A bábokról

Jókai Anna, v, 06/03/2018 - 00:04

 

 

 

 

Régen voltam bábszínházban. Húsz éve is talán – és most, a mi bábszínházunk megnyitó előadásán, a pompás, új épületben. Tudom, hogy egy szál deszka fölött is élhet a báb, ha mestere mozgatja, s a legragyogóbb környezetből is kitetszik a papírmasé figura, ha az ugráltató kéz dilettáns. Hiszen – gyermekkoromban – a Népliget parányi bódéiban is nagy gyönyörűségemre kalapálta nudlialakúra az ördögöt a hetyke paprikajancsi. Mégis azt mondom: kellett ez a gonddal, ízléssel megtervezett környezet, hogy hangsúlyozza: fontos művészet ez, nagyobb becsülést, nagyobb figyelmet érdemel, nemcsak a gyerekektől, hanem a felnőttektől is. Sőt talán a felnőttektől elsősorban. Hiszen mindennapi élettevékenységeink közepette gyakran kényszerülünk olyan helyzetbe, vagy csak kényelmesen ráhagyatkozunk olyan helyzetre, hogy cselekvéseink, gondolkodásunk vezérfonalát nem a saját személyiségünk uralja, hanem mintegy bábszerű közvetítőjévé válunk rajtunk kívül létező akarásoknak. Káros, ha az embervilág bábvilággá merevül – de hasznos, ha a bábok világa élettel telve kifejezi az emberit. A bábra alkalmazott közlés a megismerés különleges eszköze lehet, mert szimbolikus ereje vagy karikírozó képessége az élő színpadnál korlátlanabb.

A bábjáték nem egy történet illusztrációja, s nem is pusztán ötletparádé – bár ötlet és ügyesség nélkül ugyancsak elvérezne. Tulajdonképpen megrendítő, ahogy az ujjak hegyén egy rongydarabka, néhány semleges tárgy vagy ágacska átváltozik – tulajdonképpen csoda. Alázatból született csoda, hiszen az ember, a művész maga láthatatlan; természetes önmutogató hajlamát feláldozza. Minden teremtés lényege, hogy a teremtő átömleszt, odaad magából valamit, éppen lénye legértékesebb, legsúlyosabb részéből – lemond a teremtmény javára. S az ettől kezd el élni. A báb művészete is ezzel a teremtő káprázattal játszik, s mi, odalenn a széksorokban elfelejtjük a bábu anyagát, a varázslat megfogan: már elhisszük, ami különben lehetetlen. Így válik a racionalitásba kövült felnőtt egy estére ártatlan-bölcs gyerekké, a gyerek pedig uralkodóvá, szabaddá az egyébként szüntelenül irányított világban. Tóth Eszter „gyáva kistigrise” visszaszerzi elvesztett csíkjait, s ezzel már-már örökre elkobzott „tigrisségét”, egyéniségét szerzi vissza. Török Sándor Kököjszi és Bobojszá-ja a végtelen lehetőségek, a titkos menekülések boldogságával enyhít a „kicsi emberek” cseppet sem könnyű bánatain.

Az ünnepi előadáson három különböző szólamban, három különböző fokon szól hozzánk egyazon üzenet egyazon vigasztalása: az igazság, a valódi érték legyőzhetetlenségének hite. Számomra éppen ez a közös aura, ez a szellemi megkomponáltság volt az este meglepetése, nyilván Szilágyi Dezső tudatos válogatása eredményeképpen – telitalálat. Bartók fölzaklató zenéjére A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin szimbolikája, majd Stravinsky oldottabb, mozgalmasabb hangjaira a Petruska szomorú-víg vásári hangulatából szőtt mese.

A fából faragott királyfiköltőisége, jelentéstartalma a báb szabadabb mozgás- és fantáziaterében hangsúlyosabb, mint bármily kitűnő, de mégiscsak az emberi test képességhatáraihoz kötött balettjátékban. Nincs olyan táncos, aki olyan szabadon lebeghetne a föld felett, mint a világformáló őstündér, itt a kis színpadon, a sötétben fölfénylő szárnyaival, utasító és tiltó, a fekete égboltot áthasító égi kezek rejtjeleire. Külön árnyaltság, hogy a fadarabokból összetákolt álkirályfi „bábuhoz viszonyítva is báb”, azaz segít elhitetni talmi hamisságával a „másik” valódiságát. Ez a valódi megküzd vízzel és erdővel, a föld leánya mégsem ismeri fel, csak miután gonosz erők meghurcolták, s az „utánzat” szétesett árulkodó elemeire, csak miután lelepleződött a „majdnem ugyanaz” csalása. De a küldött királyfi szeretettel emeli párját magához, kettesben lépik át az eget és földet összekötő szivárványkaput… A rendezés ebben a részben a legihletettebb: a fából faragott királyfi példázata olyan magasra nőhet, olyan tanítást hordozhat, amilyenné a néző látóköre nőni engedi, a jelenetnek kilengése és az egységen belül is sokféle értelmezhetősége van.

A csodálatos mandarin– pantomimfelfogásban kevésbé szuggesztív, ebben a bábok külső megjelenése is közrejátszik, az utcalányban nincs elég vonzerő, a mandarin túl merev, figurájában csak a meghökkentő, az általánostól eltérő különlegesség dominál, de nem érzik eléggé a megszállott vágy izzása, s a jelzésszerű mozgások is egy fokkal kevesebbet közvetítenek a történésben rejlő szimbólumnál. Úgy látszik, ez esetben, az emberi hús és lélek személyes sugárzása, a tánc extatikus eufóriája hiányzik. A keret, az elképzelés azonban itt is hibátlanul illeszkedik az alapkoncepcióhoz. Elidegenedett, gépszerű világot sugall a környezet, a díszlet tömbelemei, a háttérben óramű-megszabottsággal parancsra lépkedő alkatrészemberkék láncsora. A lányt az arc nélküli, bunkófejű brutalitás kényszeríti az utcára: ez a brutalitás akar győzni a rendkívüliségen és a sóvárgó szenvedélyen, amely a beteljesülés előtt nem adja meg magát. A mandarint megölhetik mindennemű módon, késsel, kötéllel, nincs addig halála, amíg célja van! S jöhet a halál a teljesített „mánia” után, nem bukás többé, hanem a létezés értelmét véglegesítő győzelem. Egy kicsit jó lenne hinni – mindannyian csodálatos mandarinok vagyunk, hányszor állunk talpra szívünkben-hátunkban alattomos szúrások kéznyomaival – s kitáncolunk újra s újra, mindig a közép felé tartva, mankónk, csak a „csak azért is” fogcsikorítása. Az azonosítás kinek-kinek az alkata szerint megtörténhet.

A Petruska harsányabb, kavargóbb forgataga oldani kívánja a hangulatot, s ezt nem felszínességgel, hanem fokozott játékosságával éri el. A Petruska – megoldásaival, ötleteivel – az est „legbábosabb” produkciója. A borissza koma feje maga is üvegtartály, piros bor lötyög benne, ütemre, jókedvűen. A szerelmespár két fél báb csupán: összetapadva kapják meg teljes alakjukat: a szétválaszthatatlanság ifjúkori illúziójának vagy a „párelmélet” filozófiájának tökéletes formai kifejezése. Petruska szerelmi románca a vásár bábszínpadán, az ismerősen kegyetlen „bábosgazda” irányítása mellett törvényszerűen haladna az elválasztódás felé (megint egy új ötlet: bábjáték a bábjátékban!), de a dróton rángatott figurák fellázadnak, kilépnek a keretből, és saját útjukat keresik… Igaz, Petruskát látszólag mégis megcsúfolják: meggyilkolt testéből a bábosgazda a fűrészport diadalmasan kirázza, s mint bizonyítékot a lázadás értelmetlensége mellett, a puszta drótot és kócot fölmutatja. S akkor egy árny tölti be a háttér hirtelen fehérségét: Petruska óriásivá nőtt árnya az, orrot mutat egy másik dimenzióból, gúnyos-pajkosan, az elmúlásnak és az itt maradt bazáros világnak. Ez az árny megsemmisíthetetlen, kikezdhetetlen. Titokzatos optimizmusában győzhetetlen.

Az előadásnak vége. A bábszínészek, fekete bársonyban, a vállukon pihenő bábukkal köszönik a tapsot. Negyedik felvonás ez, negyedik győzelem. A legszerényebb művészet győzelme, ahol minél tökéletesebb az eredmény, annál jobban eltűnik mögötte az ember. Érdemükhöz mérten keveset beszélünk róluk, pedig talán a reprodukáló művészetek közül itt zajlik az anyag átlelkesítésének kísérlete a legérzékletesebb módon. S itt a legtökéletesebb a művész és művész közötti együttműködés, az igazi kollektivitás előlegezett ideálja.

– Hogyan van – kérdezzük az üresedő előcsarnokban –, hogy az élő: néha élettelenebb…?

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap