Bábel előtti korunk* - avagy: bölcsőtől a bölcsességig

Kiss Dénes, k, 05/27/2014 - 00:03

 

 

                                           I.

 

Nem függ az anyanyelvtől a csecsemők hangadása. Függ az egyetemes le­vegő mozgását meghatározó törvénytől, valamint a torok, száj, nyelv stb. le­vegőterelésétől illetve annak gátolásától. A világ valamennyi csecsemője – s ehhez nem kell külön kísérleteket elvégezni – tudhatóan nyolc-tíz-tizenkét hónapig egy nyelven beszél. Nagyjából ennyi idősek, amikor kezd hatni rá­juk valamennyire anyanyelvük, rendszerint szülői közvetítéssel. Addig glu-glü-mö-mmö-ööüü, majd ham-ma-ma, de főként a magánhangzókat elnyújtó „nyelven” nyilatkoznak meg. Természetesen ide tartozik az „aoááá”-ás ma­gánhangzós jelzés, ami nem igazi sírás, hiszen könnyek nélkül történik. Ezek az ocsúdás kezdetei, ösztönös hangadások, visszajelzések a világ külső vagy az élet belső ingereire, fájdalomra, éhségre stb. Mivel lényegében azonos a hang­képző szerv, azonos vagy nagyon hasonló a „beszéd”, a jelzés is. Nos, ezt a jelzés-beszédet utánozzák az édesanyák, amikor visszagügyögnek csecsemőiknek. Ők is éneklő, elnyújtott magánhangzókat ejtenek, igazodnak, alkalmazkod­nak kisbabájuk hangjelzéseikhez, mégpedig szintén az anyanyelvtől függet­lenül. Így azután, ha függöny mögé rejtenénk húsz, harminc különböző nyelvű édesanyát, nagyjából azonos korú gyermekével és kihallgatnánk „be­szédjüket” csemetéikkel, nem azonnal és nem mindig tudnánk megmon­dani, hogy az édesanyák milyen anyanyelvűek! A csecsemő (csecs+emlő?), szopáskor maga is hallat hangokat, majd pedig evéskor és sok ezerszer hallja is ezeket; természetes, hogy azt próbálja utánozni, amit hall. Így azután a próbálkozások között igen gyakori a ma-ma-mö-mö. Ez már az eszmélés kezdete! A hangzók, különösen a mássalhangzók tudatos formálása a gondolat csíráit jelentik. Nem mondtuk, de az „aoá” olykor hisztérikusan megemelkedik és lehet belőle „eeééii” s ez egyetemes jelzés is. Miként nyelvünk a magas „i” hangzót sem véletlenül alkalmazza a sikoly, sikít, sivít, visít, ijedt, s tán az íj, íz, mint rész, síp, mint magas hang, síp-hang, sipít, süvít stb. szavakban sem. Er­ről az IZ~galmas kérdésről már korábban írtunk, ezúttal éppen csak megje­gyeztük. Különben az emberiség ma is folyamatosan átéli a Bábel előtti beszéd állapotát, miként minden egyes csecsemő is átéli az emberiség beszéd törzs­fejlődésének hosszú idejét (ha volt ilyen), néhány hónap alatt. Mindezekről már szintén évtizedekkel korábban írtunk. Az eszmélést jelzi a tudatos hangformálás, azaz a valódi emberi beszéd kezdete. Összegezzük:

Nem függ tehát anyanyelvtől az édesanyák (ez is jellegzetesen magyar szóösszetétel: édesanya, édesapa, édes fiam, édesdeden stb.) hanggal való közeledése a kisdedhez. (Dadák, dédik dédelgetése sem!) Legalábbis kezdet­ben az ösztönösség ösztökéli a hanghasználatot, illetőleg a szeretet becéző ci­rógatását. Nem is függhet össze, hiszen nem értelmet próbálunk magunk sem közvetíteni, hanem érzelmet. Ezért inkább közelebb vannak szavaink a dúdoláshoz, énekléshez, mint a tagolt szó-beszédhez.

Nem függhet az anyanyelvtől az anyák közlő hangjele sem, mert önma­guk ősi emlékeit is őrzik a tudat mélyén, az egyetemes törvények kényszerpá­lyáin, tehát azokat is fölelevenítik. A sokszor emlegetett: mindannyiunkban továbbélő gyermeket. Ezt a „beszédet” minden ember átélte már csecsemő­korában s ennek „szókincsét” nem lehet elfelejteni.

Nem függ anyanyelvtől, mint ahogy az sem, hogy sokkal később, a felnőtt ember érzelmi- és ösztönállapotban, végletes-végleges helyzetekben fölsikolt, fölnyög, fölhördül vagy nevet, röhög, hörög, elámul, netán ásít stb. Ezért nem függhet anyanyelvtől a hirtelen meghökkenés, meglepetés, öröm, düh, kiál­tás sokféle hangadása: óóó! Hééé! Hahóó! Hej! sem. Mint ahogy nem függ gyomrunk korgása, a köhögés hangja sem az anyanyelvtől.

A csecsemő éneklő torokhangokat hallat, hiszen sem a nyelvét, sem a szá­ját, fogai „hangélező” jelenlétét sem tudja még alkalmazni a hangadáskor, nem is formálja azokat, mindössze kipréseli a torkán. Mindezeket azért mondtuk el, mert a Science című, kitűnő amerikai folyóirat 1997. augusztus 1‑i számában Patricia K. Kuhl jelentős felfedezéséről írnak. E felfedezés lényege, hogy a csecsemőikkel gügyögő anyák, anyanyelvüktől függetlenül – elnyújtott magánhangzókkal – „beszélnek” porontyaikkal. Ez a valóság; akár angol, akár svéd vagy orosz a szülőanya. S ezt mint szenzációt közölte a folyóirat, amely jelzett számának 684. oldalán kezdődik a tanulmány. S ezt vették át és közlik a világ sok táján a különböző lapok. E sorok írójának a svédországi Malmöből adta tudtára mindezt először dr. Somogyvári Ferenc orvos, aki le is fordította ma­gyarra a nevezetes cikket, de amelynek eredeti angol szövegű oldalait is lemá­solta és elhozta Budapestre még 1997-ben. Mindezt éppen azért tette, mert ol­vasta az Ősnyelv nyelvŐS? című munkámat (1993), amelyben például a 28. ol­dalon ezt írom: „…a legnagyobb világnyelv az, amelyen a csecsemők szólnak…” Alább: „De jól kifejezi a csecsemők önfeledt ‘beszédét’… a gügyörészik sza­vunk. Olyannyira így van, hogy a japán és tűzföldi csecsemő is gügyörészik. Sőt, édesanyjuk is hasonlóan gügyög vissza, bármilyen anyanyelvű.” Ám mi­ként jeleztem, írtam e gondolatokról korábban, már a Kortárs 1974‑es évfolya­mában, illetőleg például az 1984-ben megjelent Játék és törvény című könyvem­ben több helyen is. Most a 12. oldalról idézek: „… a csecsemők a világ minden táján, egy bizonyos életkorig, egyetemes egynyelven ‘beszélnek’! Csak miután százszor-ezerszer rátaláltak a legkönnyebben ejthető és kínálkozó hangzókra, kezd hatni rájuk valójában anyanyelvük. Sőt, addig a korig, a felnőttek ‘gü­gyögése’ csecsemőiknek, meglehetősen közeli vagy azonos, az anyanyelvtől függetlenül!” De írjuk még ide, ami valóban ide is tartozik a következő mon­datot a 13. oldalról: „Említhetném az állatok érzelmi nyüszítését, jajdulásait, gyakran a kisgyermekhez hasonló hangokat hallatnak.” Itt adódik a megjegy­zés, ha kedves állatainkkal kívánunk „beszélni”, magunk is a „vau-vau” vagy a cicamicás „miau” nyelvet használjuk! Az édesanyák tehát a legtermészetesebb módon választják a „beszélgetéshez” az egyetemes csecsemőnyelvet! S mindezt évti­zedekkel előbb, mint nyelvünk kutatója, aki napokat, órákat tölt a szavak „el­tördelésével” és körbeforgatásával, nem szakemberként is megtudtam a MAGYAR NYELVTŐL! Százak igazolhatják, hogy kinyilvánítottam az én legna­gyobb tanárom-tanítóm a magyar nyelv, és a legtöbbet tőle, valamint a csecsemőktől ta­nultam! Mindezt dr. Somogyvári Ferenc biztatására írtam le, hiszen, mint szent dühvel többször is mondta: „Valamit tenni kell, mert ezt a felfedezést is elve­szik a magyartól, mint ahogy mindent elvesznek, ha lehet!…” Nos hát leírtam s talán eljut mindez a Science szerkesztőihez, Patricia K. Kuhlhoz s mindazok­hoz, akik közreműködtek a „Cross-language Analysis of Phonetic Units is Language Addressed to Infants” című tanulmány megírásában. Már csak azért is fontos volna, ha erről tudomást szereznének, mert ez a jelenség csak töredéke min­dannak, amit a magyar nyelvvel való szoros kapcsolat, a szüntelen kutakodás eredményezett. Ugyanis csodálatos és páratlan belső rendről van itt szó, aminek elemeiből mutatunk be néhányat tömören és röviden. Inkább csak jelzésként, mint teljességre törekedve.

 

                                                                II.

 

Tanító és példanyelv a magyar, amelynek emlékezete évezredekre nyúlik vissza. Beépítette a felnőtt nyelvbe és azonos értékűen használja a gyermeknyelv ele­meit: a be~cé~zett, csecse-becse, böcce-becce, maci-baci, kece-becés, ides-édes-izes-izős, dédelgető édesded, dadás-didis, cicis-cumis cirógató szavakat. Amelyeket még oldalakon át sorolhatnánk. Például szólhatnánk arról alapo­san és elemzően, hogy mit jelent a paci, a kicsi ló, a csi~kó, s miként jelenti ugyanazt és egészen mégsem a szamár és csacsi szavunk? Mit keres a „CSÉ” az ácsi-bácsi, öcsi, ócska, csacska, vagy netán a fecs~ke, ke~cses stb. szavaink­ban? Vagyis a magyar nyelvben megtalálható, él és virul a Bábel előtti állapot!

Szükséges közölni ezúttal is, hogy amíg mindezek szép lassan megvilágo­sodtak, évtizedek teltek el. Nem isteni szikra, hanem a magyar nyelvvel való szoros együttlét, elemző kapcsolat mutatta föl a logikai összefüggések lán­colatait. Alább azok közül a szavak közül említek néhányat, amelyek egy­részt válaszolnak Patricia Kuhlnak arra vonatkozóan, hogy a magyar nyelv minden „tudományos” kísérlet nélkül réges-rég „elmondta” – közölte, közzé tette! – mindazokat, amiket ő és munkatársai szenzációs felfedezésnek tar­tanak. S így érthetővé válik e kis tanulmány szándéka.

A magyar nyelv a valóság nyelve! Emlékszik arra, hogy milyen szoros össze­függés van a valóságos tárgyak, észlelések, cselekedetek és a későbbi elvont fogalmak szavakban való megjelenése között! Ismétlés, de megemlítem, hogy amíg az angol nyelvben ez a jelentés: nyilallik – éles, szúró fájdalom megjelölése! – külön szó (nyíl = arrow, de már nyilall~ik a fájdalom = shoot, shooting), addig a magyarban nagyon régi emlékezet őrzi a nyíllövés éles szúró fájdalmát, a nyílt sebet okozó testbecsapódást, és magából a nyíl szóból kép­ződik a nyilallik. Mert csakis az éles, szúró fájdalomra mondja a magyar, hogy „Belém nyilallt!” Egy példa nem csinál törvényt, a magyar nyelv azon­ban tele van a valóságnak efféle nyelvi „rejtjelezésével”. Hiszen ha ma ezt a szót használjuk, hogy belém nyilallt a fájdalom, már rég nem gondolunk a nyílra! Tehát sorolhatnánk hasonló példák százait, olyannyira, hogy azt ál­lítjuk: a magyar nyelvre a valóság volt a legnagyobb hatással, és nyelvtanára, szerkezetének működésére is! Tehát a valóság eredendő emlékei alakultak át elvont fog~alommá! Ilyen a „fog” szavunk is, amely valóságosan fogást, megfogást, szorítást jelent, noha csak megnevezzük. Dehát amihez ragasz­kodik, amit nagyon magáénak vall a magyar, ahhoz, mint a szólás sem vé­letlenül igazolja: „Foggal-körömmel ragaszkodik!” S bizony ebből vált el­vonttá a fogás, fogda, foglalkozás, sőt az elvont FOGALOM szavunk minden le-leágazása a fogadástól az összefoglalásig! Talán még százat is föl tudnánk sorolni! De gondoljuk meg, tízezer években kell gondolkodni! Akkor a valóságot nevezte meg szükségszerűen az ember és csak később az elvont fogalmakat!

Említeni kell itt, a másutt is leírt példát, hogy a német nyelvben a lova­golni szóban nincsen benne a . Lovagolni = reiten, a ló = das Pferd. A nyu­gati–északi nyelvekben hasonló a helyzet. Mintha csak a ló elterjedésének iránya Európában keletről nyugatra mutatna?! Vagyis nem eredendő és ere­deti emléke-része a nyugati nyelveknek. Gondoljuk meg, hogy a római lé­giók gyalog jártak – azért is építettek utakat! – csak a százados – centurio – ült lovon. De ő sem használt kengyelt. (László Gyula szerint a magyarok vagy tán már az avarok–hunok, hozták be Európába a kengyelt. Aligha lehet ide-oda cikázó lovon, a kantárt eleresztve, hátrafelé fordulva nyilazni, ha a két lábát nem támasztja meg a lovas. Ez a kengyel lényege, s tán még az, hogy a kengyel a haza földje! A biztos talaj a lovas számára.) Tehát a magyar nyelv őrzi nemcsak önnön történetét – akár a fák gyűrűi, amelyekből azt is meg lehet tudni, hogy mely évek voltak esősek vagy aszályosak –, hanem a ma­gyar nyelv a magyarság történetét is magában rejti! Sokasodnak az erre utaló bi­zonyítékok! Ide kívánkozik a másik, egészen sajátosan magyar nyelvi példa: ez pedig a FÖLDÖNFUTÓ szavunk. Ha a magyar ezt a szót használja, akkor kimondatlanul is több jelző csatlakozik ehhez a szóhoz, jelentéshez és mint valami, árnyék „fut” vele. Ezek a jelzők: szegény, szerencsétlen, otthontalan, ha­zátlan. Ha megnézzük például az angol megfelelőjét, angolul a földönfutó = homeless. Tehát a szóban nincs benne a föld: earth, sem a futás: run. Pedig aki fut, az mind a földön fut! S ha a szó összetételét vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a home = hazai s tán a homeless = otthontalan, otthon nélküli. Tehát igencsak különbözik a magyar szótól! De ez nem vél~etlen! Miként nem az száz és száz magyar szó esetében sem. Ugyanis a magyar szó, az emberi, társa­dalmi helyzet több ezer éves emlékét is őrzi! Nemcsak azért, mert a földönfutót szegénynek, szerencsétlennek gondolja – de miért gondolja annak? –, hanem azért, mert a magyar és elei is lovasnép voltak! Azaz lovon ültek! „Magas” lóról nézve – de alacsonyról is! – aki földön járó, veszély esetén, földön futó – gyalo­gos! – volt, az elveszett! Megjárta! Vagyis a magyar: lovon ülő, kengyelt hasz­náló, nyilazó stb. nép nyelve! S ez a tény máig erős meghatározója nyel­vünknek! Mindezek kérdésessé teszik a szótárkészítők eddigi felfogását is! (Másutt már szóltunk a lóval való szoros kapcsolat gazdag nyelvi emlékeiről, valamint a nyíléről is, itt hely hiányában nem ismételjük.) Ám ezek a tényezők is azt bizo­nyítják, hogy nyelvünk lényeges tulajdonságait, belső szerkezetét, szókincs­ének építkezését stb. tekintve, eltér a világ legtöbb nyelvétől! Erre mutat pél­dául az a tény, hogy a mássalhangzók hordozzák a jelentéstartalom kilenc­ven százalékát. Hiszen a magyar megérti, ha valamit csupa

EVEL MENDENEK EL EGYMESNEK,

de akkor is

HÖGYHÖ CSÖPÖ Ö HÖNGZÖT HÖSZNÖLNÖK

vagy

MINDJIK CSIPI IVIL BISZILNIK IGYMISSIL.

Tehát aki a magyar nyelvvel foglalkozik, annak mindezekről és még sok más tényről nem szabad megfeledkeznie! A magyar nyelvet nem más nyelvek, hanem a valóság felől lehet ma is megközelíteni. Ha nem ezt tesszük, zsák­utcába jutunk! Gondoljunk a lódít, lóvá tesz, lókötő, lóhalálában stb. szavak so­kaságára, amelyek nagyon szoros kapcsolatban vannak a „ló”-val a magyar­ban s nem véletlenül alkotja a „ló” a szótöveket. Míg például az angol, né­met stb. nyelvekben ez nem így van.

De térjünk vissza eredeti szándékunkhoz. Ám mielőtt elfogultsággal vá­dolnának bennünket, mondjuk ki: minden nyelv tökéletes a maga nemében, de nem egyformán! Ugyanakkor az is igaz, amit többször hangoztattunk, hogy lé­nyegét tekintve minden nyelv benne van minden nyelvben! Ez egyenesen követ­kezik abból, hogy a csecsemők a világon egy nyelven beszélnek valahány hó­napos korukig, és csak azután hat rájuk a saját anyanyelvük. De az egyete­mes törvényeken belül, a magyar nyelv sajátosan és egyedülállóan fejlődött. Tudnánk szólni ennek okairól, hiszen bizonyítékait senki sem veheti el be­lőle! Mert benne találhatók a nyelvünkben. A lovon ülő nép szemszögéből nézve, sok-sok mögöttes tapasztalattal, a földönfutót valóban sajnálat illette, mert szerencsétlen volt elsősorban, és csak annak következtében vált netán hazátlanná. A magyar nyelvben a szerencsétlen és a hazátlan egészen más fogal­mak! Mert lehet valaki úgy is szerencsétlen, hogy nem hazátlan. S lehet ha­zájában is földönfutó! Vagyis a szó valóságos, tényszerű eredete pontosan az, amit kifejez: föld+futás, ha úgy tetszik menés, gyaloglás, loholás… Igaz, ez az utóbbi talán arra utalhatott (út, amit megtettünk, és az~ut~án jutottunk valahova, vagyis még az elvont után szavunkban is ott van az „út”), hogy az illető gyorsaságát, netán lóti-futiságát a sebességével hozta létre. Aki lót-fut; lótott-futott, az tán lovat futtatott hajdanán?

Újra mondhatjuk, most már összegezve, hogy Patricia K. Kuhl nem tett mást, mint fölfedezte – bár még nem látja az összefüggések sokaságát! – az ősi törvény jelenségeit a csecsemők és édesanyjuk kapcsolatában, és még ko­rántsem érti, hogy az édesanyák miért használják a csecsemőnyelvet! Amely pedig olyan egyszerű megnyilvánulás, mint amikor a kisgyerekek iázva akar­nak beszélni a csacsival, nyihaházva a lóval és ugatva-vauzva a kutyával.

Hadd játsszunk egy kicsit, ici-pici-picurit, picinykét-kicsikét:

U-kat ugat

ú-kat mond

Ú a vessző

ú a pont

 

U-kat ugat

a kutya

Az eb éber

éjszaka

 

Éber ebem

hát u-gass

Úzva tutolj

Úzva hass!

Talán fölösleges is azt fürkészni, hogy az u-gat és a u-kat között magyar nyelvtörvényi összefüggés van. Az „u” ezúttal a hangutánzás eszköze. Mivel a kutya ugat, sok ú-t vagy u-t mond, azaz u-kat. Az „u” többes száma „uk”, így máris létrejött a szótő! A többi a sokféle lehetőséggel bíró magyar nyelv dolga.

A dolgozat elején említettük, hogy a csecsemők oázása könnyek nélküli sí­rás. Nos, legalább két évtizede, hogy magamnak leírtam: a könny, könnyezik és könnyű, megkönnyebbül stb. szavunk ok~osan, logikusan összefüggenek! Akkor már tudtam, hogy a csecsemők sírása könnyek nélkül történik. Aztán évek teltek el, amikor orvosi könyvben olvastam minderről. Onnét tudom, hogy az oázás sírás nélküli jelzés, a sírás lényege pedig a könnyezés. Ugyanis a sírás nagy testi lelki fájdalom, szomorúság, gyász, tehát sokkos állapot követ­kezménye és a könnyekkel méreg távozik el a szervezetből. Az orvosi könyv szer­zője azt is megjegyezte, hogy szélsőséges esetben annyi méreg is fölhalmozód­hat a szervezetben, hogy az halálossá válhatna, ha nem távozna el! Íme, a nyelvünk velem ezt a tudományos tényt, már korábban „közölte”, s én magam is közzétettem. A szavaink tehát nemcsak esz~köz~ök, hanem emlék-hordo­zók! Ősi tapasztalatok tárházai. Aki tehát sír, az a sokkos testi-lelki állapotot könnyíti könnyezve és meg is könnyebbül. Könnyen lehet, hogy azért mond­ják a gyászolónak, hogy „Sírd ki magad és megkönnyebbülsz.” S talán ebbe a körbe tartozik a könyörület, könyörgés stb. szavunk is?! Íme a csecsemők ta­nító szerepe! Zoltán Attila kis unokámat most közelebbről – és egyben távo­labbról is! – figyelhetem, mint annak idején a gyermekeimet, és sokat tanulok a hat hónapos kisembertől. Torokból „énekli” az öö-üü hangzók mély válto­zatait. Igen, a valóságnál nincs tudományosabb tudomány!

Mindezt azért jegyzem meg, mert nemrég – 1997 őszén – meghívtak elő­adásra az ELTE egyik nagytermébe, ahol is több előadás elhangzott, köztük például nagyszerű volt Bakay Kornél eszmefuttatása. De egyedüli volt, aki korrekten, valóban tudományosan szólt a témáról, a magyarság őstörténeté­ről. Azonban Rédei Károly – bécsi professzor alaposan leszedte rólunk a ke­resztvizet. Így járt Kazár Lajos, Sára Péter, sőt a zseniális Götz László még holtá­ban is megkapta a fölényes vállveregetést, amit akár lekezelésnek is vehetett a mintegy kétszázötven fős hallgatóság. Természetesen igazi védekezésre nem volt lehetőség. E sorok íróját ugyan „jó költőnek” mondta Rédei Károly, de többször is veszélyesnek minősítette a nyelvvel való ténykedésemet. Már-már olyan hangsúllyal, akárcsak a magyar zászlóval tüntetőket a nem sokkal korábbi években, én is azt várhattam, hogy ott az egyetemen tán le is tar­tóztatnak! Tehát nem volt mód elmondani a véleményemet arról – két percet kaptam – amivel a sok fiatal hallgató előtt bizonyíthattam volna, hogy:

1) Igenis rokon nyelvnek tartom a finnt, magam húsz éve fordítok finn nyelvből, mintegy kétszáz verset fordítottam le eddig, s zömében nem nyersfordításból, hanem eredetiből. E versek folyóiratokban, újságokban, sőt önálló kötetekben is megjelentek! S ha már itt tartunk, finnektől tudom, hogy a finn nyelvészek nem értenek egyet sok lényeges dologban – például az őshaza helye – a magyar finnugoristákkal. Ők tízezer éve őshonosnak tartják magukat a Balti részeken.

2) A finnek közül sokan, szakemberek is érdekesnek tartják észleletei­met, sőt, fölhasználhatónak a finn nyelv kutatásában. Befejezésül Szíj Enikő­nek hálás vagyok érdesnek szánt kérdéséért. Nevezetesen amit így fogalma­zott meg: „Maga a Bábel előtti időszakot keresi talán?” Igen! Pontosan azt. És meg is találtam a magyar nyelvben, közelebbről, a magyar gyermeknyelv­ben. Erről szólok még röviden, bár nem először.

A magyar nyelv mintha megnevezné azt a helyzetet, amikor a cirógató, kedveskedő, simogató „Cé” hangzó bekerül a szóba. (Be~~zés. Játék és tör­vény 1984, 154. o.) Talán ez az amit a be~Cé~zés szavunk megjelöl, kifejez. Miként az sz–s–z hangzóval való bajmolódást is megnevezi nyelvünk: a pösze – cica helyett szisza – vagy a selypítő, selypítés szavakkal. A csizma helyett csizsma, a pici helyett piszi – hiszi a piszi! azaz a kisgyerek? – stb. ejtődik a hangtévesztés nyomán. Hiszen mindenki úgy beszél – becél –, ahogy hall! Nagyothalló kisfiam sokat segített nekem a nyelv fürkészésében. De men­jünk vissza kissé a csecse-becsés gyereknyelvhez, ahol a kutya kuszi, a macska cica-mica, és így lesz a nagy medve macivá, a ló pacivá, a tehén böccévé, beccévé, a borjú bocivá, a kis ló csi~kó-vá. (Benne a ki~csi szavunk „csi” alakja, török nyelvben a kicsi = kücsük.) De játszódás következtében a maci-baci, csecse-becse, ácsi-bácsi, ingyom-bingyom, egyedem-begyedem, cinke-binke, fecske-becske, kece-bece, íme a Kis kece lányom kezdetű dalból a „kece” szavunk, ami nem mást mint kecseset jelent! Dehát a csecsemő sokat cuppant! Amikor szopik, amikor cumizik – nemcsak csecs-csöcs-emlő-ből! – hallja a Cé hangzót. Annál is inkább, mert önmaga hallatja! S vele társul az anyatej édessége! Ez elemi emléke! Cuppan a csók is – a puszi – és azt is örömmel olvastam, hogy tudományosan kimutatták: csókolózáskor a szánk­ban, a nyálban cukor képződik! Tehát méltán édes a csók! De édesdeden al­szik a gömbölyded kisded dadák, dédek, dédik körében, miközben édes nyál csordul ki a szája sarkán. Nos ez a romlatlan, Bábel előtti állapot! De ehhez még hozzátartozik valami, ami talán szintén nem véletlen!

A magyar nemcsak a valóság nyelve, hanem – éppen azért! – ok~os nyelv is. Az az okos, aki csak okkal cselekszik. Nem oktalanul, oktondin. Aki tehát a tapasztalatok nyomán okkal cselekszik, az a legokosabb. Ok nélkül csak okos­kodni lehet, másként butáskodni. Ugyanis arról Patricia K. Kuhl nem szól, hogy mindezek mögöttesében mi áll? Mi az oka annak, hogy az édesanyák, nyel­vüktől függetlenül, hasonlóan „szólnak” csecsemőikhez, kisdedeiket hason­lóan becézik. Ám ha magyarul tudna anyanyelvi szinten, akkor még tovább is menne. Ugyanis az emlegetett mö-mö-ümm-ma-ma az egyik nemzetközi szó kialakulására is választ adna. A mama szavunk ugyanis nagyon sok nyelven érthető és ugyanazt jelenti! A „mö-ma” szótag pedig benne van több nyelv szavaiban és a következőket jelenti: em~lő, em~lős, mama, mami, mamo, aztán szopás, szoptat és így tovább. A magyar nyelvben is ott van az emlő, emse, ünő, mama – m–n hasonulat! –, nő, néni, anyu, mami, vemhes és így tovább. Mintha a kezdeti „mö-ma” lenne a szülője a „mama” szavunknak?!

A magyar nyelv őrzi a Bábel előtti állapotot abban a vonatkozásban is, hogy az ISTEN – értelmezése! – nem zavarta össze. S tud választ adni arra a kérdésre: „Kezdetben vala az ige…” Nos, azt hisszük, hogy magyarán ez így hangzik: „Kezdetben vala az IGEN!”

 

1997. ősz

*Ezt a dolgozatot Patricia K. Kuhl, valamint Rédei Károly számára írtam összefoglalásként. Tudom, sok benne az ismétlés, mégis úgy döntöttem, közlöm e könyvben is, hogy lássa a Tisztelt Olvasó, miként zajlanak a tudományos események a világban és kis hazánkban is. Egyébként mindezt Bakay Kornél is megírta a Turán 5. számában, illetve könyve – Őstörténetünk régészeti forrásai II. – egyik fejezeteként!

 

(Bábel után,2004)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap