Babits Mihály: Hazám!

Szerkesztő A, cs, 06/07/2018 - 00:02

 

 

 

Babits Mihály: Hazám!

 

A ház.

 

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Áll a régi ház még, zöld zsalúja

mögött halkul anyám mélabúja:

ősz hajú, de gyermekarcú bánat.

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Itt a szoba, melyben megszülettem,

melyet szemem legelőször látott;

itt a kert, amelyben építettem

homokból az első palotákat.

Amit én emeltem, mind homok volt:

de nagyapám háza bizton áll még

s éveimből, e fojtó romokból

hogy révébe meneküljek, vár még.

 

A város.

 

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!

Nem egy szűk ház, az egész kis város

mint egy árchipelagus vár nyájas

zöldje közt a tenger akácfának.

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!

Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,

mely előtt ülve ha szertenéztem,

dallá ringott bennem kétség és láz

s amit láttam tejszín napsütésben,

mind hazám volt! Lenn az utca híven

nyúlt alattam, mint a futószőnyeg

és a dombsor hullámzott, mint szívem,

halkan hullva égig a mezőnek.

 

Az ország, mappa szerint.

 

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!

S az a róna túl már a nagy-alföld

szemhatártól, ahol a nap támad.

Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!

Szemhatártól-szemhatárig, s újra

merre emléked, a halk selyempók

vonja szálát, szállj a rónán túlra,

s át hol állnak a bolond sorompók:

és akármit ír a kard a rögre,

lankád mellől el ne bocsásd bérced:

ha hazád volt, az marad örökre;

senkisem bíró, csak ahogy érzed!

 

Az igazi ország.

 

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!

Oly hazáról álmodtam én hajdan,

mely nem ismer se kardot, se vámot

s mint maga a lélek, oszthatatlan.

Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,

mely nem szorul fegyverre, se vértre,

mert nem holt rög, hanem élő lélek.

Galamb álom! s rókák rágtak érte;

odu-féltő kapzsi szenvedélyek.

Az én álmom sohse legyen róka!

Az én tanyám' magassága védje!

Lelkem madár, tág egek lakója,

noha mindig visszajár fészkébe.

 

Európa.

 

Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!

Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,

Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak,

láttam népet, mordat és vidámat:

így találtam nagyobbik hazámat.

Rómát fiús tisztelettel jártam,

mintha őseim várossa volna

és Avignon nevetett, mint Tolna,

vígan fürdött egyazon sugárban

és egy lélek font be néptől-népig

messze földrészt eleven hálóba:

egy lélek, egy ország végtül-végig

magát-tépő hazám: Európa.

 

A glóbus.

 

Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!

Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség

fészke a zord Ürben! Bús kerekség!

Szigete a tér Robinsonának!

Óh röpüld át kis csillaghazámat

s míg e hibbant Robinsonok bambán

ölik egymást, szigetük felejtik

és sohasem ér szemük a partig.

te a végső szirt fölé suhanván

a villanyos messzeségbe kémelj,

tán egy ismeretlen sugarat hoz,

amely úgy jön, dallal és reménnyel,

mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

 

Epilóg.

 

Mégis, lelkem, szeressed hazámat!

Nem neked való az ür hidegje!

Itt a glóbus, a meleg szigetke

s lélekágya szent Európának.

Soha el nem hagyhatod hazámat;

útjaidat akármerre bolygod,

egy országot hordozol magaddal,

veled jön egy makacs íz, egy halk dal

viszed, mint a kárhozott a poklot;

de halálig, mint ki bűn között él,

várja híven az Éden sugáros

türelme: úgy vár reád a város

és a kis ház, melyben megszülettél.

 

 

 

(Felber Zsolt Trianon-gyűjtése)
 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap