Balázs Ildikó: Wass Albert: Egyedül a világ ellen című kisregénye (irodalmi tanulmány)

Szerkesztő A, cs, 01/11/2018 - 00:02

 

 

 

 

A kisregény első fejezete Mártonka jussa1 című elbeszélésként jelent meg 1942-ben a Termés című lapban. A következő évben összesen hat fejezetre kibővítve, önálló könyvként, Egyedül a világ ellen címmel jelenteti meg a budapesti Nemzeti Könyvtár2 és a Stádium Nyomda3 Jeges Ernő rajzaival. Évszám és a kiadás helyének megjelölése nélkül lát napvilágot az Érdekes könyvek4 sorozatban. Majd jó félévszázad múltán, 1999-ben a Magyar Ház5 újranyomja a Nemzeti Könyvtár kiadását a korabeli illusztrációkkal, a Vérben és viharban című regénnyel együtt. Ezt követően megjelenteti a Mentor6 2001-ben a Magukrahagyottakkal együtt és a Kráter7 2002-ben önállóan.8

A kisregénynek sem korabeli, sem aktuális sajtórecenzióját nem találtuk.
Az alapötletet, miszerint a havasban szülői, gondnoki felügyelet nélkül marad egy fiatal, később Az urszubeli lányban bontja ki. A Mártonka jussa című elbeszélés annak története, hogy a fiú, akinek meghaltak a szülei, és idős nevelőapja is távozik az élők sorából, hogyan küzd egy abszurd feladat végrehajtásáért: nevelője, Andorás 42 évvel korábban otthagyott a bírónál egy báránybőr sipkát, mely a jussa lett volna a pakurár szolgálatért. Andorás ezt hagyja neveltjére, s a feladatot, hogy a jusst megszerezze. A havasban minden dolog más értékű, s a világgal kapcsolatos hírek is másfajta megvilágításban jutnak el oda. Már nem az a bíró és nem az a közigazgatási rend várja Mártonkát a faluban, amikor a jussáért megy, amelyre Andorás emlékezett. “Románország” van, s a román bíró haragosan fogadja, majdnem csendőrkézre adja a követelőzőt. Mártonka keserű tapasztalattal távozik a faluból, mely nem osztja Andorás értékrendjét: “Ilyent ne mondjon” – méltatlankodott, amikor a bíró kétségbe vonta állítását, miszerint ilyen nevű pakurárjuk lett volna, “mert ha ő azt mondotta, hogy vót, akkor vót. Negyvenkét évvel ezelőtt, azt is megmondotta. A sapka pedig azért maradt el, mert nem volt készen a szűcsnél. Azt mondották neki maguk, hogy jöjjön később érette. Hát most eljöttem én, mivelhogy Andorás meghalt” (171. oldal).
Két különböző világ értékrendje ütközik. A régiben talán még jó negyven év múltán is kiadták volna a jusst – bár efelől a narrátor kétséget hagy, ez adja a helyzet abszurditását. “Amióta Románia van, azóta én vagyok itt a bíró! S amióta én vagyok itt a bíró, semmiféle pakurárnak semmiféle sapkával adósai nem maradtunk” (171. oldal) – igazítja el Mártonkát a bíró.
A kisregény cselekményének ideje néhány nap. Évszám nem derül ki – a román impérium ideje alatt történik az esemény, tehát 1920–1940 között. Ősz van: “Kint nyers őszi szél verdeste a havasi estét, besüvített a fenyőgerendák között, esőnek s magányosságnak szagát hozta a tűz mellé, a végtelen, sötét hegyoldalaknak a szagát, melyekre már ránehezült az ősz.” (163. oldal). A helyszín a havas, Istenszéke, s egy boronaház, melyben Andorás és Mártonka lakik.
Andorást eltemetik a hegyi népek, pap nélkül: “A gödör szélén valaki elmondotta a Miatyánkot, úgy, ahogy éppen az eszébe jutott, kicsit zötyögve, mert bizony havasi ember ritkán találkozik össze az imádsággal. Ott fönt, ahol él, olyan közel él Istenhez, hogy nincs is szükség szavakra, ha beszélni akar vele” (167. oldal).
A juss szó értéke pontosan körvonalazódik: “Nem tudott másra gondolni többet, csak a sapkára. S arra a szóra, mely olyan nagy és olyan komoly, hogy valósággal helyet szab az ember számára a világban: jussom. Mártonkának még soha nem volt jussa. Voltak jó és rossz napjai ott fent a hegyen, voltak örömei és bánatai, volt éhezése és volt jóllakása. Fázása is volt, izzadása is. Sok minden volt kurta kis élete alatt. De jussa még soha. Furcsa zenéje volt ennek a szónak. Íze és illata volt és valami nagy-nagy komolysága. Jussom. Emberek. Falu. Élet. Világ. Érezte, hogy ezek a szavak is hozzá tartoznak mind ahhoz az elsőhöz, hogy jussom. S neki jussa van az emberek között. Jussa van a faluból, a világból, az életből. Azon a fekete báránybőrsapkán keresztül” (169. oldal).
A “juss” utat jelent neki a társadalomba, melyből mindeddig kirekesztve élt.
A havason időtlenség, békebeli világ uralkodik, legalábbis a narrátor ennek az illúzióját kelti. Isten közelsége megnyilatkozik azáltal, hogy kevés anyagi eszközzel, az alapvető életfeltételekkel ellátja az ott élőket. Andorás vadorzó – “élt a máséból” (198. oldal) – rója fel Rébék néne. Megállt az idő, az anyagi világ jelentőségét veszíti.
Ebben az időtlen, más értékrendű világból indul el gyanútlanul Mártonka a “juss”-ért. Összeütközése a bíróval, csendőrőrmesterrel szinte elkerülhetetlen. A pap is megrója, hiszen megkeresztelve sincs, és nem akar beállni szolgálni: “Nem szegődök olyan világhoz, amelyik nem adja meg azt, ami az enyém” (176. oldal).
A “csavargóformájú suhanc” (175. oldal) mégis úgy megy vissza a havasra: “Egyforma lépéssel, fölemelt fejjel s nagyon komolyan. S éhesen is, fáradtan is, rongyos gúnyában és szétfoszló bocskorban is, úgy éppen, mintha királyfi volna” (177. oldal). Egy leheletnyi illúzió: aki a világnak nem szolgál, megőrizheti méltóságát, akár egy királyfi. Nincs szüksége alázatra az emberek között.
A második részben megjelenik Mártonka szállásán két rabló: Pirikóp és Furcifer. Mártonka humoros évődése, lélekjelenléte Tamási Ábeljét (1932) idézi, illetve abból Surgyélán és Fuszulán alakját, Ábelnek a velük való összeütközését – azzal a különbséggel, hogy Wass figurája bátrabb és kevésbé kiszolgáltatott a rablóknak. Furcifer, néhai nevén Furci Ferenc “nagy volt, kövér és otromba, mint egy öreg medve, orra dagadt pityókaforma és vörös, szája tele sárga lófogakkal. Ábrázatán vastag, koloncos fekete szőrzet. Nehezeket szuszogott, ahogy előregörnyedve nagy szőrős mancsaiban a puskát szorongatta. Kívül szőrös birkabőr ujjas volt rajta, a gyapjú szürke volt már a piszoktól és helyenként cafatosan lógott. Fején magas fekete birkabőr sapka, mely alól maszatos hajtincsek lógtak bele a homlokába, egészen bozontos szemöldökéig. Foltozott condraharisnya a lábán s akkora két bocskor, amekkorát Mártonka még álmában sem látott” (181. oldal).
Cinkostársa, Pirikóp, valamikori Pirikó Pál “apró volt és sovány s öregebbnek is látszott, mert az arcát egészen világos színű sörték borították s olyan gyéren, mint ahogy irtásban állanak a fák. Madárarcából hegyes pofacsontok ütköztek elő, a szája körül néhány szál fityegő bajusz éktelenkedett s a legborzasztóbb volt ennél az embernél, hogy egyszerűen csak két fekete lyuk tátongott s körülötte pirosan és ragyásan éktelenkedett valami régi sebhely. […] Először is kalapot viselt, színehagyott régi posztókalapot, tele lyukkal és szakadással. Aztán uras bőrkabát volt rajta, persze kopott és foltozott az is, katonaszínű nadrág és bakancs” (181. oldal). Tamási figuráihoz hasonlóan ők is lelketlenül eleszik a fiú szegényes vacsoráját. Pirikóp “vérbeli profi” és tízéves kora óta “javítja a világot”, Furcifer csak “amatőr” (196. oldal), hiszen korábban kocsmáros volt. Elhatározásuk szerint “harcba szállnak ez ellen a világ ellen, mert ez a világ nem olyan világ, amilyennek egy rendes világnak lennie kell” (187. oldal). “Még messze van attól, hogy tökéletes legyen” (189. oldal). A két “irdatlanul csúnya” rabló kinézete a cselekményben többször nyelvi humor forrását képezi: “még magát is meg tudom különböztetni a disznyótól. De csak nappal s ha erősen gondolkozom” (192. oldal) – évődik Furciferrel Mártonka. Túl a hegyekről jöttek, régi Romániából. Mártonkát ők is felvilágosítják, hogy “most ez is Románia” (196. oldal).
A harmadik és negyedik fejezet egy meghiúsult, bohózatba illő rablóhadjárat története. Mártonka csellel megakadályozza, hogy betörjenek egy szegény családhoz a Piperiken, s elvezeti őket Fileházára, a bíró házához. Ott hátrahagyva a rablókat, bemegy, eltulajdonítja a bírónak az ő jussához hasonló bőrsapkáját, s közben felriasztja a szolgálólányt, Ilonkát. Ott is megakadályozza a betörést, majd végignézi, hogy a két útonálló hogyan foszt ki és vetkőztet le egy vásáros embert, s akkor megszökik tőlük. A rabló világban csak rablók tudnak érvényesülni – sugallja a “juss” megszerzésének története. Ilonka, a szolgálólány elrabolja a kamasz fiú szívét. Neve “olyan éppen, mintha egy virágnak volna a neve. Valami olyan kicsi fehér virágnak, amelyik fenyő alatt nő. De lehetne kék is…” (212. oldal) – vizualizálja szabad függő beszéddel Mártonka gondolatait idézve a narrátor az Ilonka nevet; “hallott csilingelni egy nevet, valahol az álom partjain túl s olyan volt éppen, mintha virágok nyíltak volna s kicsike csermelyek szaladtak volna le az Istenszékiről koratavasszal” (226. oldal).
Az ötödik fejezet az önálló élet elkezdésének története a havason. Mártonka számba veszi a vagyonát, – a csapdákat, a puskát és a hozzávalót – s vadászni kezd, hogy fenntartsa magát. “Ahogy Andorás kincseit szemlélgette a tűz mellett, valami csöndes, jóleső, gazdag érzés terjedt el benne. Hogy lám, egyszerre milyen sok mindene van: kunyhója, baltája, tüze, puskája, csapdái, puskapor, csepű, ólom… és mindezek tetejében a sapka, amit egy pillanatra sem vett volna le a fejéről. A sapka, Andorás utolsó földi jussa, amit mégiscsak megszerzett ettől a gonosz világtól” (218. oldal).
Ebben a regényben is módját ejti a narrátor, hogy egy szarvasvadászatról beszéljen: “A szarvasbika, egy csontos, öreg állat, ott állott egy szederrel benőtt kis tisztáson, a bükkerdő szelídre gömbölyödött gerincén és mély, hörgő hangján alábőgött a völgybe. Nem volt haragos az öreg, csak éppen kedvtelésből lökdöste ki gégéjéből a kövér hanggyűrűket, melyek sebesen terjedtek szét a csöndben s megrezegtették azt, megcsapdosták a fákat és a szikrákat s fölvert hullámaik a távoli gerincekig értek. Előre nyújtotta a nyakát, szájából szürke pára omlott, szemét félig lehunyta és játszott a hangjával” (219. oldal). Majd leírja a lest, a lövést, az állat hiábavaló menekülését, majd agóniáját. Hasonló jelenettel találkozhatunk A titokzatos őzbak óta szinte minden Wass-regényben.
A havas, a gyönyörködtető természet vigaszt nyújt: “a bükkösoldal vörösen izzott a fényben s az ég világoskék harangja nagy szelíd leányszem gyanánt mosolygott Mártonkára” (217. oldal). A csillagok, “mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi”, “sűrűn-sűrűn álltak az égen”. (224. oldal) Andorás mesélte, hogy a csillagok “megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag leszalad a földre” (225. oldal). “Vajon mindenkinél lejött egy ilyen csillag?” – mélázik Mártonka. – “Vajon Furcifernél is?” (226. oldal). Az embertelen kinézetű emberrel szemben szánakozó-megbocsátó magatartást tanúsít a főszereplő.
Mártonka pogány módon áldozik Andorás emlékének: a szarvasbika agancsát a sírjára helyezi és kövekkel körülrakja. Megelégedetten észleli, hogy “fentről egy csillag kíséri útját s a csillag mögött látta Andorást is, ahogy sovány szakállas arcával mosolyog” (226. oldal). Az elejtett szarvas húsának egy részét Rébék nénénél sóra, málélisztre, egyéb ennivalóra cseréli, s tovább vadászik.
Az utolsó fejezetben az idő télbe fordul: “telt már az ősz, az éjszakának foga nőtt, Néha napokon át zúgott a szél, havat kavart éjszakánként s a hó megülte a gerinceket és nem takarodott el többé. A nap mind lentebb oldalgott az ég alja táján, alig volt melege s ahogy kelt, már le is nyugodott. A völgyekben kék lett az árnyék és a köd nem száradt föl a fákról soha” (230. oldal).
Másutt az ember lelkivilágát tükrözi a táj: “Különösen csúnya nap volt. Verte a szél a nagy szürke felhőket a tisztáson keresztül, az erdő fái csikorogtak, a patak vize szennyes volt s az egész hegy rosszkedvű, mint a csorbaszájú özvegyember, akit köszvény sanyargat” (231. oldal).
Egyszer – akár Toldi Miklós a nádasban – egy farkassal küzd meg, aztán egy sebesült mókusra talál. A mókus, mely a Megismerkedem Napsugárral
Közben odalent fordult a világ: a két rabló a faluban uraskodik, az egyikük adószedőként, a másik fináncként sanyargatja a falu népét. Valaki a papot is feljelentette, mert épp a csendőrök hurcolták el. Ilonkát is nála találja. A pap elmentében “lelkioktatás”-t ad Mártonkának: “Szükség van ma minden magyar emberre, egy se bújhatik el Isten elől s a felelősség elől. Amit mindenkinek egyformán hordoznia kell” (238. oldal) – oktatja Mártonkát a pap. – “Úgy áldjon meg az Isten, ahogy szolgálod azokat, akikhez tartozol” (239. oldal). A pap szavai nyomán összetartozás-érzés ébred Mártonkában. Ott marad a papi lakban, dolgozni kezd, s Ilonkának évődve mondja: “Bujdosó királyfi vagyok, nem tudtad? Akiről a mese szól. S ment tovább felemelt fejjel, rongyos harisnyájában, nyers bőrből készült puha bocskorában, de magakészítette szarvasbőr mellénnyel s magaszerezte sapkával a fején, jussával, amit visszanyert a világtól. […] olyan volt éppen, akár egy királyfi” (242. oldal). A narrátor a mesésen titokzatos királyfi mezébe burkolja a valójában részlegesen szocializált, félvad fiú alakját.
A kisregény szétágazó történetei ellenére kerek egészet alkot. Az Egyedül a világ ellen kisregény valójában három történet összefonódása: a juss, a rablók és a mókus története. Stílusa népies, amikor a szereplőket beszélteti a narrátor, akinek mesélőkedve elapadhatatlan. Wass Albert ebben az írásában áll a legközelebb Tamásihoz, stílusához, témájához, a rablók története akár az Ábel rablóinak történetére írt variációnak is tekinthető. Ám ha az epizód számos párhuzamot is mutat, mégis önálló, egyéni műnek tekinthető. A kisregény számos nyelvi- és helyzetkomikuma, az évődések és a rablók kijátszásának történetei üde, szórakoztató olvasmányt nyújtanak. A humoros és komoly részek, pl.: a vadászatok arányosan fonódnak össze a regényben.

Jegyzetek:
1. Wass Albert, Mártonka jussa. = Termés, I/ősz. (1942). 31-39. oldal
2. Wass Albert, Egyedül a világ ellen: regény. Budapest: Nemzeti Könyvtár, (1943). 60. oldal
3. Wass Albert, Egyedül a világ ellen: regény. /Rajzok: Jeges Ernő/. Budapest: Stádium ny. (1943). 60. oldal
4. Wass Albert, Egyedül a világ ellen: regény. [s. l.]: Érdekes könyvek, (194?).
5. Wass A., Vérben és viharban. Egyedül a világ ellen. 1999.
6. Wass Albert, Egyedül a világ ellen. Magukrahagyottak: két regény egy kötetben. Marosvásárhely: Mentor, 2001. 194. oldal
7. Wass Albert, Egyedül a világ ellen: regény. Pomáz: Kráter, 2002. 117. oldal
8. Wass Albert, Megismerkedem Napsugárral. = Erdélyi Helikon, XVII/9. (1944). 493-503. oldal

 

 

Forrás: Polísz, 2006. 97. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap