. Most a sorsa is egy volt a miénkkel.

     A közelben álló fák alatt talált menedéket a tömeg nagyobb része. Az eső folyamatosan ömlött, és újabb zsilipek nyíltak meg odafent. Villámlás, dörgés. Villámlás. Számolni kezdtem, és úgy öt másodpercnyi különbséggel jött a dörgés. Valahol két kilométernyire messzebb lehetett a vihar. Aztán, mintha minden lecsendesedett volna körülöttünk.  Tőlünk számolva a negyedik fa utolsó pillanatait, senki nem sejtette. Egy szempillantás alatt kitörte, és a földre teperte a villám. Legalábbis a körülöttem állók ezt mondták. Pedig állítom, nem volt villám, sem dörgés, mert azelőtt elcsendesedett odafenn az ég.

     Újabb csatornákat nyitottak meg. A hajléktalan férfi jobbról, csak annyit mondott felém fordulva: „Nem volt villám”. És bár tovább ömlött az eső, nem kockáztathattam. Egy közeli étterem felé futottam. Útközben az egyik újságárus bódéból egy fiatal lány együtt érző mosolyával találkoztam, aki éppen telefonjával készített felvételeket a földre dőlt fáról.

      A hatalmas lombsátrak meghajoltak a szakadó esőben, amely egyre másra megtisztította a fákat a nehezebb és a természet szempontjából talán fölöslegessé vált ágaktól. Betoppantam az étterem ajtaján. Megálltam, mindjárt a bejáratnál. Illedelmesen köszöntem az asztalok mellől rám szegeződött szemeknek. Volt közöttük, aki sajnálatot közölt, volt olyan is, aki nem szívesen látott egy rongyokba öltözött, elázott ősz férfit a kényelmes étterem előterében.

     Eszembe jutott a hajléktalan. Pár perccel azelőtt nekem is hasonló érzéseim és gondolataim lehettek róla, mint most az asztalok mögül kiálló fejekből pásztázó, csillogó szempárok rólam gondoltak. Ők nem kaptak az esőből. Csak kifelé tekintgettek a lezúduló vízözönre.

     Hamarosan tócsában álltam a fehér csempével lerakott padlón. Élménnyé vált bennem, hogy a hajléktalan bőrébe bújhattam.

     Amint lecsendesedett az eső kijöttem az étteremből. Persze a vihar után az ember sokkal óvatosabbá válik, legalábbis egy időre. A fákra úgy tekintettem, mint fennálló veszélyforrásokra. Mindenki csak arról beszélt az utcán, hogy pont az alatt a fa alatt nem állt senki, amelyik a földre zuhant.

     Néhány nappal később láttam a hajléktalant. Egy kukából emelt ki valamit, amit egy kis ideig szemeivel vizsgálgatott, majd beleharapott. Éppen ebédelni indultam. Lehajtott fővel sietve felé vettem az irányt, és amikor odaértem valamennyi kézpénzt a kezébe nyomtam. Dühös voltam. Nem rá, magamra. Hogy tudnám jóvátenni mindazt, amit akkor gondoltam róla, amikor ott álltunk egyformán bőrig ázva a hatalmas fa alatt.

     Máskor is megkerestem. Ha nem találtam, aggódtam miatta. Többekkel megismerkedtem a társai közül is. Már messziről mondták, hogy merre csavarog a Művész. Itt az utcán, ez volt a hivatalos neve. Valóban művész emberről volt szó. Festőművészről. Sok sikert megélt azelőtt. Negyvenévesen már felkapott művész lett. Szép feleséget és később lakást is vett magának. Aztán jöttek a nehézségek. A nő már másik férfit szeretett, ő meg ott hagyta neki a lakást, és valamennyi pénzzel a zsebében ideköltözött Lembergbe a Szent György térre. A baj csak az, hogy az időjárás itt gyakran változó, gyakorta esik az eső és a tél a szabadban elviselhetetlen. Mégis itt maradt. Négy éve, hogy így él.

– Nem találtál munkát? –kérdeztem.

– Munkát? Mire? – válaszolta.

– Hogy javíts az életkörülményeden.

–  Ezt te nem értheted.

     Valóban nem értettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan van rá oka, amiért így él.

     Egyik munkanapon, sehogyan sem boldogultam egyedül a cégtáblával. A művészeti galéria, ahol akkor dolgoztam, gyönyörű emlékművek oltalmában egy régi kőépületben volt elhelyezve. Kint a bejáratnál, megközelíthetetlen magasságban lógott egy régi felirat, ami inkább csak jel volt semmint becsalogató reklámtábla. Egymagában egy embernek, lehetetlen volt le cserélnie a feliratokat.

     Művész szívesen eljött és segített nekem. Az aktuális tárlathoz is volt hozzáfűznivalója. A galéria tulajdonosa arról faggatta Művészt, hogy ért -e a kőműves munkához, mert szüksége lenne valakire, aki a nyaralóját rendbe rakná. Örömömre igen volt a válasza.

      Két héttel később a Kárpátokból felhívott telefonon, hogy elmondja, mennyire élvezi a munkája mellett a hegyek varázslatos szépségét. Még a munka is eltart néhány hétig, de az is lehet, hogy több hónapig.

      Az után, hogy Művész felhívott, a tulajdonossal is beszéltem. Sürgősen a Kárpátokba kellett utaznia. Vásznakat és festékeket is vitt magával.

      Eltelt néhány hét. Egyik reggelen benyitottam a galériába, majd egyenesen a nagyterembe mentem. A főnököm egy hatalmas olajfestmény előtt ült a karosszékében. Megálltam a terem közepén és amint megpillantottam közelebbről, — odatapadtam a képhez. Mélyen elmerengtem a jelentésén. A galéria tulajdonosa hátra fordult és csak annyit mondott: „a Művész újra fest.”

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap