Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

Szerkesztő A, v, 11/26/2017 - 00:06

 

 

 

 

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
     állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
     telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
     mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
     milyen édes lenne!…

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
     futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
     nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
     nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
     havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán,
     mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
     A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
     a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
     gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni…
     És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
     mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
     Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
     s vár a fény odakinn…

Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
     jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
     vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
     Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
     ha én meggyógyulok.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap