Balassagyarmat, a legbátrabb magyar város

Lukáts János, h, 11/19/2012 - 00:05

 

 

 

„Ipoly füzei, karcsú, szép füzek…” – ringatom magamat Szabó Lőrinc verssoraival. A költő itt töltötte gyermekéveit, barangolt a füzek alatt, korcsolyázott telente a befagyott folyón, vagy csak csodálta az Ipolyt, ezt a mozdulatlan örökmozgót. De az Ipoly még odébb van, a várost észak felől karolja, a vasút pedig délről keríti.

Az utazó, a sétáló mindig érdeklődéssel rója a vasútállomásról a városközpontba vezető utat. Ez az út sokat elárul a városról, a benne élők természetéről és szorgalmáról, hogy miként becsülik meg lakóhelyüket, mennyire bíznak a város jövőjében. Vagy hogy miként csalatkoznak. Gyarmaton kellemes utca vezet a városközpontba, barátságos és mértéktartó. Szép fasor és csinos polgárházak, nem magasabbak egy emeletnél. Nem ez a város főutcája, ez „csak” a kedvenc útvonal.

Balassa és Gyarmat, - talán fordítva inkább. Gyarmat az ősi magyar törzsek egyike, az itt lakók ezt a nevet önállóan is használják a város megnevezésére. Balassa a hajdan volt oligarchák neve, a Balassák a környék földesurai voltak. Nyugtalan vérű család, hol Csák Máté, hol Róbert Károly pártján, volt Balassa, aki a rozgonyi csatában esett el, volt, aki Mohácsnál, Bálint Esztergom alatt. Aztán a Balassák járták ki, hogy Gyarmat (az ő nevüket pecsétként magán viselve) Honttól Nógrád megyébe kerüljön, és annak székhelyévé váljék. Gyarmat ma is Nógrád megye, bár azóta sok víz lefutott az Ipolyon.

A város kereskedő út mentén fekszik, Zólyom és Lengyelország felé, Nyitra és Németország felé. Vára volt ugyan, de nem jelentős, állítólag az Ipoly egyik kanyarulatát vágták át, az így keletkezett szigetre épült. Száztíz év alatt hatszor cserélt gazdát a vár, a város, a török idők végén már csak harminchét házat számláltak benne. Aztán jött a béke ideje, mégis, a távoli napóleoni háborúk (ama győri csata) jól jövedelmezett Gyarmatnak, 1828-ra az ország 21. leggazdagabb városa lett. Ezt vajon hogyan számították ki? És e 21. helyre milyen mértékben érdemes büszkének lenni? Rácok lakták, zsidók. Idővel a rácok elszivárogtak, a szerb templom szerényen húzódik meg egy mellékutcában. A zsidókat 1944-ben elhurcolták, a templomukat felrobbantották.

Madách Imre szobra

Madách Imre szobra

Az út az állomásról éppen nekiszalad a megyeházának. A volt megyeházának. Balassagyarmatot a történelem többször is a sarokba állította. Az első világháború végével elveszítette megyéjének közel a felét, az Ipolyon túli területeket, 1950-ben pedig a megyeszékhelyi rangot. Sok magyar megye járt így, a megyehatárok átszabhatók, a városok a helyükön maradnak. A gyarmati megyeháza impozáns épület, a reformkor lendületében épült, azért hivatalok vannak benne máig is. Madách Imre hat éven át volt tisztviselő a megyeházán, Mikszáth – egy nemzedékkel később – három éven át. Madách szobra a közeli park középpontjában, a karszékben ülő férfialak fölemelt jobbjával igazságot oszt, lehet Madách is, de lehet maga Isten úr is!

Mikszáth mellszobra a megyeház előtt, - a széles, palóc fő, a lekonyuló bajusszal olyan keveset árul el a nagyszerű lélekből, a felvidéki-nógrádi világ legnagyobb megéneklőjéből. Hány Mikszáth novella játszódott ebben a vastag falú, ódon épületben, hány pör és bűnügy folyt, hány végrendelet és fiskális irat kelt itt, amely bevonult a literatúrába. Az úton mintha Bede Anna közeledne, hogy tartozását lerója a tekintetes bíróságnak, vagy Vrana, a hallgatag tót legény, az elfelejtett rab.

A megyeháza udvarán egy hatszögletű, ötemeletes épület (bár én kör alakúnak látom!), harmonikus, klasszicista stílusú. Kísérőm figyelmeztet: csak kívülről szemlélhető. Még szerencse! A műemlékké nyilvánított börtön, falai – mondják – három méter vastagok, itt nincs levelezés, kopogtatással. Egyetlen kijárata van, - ezt is mondják, de Sisa Pista mégis megszökött. Sisa Pista betyár volt, ha valaki nem tudná! Emlékét az Ipoly partján csárda őrzi. Betyárcsárda. A börtönt – innen, kívülről – szabad fényképezni. A megyeházán a Madách emlékszoba nem látogatható, - kísérőmnek sem sikerült elintéznie. Viszont megmutat egy vasajtót, amely az épület belső udvaráról, csigalépcsőn át a pincébe vezet. Az 1950-es években „használták”, az ügyfelek innen inkább a szomszédos börtönbe kívánkoztak.

Meg kell állni a volt megyeház előtt a téren, és visszafordulni. Megállt és visszafordult a történelem is! A megyeházával szemközt különös szobor, amely különös eseményre emlékeztet. 1919 januárjában a cseh légiósok betörnek Balassagyarmatra, a demarkációs vonal helyett (amely az Ipoly folyó volt) a vasútvonalat akarják elfoglalni. Mivel a vasútvonal a várostól délre húzódik, egész Gyarmat csehszlovák fennhatóság alá kerülne. A kevésszámú magyar katonaság mellé állnak a vasutasok és a város polgárai is. Január 29-én utcai harcokban kiverik a támadókat, vissza az Ipolyon túlra. E nap emlékére kapta Balassagyarmat a Civitas Fortissima címet, a Legbátrabb Város elnevezést 2005-ben (meglehetős késéssel!) a magyar országgyűlés is törvénybe iktatta. A katonai egység parancsnoka Vizy Zsigmond százados volt, emlékét utca őrzi Gyarmaton. Az eseményről turulmadaras márványtábla emlékezett évtizedeken át. 1945 után a táblát leszerelték, a szöveget átírták, a turult elhessentették, és megfordítva került vissza a márványlap a falra. 1992-ben (negyvenöt év után!) fordította ismét eredeti arcát Gyarmat népe felé a tábla, rajta a visszatért turullal és „a csehek kiverésére” emlékeztető szöveggel.

A szobor a főtéren méltó a Civitas Fortissima névhez (írjuk ide: Párkányi Raab Péter alkotása). Kettétört antik oszlop tetején lepelbe burkolt, jelképes nőalak magasra emelt dárdáját a rá támadó fenevadba döfi. Kiméra, sárkány, medve? – már a hátán fekszik. Szárnyak, hatalmas karmok és fogak, - bitang egy bestia.

Gyarmat ma is forgalmas város, új házsorok, afféle szalagházak, két-háromemeletesek. Hogy szépek-e? Aligha, de több lakás fönn, és üzletsor lenn. Hátul az üzletek raktárai, ez már a főútról nem látszik, - szerencsére.

"A legvitézebb város" emlékmű

A főutca sarkán a katolikus templom, benne – mondják – Maulbertsch kép, kettő, és Szent Felicián csontereklyéje. A felújított templom csak rácsos üvegen át látható. Miért zárják be a magyarországi templomok legtöbbjét? Olyan kevés embernek támad kedve, és van ideje, hogy belépjen a templomba és megállítsa az időt, ha csak egy fohász perceire is, - miért kell az ajtó előtt, kizárva és feszengve tennie. Nemcsak Gyarmaton, dehogy. Sejti a kérdező, hogy a bűnszövetkezetek a templomokat is szemmel tartják, megvédeni őket hogyan is lehetne.

A templom oldalfalán, bronzkeretes körablakban Mindszenty bíboros alakja, kitárt kezével mintha gyűjtené a híveket, vagy áldását osztja?

A Templom utca már évtizedek óta Szabó Lőrinc nevét viseli. A költő mozdonyvezető édesapját 1905 és 1908 között Gyarmatra vezényelte a vasút. A gyermek itt eszmélt a világra, városra és folyóra, a piac zsivajára, a kert csendjére, az első könyvek örömére. Félszázad múltán, a Tücsökzene önéletrajzi versgyűjteményében negyvennél több verssel simogatja meg Balassagyarmatot.

Ott megyek le az Ipolyhoz, ahol Lencike és barátai is járogattak, némelykor a szülők tilalma ellenére. Az Ipoly szeszélyes víz, „csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” – emlékezik a költővé vált gyermek. Az Ipoly ma is sodor, ma is örvénylik, pedig… Ez az Ipoly nem az az Ipoly, ezek a füzek sem azok…! Elámulok, amikor megmagyarázzák, a folyót jó három évtizede új mederbe terelték, ásott, egyenes mederbe, amelyben lefutott a víz, ki nem öntött, a füzek pedig ugyanúgy körülnőtték, mint a régi Ipolyt. Csak hát a határ, az országos, az most északabbra került, néhol akár húsz-ötven méterrel is! Két parlament tárgyalta a határfolyó ügyét, végül egy homokbányáért cserébe új Ipolyt tudhatott magáénak Balassagyarmat. A város szélén a híd, a híd előtt, a körforgalom parkocskájának közepén Nepomuki János őrködik, hogy rend legyen vízen és határon.

Balassagyarmat az emléktáblák városa, az egy lakosra jutó emléktáblák tekintetében bizonyosan az országos élmezőnyben áll. A nyolcvannégy emléktáblán ország és város sorsa ugyancsak megmutatkozik. A táblák időnként eltűnnek, majd visszakerülnek helyükre, időnként összetörik, meg raktárba száműzik őket. Emléktábla díszíti a templomok belső és külső falát, a volt megyeháza homlokzatát és oldalát, hírességek szülőházát és a szülőház helyén emelt újkori házat. A rendőrség, a posta, a vasút hivatalos helyiségeit, de még az elmegyógyintézetet is (a pszichiátriai épület előcsarnokát). Továbbá természetesen az iskolákat (amelyek szép számmal találtatnak Gyarmaton), a parkokat, az éttermeket és a temetőket.

A költőknek mintha könnyebben „osztogatnák” az emléktáblát (talán az utókor lelkiismerete munkálkodik ilyenkor serényebben?), Balassi, Petőfi, Madách, Mikszáth, Komjáthy Jenő, a XX. századiak közül Szabó Lőrinc emlékét őrzi, - talán nem csak egy-egy mészkő- vagy márványlap. A szécsényi születésű Komjáthy Jenő két évig tanított Gyarmaton, a polgári iskolában, aztán az iskolaszék eltávolította a városból. A századforduló legnagyobb költői közül való volt. Gyarmaton ma mintha fölfedezni kezdenék valódi értékét.

De tábla emlékeztet Ferenc József császár és király gyarmati látogatására, sőt Horthy kormányzó neve is szerepel az egyik márványlapon. Emléktábla készült az Aszód-Balassagyarmat-Losonc vasútvonal megépülésére, - amelyet a történelem aztán olyan csúfosan megnyirbált.

Az 1850-es években két különös vendég töltötte éveit a városban, bár a Monarchia viszonyai között ez akkor talán nem is volt olyan különös. Bozena Nemcova cseh írónő néhány gyarmati évéről Balassagyarmat, egy magyar kisváros című könyvében számol be. Nem tud róla, hogy a városban magyarok is élnek, viszont megállapítja: „Magyarországon úgy ismerik Balassagyarmatot, hogy Debrecen után az ország legsárosabb városa”. Janko Král szlovák költő pedig 1849 és 1854 között ugyanazon a megyeházán dolgozott, ahol korábban Madách, akár ismerhette is. Vajon mit érthetett meg e két szlávajkú Monarchia-lakos az 1849 utáni magyar világból?

Tábla hirdeti a zeneszerző Rózsavölgyi Márk és a nőnevelő Veres Pálné emlékét. És még valakiét, - hogy ő is járt Gyarmaton, annakidején kevesen tudták: 1919 tavaszán Tormay Cecile írónő „süketnéma menekültnek” álcázta magát, miközben ismerősök bujtatták, jó messze a fővárostól. Ő Gyarmaton a Bujdosó könyvet vetette papírra.

Két fő útvonal találkozásában épült a Szent-Györgyi Albert Iskola és a Madách Imre Városi Könyvtár. Azonos építészi akarat hozta létre a két vonzóan, de mértéktartással modern épületet. A vöröses barna téglafalat nagy ablakok tagolják, az egyenes falszakasz váltakozik az ívben meghajlóval. Ez a két épület is csak egy emelet magas, nem „rínak ki fölfelé” a környezetükből. Az iskolát övező kertben a névadó bronz mellszobrát találjuk. A könyvtár bizonyosan hosszabb időre megoldja a városi könyvtárak rémgondját: a helyhiányt. És a könyvtárat kulturális központtá teszi: bensőséges tárgyaló- és konferenciatermet alakítottak ki benne, nagyvonalú lépcsősor és emeleti szabadtér oldja az épület zártságát. Pálmákkal, babérfákkal. Ahogy minden városi könyvtárban jó volna látni.

Ipolypart

Ipolypart

Gyarmatiak beszélik, de pesti ínyencek is rábólintanak, hogy a város legjobb vendéglője Svejk nevét viseli. Számomra furcsa ez a névadás, hogy éppen itt, a Civitas Fortissimában. A vendéglős magyarázza: Svejk, a derék katona, és nem érti, mit nem értek. A sörét azért megkóstoljuk: a cseh remeket.

Mintha a hajdani oligarchák megszelídült utóda tért volna vissza, Balassi Bálint újdonat új szobra áll az iskola bejáratánál. Nincs elkerítve, nem emeli magasra talpazat, kézzel érinthető ruhája, akár még bajusza is. Bálint sovány, és hetyke tartással emeli a papírlapot, amelyről versét olvassa. Nem kényúr, nem végvári vitéz, - örökifjú költő, kihajtott gallérral. Ágrólszakadt magyar értelmiségi az előidőkből. A nagyszünetben kamasz fiúk és formásodó lányok zsivajogják körül, Bálint köztük jól érzi magát.

Kísérőm kalauzol vissza, a Múzeum felé. A város büszkesége ez az épület. Szép körülötte a Palóc Liget, évszázados fák, sétautak, méltó hátteret és kellő távlatot nyújtanak a Múzeumnak. Erzsébet Liget volt a neve, amikor a város adományozta, azzal a kikötéssel, hogy soha nem szabad bekeríteni, - nemes elv minden közintézménynek. Amikor alapították, a XIX. század végén, a 15. volt az alakuló múzeumok sorában. (Hogy mi mindent tart számon a statisztika!) Nagy Iván, a kiváló történész és heraldikus, a nemes magyar családok eredetének és rokonsági szövevényének búvárlója, pénzzé tette vagyonát, horpácsi birtokát, hogy megalakulhasson a Nógrádvármegyei Múzeum. Lelkesülés nélkül nincs múzeum (más sem), de csak lelkesedéssel is nehezen és sokára. A pénzszűke s még inkább az öncélú szervezősdi sok időt, figyelmet elvisz (sőt, még a kevés pénzből is jókorát!). A lelkesedés eredménye az ajándékozás, csak hát az ajándék nem mindig azonos a tudatos és szisztematikus gyűjtőmunkával. (Az egyik lelkes gyarmati ajándékozó egy vagon kitömött rókát ajándékozott a Múzeumnak, a Múzeum továbbajándékozta a vármegyeházának, akik aztán pénzre váltották a sajátos dísztárgyakat.) A balassagyarmati gyűjtemény végigélte mindazt, amit kulturális-tudományos intézmény végigélhet egy röpke évszázad alatt Magyarországon. Folytassuk inkább ott: 1950-ben lett a neve Palóc Múzeum.

A régészeti leletanyag nagyrészt bronzkori és avar kori temetőkből került elő, a természettudományos állomány alapja egy 40 ezer darabos rovar- és lepkegyűjtemény volt. Az Észak-Cserhát vidéke és az Ipoly völgye kínált terepet a néprajzi emlékek, értékek és használati tárgyak összegyűjtésére. A népi gazdálkodás és állattartás eszközeit kiváló néprajzosok és muzeológusok szerezték be és állították a tárlókba.

A népszokások, népviseletek, újabban pedig a vallási népi hagyományok gyűjtése hozott szép eredményeket. A Mária-babáknak és Jézuska figuráknak egész ruhatára gyűlt össze a palóc települések templomaiban, innen pedig idővel sikerült a Múzeum részére megszerezni. Évszakonként, ünnepenként változnak a ruhácskák, a népi öltözködési hagyomány és a hitvilág sajátos módon keveredik e naivan bájos gyűjteményekben. És a káponkák! Természetesen kápolnácskát jelent a szó, hordozható, kisebb szentélyeket, amelyeket búcsú alkalmával hordoz magával egy-egy falu vallásos közössége. A káponkákat nemcsak tisztelni és csodálni lehet (és megmosolyogni egy kicsit), de tanulmányozni is. A község viseletéből, gazdagságából, a felhasznált anyagokból, az ábrázolt állatalakokból, de még a kifestés módjából is leolvasható a búcsújárók vallási és tárgyi világa. Azért vannak furcsa dolgok is… Az egyik káponkán Szűz Mária különös őrizőt kapott: egy olyan sárkányalakot, amelyiknek szabályos disznópofája van. A figura neve pedig: sártány, - remek szó, és bizonyosan remek védelmező élőlény!

Nagy Iván alapította a Múzeumot, utódai a lehetőségek szerint fejlesztették tovább. Nyilván nem történhetett volna mindez a nógrádi táj és nép gazdag hagyományőrző szemlélete és adakozókészsége nélkül. A Múzeumot Gyarmat és Gyarmaton mindenki a magáénak érzi. A Palóc Ligetben árnyékos pad, a pad mellett szökőkút, néma bronzszobrok, gereblyéző kertész. Jó megpihenni, elrendezni a látottakat, semmi se akar rendbe rendeződni. Korok és helyszínek rétegződnek egymásra, régi emberek és a régiekkel büszkélkedő maiak. Valóságos emberek és szoborba merevítettek. Felzaklató és megvidámító jelenetek, - volt ma bőségesen mindenből. És mennyi mindent csak hírből hallottunk, csak elsiettünk, vagy elvánszorogtunk előtte. Akarva-akaratlanul. Majd legközelebb, jövünk még Gyarmatra…!

Visz a vonat, már elfelé, a távolból még bebólogatnak a búcsúzó Ipoly parti fák. Agyamban mormolni kezdik magukat a verssorok: „Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, szeretlek, csöndes szomorúfüzek…”

(Lyukasóra 2010. 1.sz. 44-45. oldal)

 

Magyar Irodalmi Lap

   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap