Balázs Ildikó: Wass Albert motívumrendszere, hitvilága

Szerkesztő B, szo, 09/16/2017 - 00:03

 

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXX. RÉSZ

Kiváltságos dolog egy nagy ember szellemi aurájában élni éveken keresztül. Nekem az a kegyelem adatott, hogy Wass Albert életművét kutathattam 8 éven keresztül, míg kutatásom eredményét egy doktori disszertációban hasznosíthattam. Nehéz egy rövid előadásban kiválasztani, mi is az esszenciája ennek a hosszú kutatói útnak. Mit ragadhatnék ki belőle? Talán azt, ami számomra személyes – a személyes kötődést, ami kutatásom témáját adta, illetve azt, amit ez a szellemiség számomra közvetített, ami első olvasásra önmagát megfejtő rejtély volt és maradt az írásművészetből: Wass Albert istenhite, hitvilága. Első tanulmányom is erről szólt, mely a Confessio folyóiratban jelent meg.1
Ami pedig a személyes kötődést illeti: édesapám mindössze egy évvel volt fiatalabb az írónál, aki 1908-ban született. Hadd idézzem itt Wass-monográfiám kezdő sorait:

„Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909–2000), akitől az író vagy a »gróf« nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937–38-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométer Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, a különféle gondolkozásbeli hasonlóságokat”.2

A kutatás kezdetekor már feltűnt, hogy az életművet hálóként átfogja, átszövi egy motívumrendszer. Konzulensemtől, Dr. Márkus Bélától, aki a Debreceni Egyetem doktoriskolájában tanított, azt a tanácsot kaptam, hogy keressem ki Wass Albert regényeinek, műveinek megjelenési évében a folyóirattárban fellelhető újságokból, mit írt róla a sajtó. A fellelt anyag megdöbbentett bőségével. Csak a Csaba című regényéről mintegy negyven recenziót találtam a korabeli sajtóban, köztük német nyelvűt is.
Wass Albert erdélyi korszakában (1923–1944 között) befutott író volt: 1941 januárjában Baumgarten-díjat kapott regényéért, a Farkasveremért, valamint addig megjelent rövidprózáiért, melyek közül egyet – a Mosule címűt, mely egy havasi román emberről szól – egy kétnyelvű antológiába a Cot la cot – Vállvetve3 címűbe is felvettek.
Ezzel a könyvtári, levéltári munkával indult a kutatásom 2002-ben – még a 2003-as, úgynevezett szoborbotrány előtti évben.4 Ma már – utólag – nem tudom, elkezdtem-e volna, ha sejtem, hogy munkám elkezdése után egy évvel, sajnálatos módon, a sajtó botrányhőse lesz disszertációm tárgya. Függetlenül a média hangulatkeltésétől és uszításától, végigvittem a kutatást, mindvégig elhatárolva magam az író közéleti-politikai megítélésétől.
A kutatás – mint ahogy az lenni szokott – számos meglepetéssel szolgált. Mindegyik művel való találkozás egy-egy könyvismertető vagy tanulmány írásával zárult – ezekből válogattam publicisztikai kötetem összeállításakor egy-egy érdekességet, újságcikket, tanulmányt Wass Albertről, és egy egész fejezetet szántam kötetemben5 az írónak. Az első meglepetés a már említett recenzióbőség volt a korabeli sajtóban. A második, hogy a korabeli szomszéd népek, a németek, sőt szlovákok, csehek, románok is tudtak és írtak róla. Wass Albert első regényét ugyanis, a Farkasvermet (1934–35) megjelenését követően lefordították szlovákra,6 majd csehre is.7
A harmincas években megjelent rövidprózáit a magyarországi németek heti-, korábban napilapja, a Pester Lloyd jelentette meg németül. Az 1938-as évfolyamból négy rövidpróza került elő: Der neue Seelsorger trifft ein, Über dem Abgrund, Der Arbeitslose, Wie der kleine Jóska geheilt wird – (Az új pap megérkezik, Mélység fölött, A munkanélküli, Kicsi Jóskát rontás érte).8
A fordító személyét illetően csak találgatni tudtunk, a lap irodalmi rovatának, mellékletének valamelyik belső munkatársa fordíthatta a művészi színvonalú szövegeket németre. Álljon itt két idézet a műfordító stiláris megoldásaira, egyik a Mélység fölött – Über dem Abgrund című elbeszélésből:

„Durch die Nebelschleier der Wälder schimmerte aus der Ferne der mächtige Kamm des Istenszék und weit oben am Andrenyásza heulte ein einsamer Wolf”.

„Túl a párálló erdő fátylain keresztül halványan az Istenszéke látszott, s fent az Andrenyászán mélységes, szomorú hangon felvonyított egy magányos farkas”.

A másik eleven, élőbeszédet idéző idézet a Kicsi Jóskát rontás érte – Wie der kleine Joska geheilt wird című történetből származik:

„Das Kind ist verhext, mein Herr, jämmerlich verhext! Das Dorf hat ihn verhext. Sie alle miteinander. Der kleine Jóska ist verhext und wenn er dran stirbt, dann wird wegen ihm das ganze Dorf daran sterben und auch dieses Schloss hier, so eine Schande ist es.”

„Azt a gyermeket rontás érte, uram, gyalázatos rontás! A falu rontotta meg! Maguk, valamennyien! Rontás érte kicsi Jóskát, s ha belepusztul, odavész a falu is miatta, s ez a kastély is, olyan egy gyalázat!”

Wass Albert legjobb német fordítója első felesége, Eva Siemers volt. Az ő munkáját dicséri a Tavak könyve, az Erdők könyve, valamint az Adjátok vissza a hegyeimet! német szövege. Jelent még meg más könyve is németül (pl. A funtineli boszorkány és az Elvész a nyom).
A Wass-fordítások vizsgálata messzire vitt: összesen hét idegen nyelven jelentek meg művei: szlovákul, csehül, németül – németül az emigrációban maga is írt – így a Die letzte Laterne című regényt, valamint rövidebb prózai cikkeket, melyek csak nemrég, a hagyaték folyamatos feltárása során kerültek napvilágra, és jelentek meg magyarul. Ugyancsak írt angolul is, de angol fordítója második felesége, Elisabeth Mc’Clain volt. Tudunk spanyol (Devolvedme mis montanas) és holland fordításokról (a németből fordított Het verloren Spoor).9 Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában,10 melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket.11 A Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. Bár címátírással a német fordító is próbálkozott, a kötet sikertelen, maradt (Es sind die grössten Schmerzen nicht worüber Frauen weinen. Magyarul: „Nem az a legnagyobb bánat, ami miatt sírnak az asszonyok”). A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt „Fekete madár”-nak címezi. Jellemzően Wass Albert mindhárom kötete címében egy-egy helynevet használ: Urszu, Komárnyik, Funtinel – a román műfordító ettől eltekintve általánosít, lélektani síkra visz, és helyesen, hiszen a trilógia – különösen annak harmadik darabja – maga is implikálja ezt. S ha csak ezt a trilógiát vizsgálnánk, érdekes visszatérő elemeket, motívumokat találnánk, melyek fiatalkorától átszövik Wass Albert írásművészetét.
Ilyen motívum a csónak, a sajka – átlényegülés, élet-halál (a Csónakok című ifjúkori rövidpróza, majd az Elvész a nyom című regény szervező eleme a lesiklás a vízesésen). Tenger, vizek (lásd: Vizek felett című vers).
A Tenger az élet (1931) című elbeszélése a tárgytalan sóvárgás témáját a lélekvándorlás keretébe helyezi. Vágyunk valakire, valamire, s az újabb és újabb életek során testet, létet öltő lélek sóvárgása soha el nem múlik. Csak felismerések, pillanatnyi találkozások vannak, megérkezés soha – sugallja a keleti filozófia hatását asszimiláló elbeszélés. „Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek száz ölre tengermélybe zárva: / Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.” Ebben az írásban sejlik fel Wass Albert későbbi írásművészetének meghatározó motívuma: a nyugtalan keresés, melynek tárgya a titokzatos őzbakban vagy a távoli kék hegyekben konkretizálódik. A víz megjelenési formái – a hullám, harmatcsepp, tengermély – a folyton változó és mindig azonos elemet jelképezik. Elbeszélésében évezredeket, milliókat hidal át: saját lelkét hajdanvolt, történelem előtti felmenőjének, az ősembernek kölcsönzi, majd laza történelmi keretben elvezeti én-alakját mai önmagához.12
Kagyló, gyöngy: a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom toposza, melynek értelmében a szenvedés érték, mivel megtisztuláshoz vezet.
Szél (Tavaszi szél színmű) – változás, fenyegetettség, háború.
A puska az emberi méltóság jelentését hordozza, de van, ahol státuszszimbólum, és nem csak a vadászattal kapcsolatos elbeszélésekben jelenik meg, hiszen a vele való bánni tudás, illetve nem-tudás szintén karakterformáló, jellemző elem (a Csaba című regényben a regáti jegyző halat akar lőni a pocsolyában, és nem sikerül. „Miért nem lőtted jobban meg?” – kérdi a román tanítónő nevetve). A puska sorsokat dönt el (Mosulé-ban: „Meglőtted?” – kéri számon az uraságot a hegyi ember, akinek a kutyáját öli meg egy puska). Végül kisebbségi sorsszimbólum a beszolgáltatott, hatóság által rekvirált puska.
Külön önálló motívumrendszert alkotnak a fafajták (fenyő, kökénybokor, kőris, dió, tölgy stb.) – általában „helytállás” jelentést hordoznak a fák; ugyancsak megvizsgálandó a számos madárfaj (szalonka, vadpáva, lappantyú, bagoly stb.) – mint a lélek szimbóluma, s különösen sok az éjjeli madár Wass Albertnél, amelyek a mélytudatra, a személyiség árnyoldalára utaló jelekként olvashatók.
Az erdő mint az istenség lakóhelye – akárcsak Baudelaire-nél; a tető, hegy szintén Isten jelenlétére utaló hely (Tetők felett című vers és novella). A természet él, mesefigurákként mozognak benne a fák, hegyek: „Élt az erdő, s a hegy. Kereken, mindenütt, mintha ezer szem nézett volna, a fekete sötétségnek is szemei voltak. Beszélgettek titkos erdőnyelven a fák, csápjaikat messze kinyújtották, s a tisztás szűkült alattuk, összehúzódott.”13 Hasonlóképpen állatot jellemző tulajdonságokkal ruházza fel az író a hajnalt: „A hajnalt […] láttam megérkezni. Állt a patak partján, s deret terített a tisztás füvére. Hóharmatot legelt, s foszlott ködök keringtek körülötte.” A hajnal képe békésen legelésző őzre, szarvasra asszociál – zoomorf eszköz, akárcsak József Attila Eszmélet című versében a boldogság képzete („Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém”).14
A bükkfaerdő templomra emlékeztet: „Templomos bükkfaszálasban mentünk felfele. Olyan hatalmas volt fölöttünk az erdő, olyan súlyos, boltozatos és égben végződő, hogy csak mentünk és senki sem beszélt. Mintha roppant templomban jártunk volna, gótíves öreg dómban, hol Isten misézik.”15
A motívumrendszer szempontjából a legkomplexebb elbeszélés a Tetők felett (1941). Áprily Lajos Tetőn című versének alapmotívuma a völgy – mint a romlás, pusztulás, békétlenség, azaz a civilizáció szimbóluma –, ezzel szemben a tető a megbékélés, az erkölcsi tisztaság és Isten közelségének helye.
A Tetők felett című történet kulcsot ad a tudatos írói szerepvállalás kérdéséhez is: a hős itt fel akar jutni a tetőkre, hogy másoknak elmondhassa, mit lát. Ám a hegytetők felett semmi sincs. „Álltam riadtan. Semmi sem volt, csak néhány négyzetméternyi szürke szikla a lábam alatt és erdő. És csend. És én. És egyéb semmi. S reánk dermedve, mint sötétzöld igézet, a magány. Félelmes volt, szomorú és szép.” A döbbenet s az átélt csalódás gondolkodásra készteti a hőst: „az erdők titkait lent kell keresni”, mert fel csak akkor érdemes az embernek menni, ha már megtanult mindent, maga mögött hagyott mindent, s „elnézhet az erdők feje fölött a messzeségbe, ahol semmi sem látszik, s ahol mégis keresni kell minden dolgok egyetlen értelmét”.
A „tetők felett” az élet értelmét kutató ember önmagával szembesül, s arra kényszerül, hogy a maradandó dolgokon elmélkedjék. Majd visszatér, s társainak arról mesél, amit nem látott. S felismeri a szó bűvös erejét, hogy általa többnek és szebbnek látszik az élet.16
A rontás (a Kicsi Jóskát rontás érte, A funtineli boszorkány és A kastély árnyékában egyik alapmotívuma) a sorsszerűség, végzet velejárója.
A rontás/romlás motívumot egy későbbi, ugyancsak mezőségi író építi bele írásművészetébe: Sütő András Advent a Hargitán című drámájának alapmotívuma a Nagy Romlás, mely sokrétű jelentést hordoz: a kisebbségi létre kárhoztatott erdélyi, s szűkebb körben mezőségi magyarság nyelvi romlása, kulturális pusztulása, önazonosság-vesztése, meghasonlottsága.17
A papok, azaz különféle papfigurák külön fejezetet érdemelnének a nemzete zászlóvivőjétől a rontást hozóig (A kastély árnyékában című regény két papja, a magyar református lelkész és a román pópa; reverend Baradlay az Elvész a nyom című regény kulcsfigurája – és számos elbeszélés fő- vagy mellékszereplője – Az új pap megérkezik, A tiszteletes, A tiszteletes úr stb.).
Ugyancsak ide kapcsolható a szem motívuma. A szem tudvalevőleg a lélek tükre – éppen ezt a megfeleltetést példázza rendkívüli érzékletességgel a Farkasverem Vénasszonyának jellemábrázolása. A szürke szempár kísérteties leírása megismétlődik, keretbe foglalja a regényt. A regény eleji leírás szerint: „Két szürke szem néz ki ebből az arcból, de olyan hidegen és részvétlenül, mintha nem is élő ember szemei volnának, hanem két jégdarab, amit valaki tévedésből odatett. Senki a világon nem tud úgy nézni, mint a Vénasszony, olyan kifejezéstelenül, olyan léleknélküli ürességgel. Nem haragosan, nem gyűlölködve, nem irigyen, nem idegenül, csak valami érzéketlen hidegséggel, olyan nézéssel, amiben semmi sincs. Régi házakon lehet látni egy-egy vakablakot: kívülről rendes ablak, üveg is van rajta, csak éppen hogy az üveg mögött nincsen semmi. Fal. Olyanok ezek a szemek” (Kiemelés tőlem – B. I.)
A regény végén Jenőnek, a Vénasszony fiának tűnik úgy, mintha ezt a szürke szempárt látná: „S ahogy benéz a nyitott ebédlőajtón, mintha a pohárszék cifra palackjai közül két szürke szem nézne rá, a szürkületen keresztül”. Az alkonyati szürkeség mintha a szem szürkeségét – érzéketlenségét, vakságát – erősítené.18
Wass Albert életművében az őz sokrétű motívumként van jelen. Az önmegvalósítás, a hivatáskeresés, az élet értelmének kutatása, a fejlődés, a mozgás, a szabadság jelentésrétegeit hordozza. A magyar kultúra évszázadain „lassan, méltóságteljesen vonultak a szarvasok”.19 A csodaszarvas mondától és Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításától kezdve Arany János Rege a csodaszarvasról és Bartók Béla Cantata Profanáján át egészen József Attiláig, Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig, Ferdinandy György Szarvasok című elbeszéléséig. Csathó Kálmán Szarvasbőgés című írásában valamikori vadászélményeinek prizmáján át világít rá a vadász–üldöző és a vadászott–üldözött viszonylatára. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban pedig Tabéry Géza építette a Bolyaiakról írt művészregényét a szarvasbika motívumára, mely Tabérynál énkép. Jankovics Marcell külön könyvet írt az őz- és szarvas-jelkép feltárása céljából A szarvas könyve20 címmel.
Wass Albert a Tetőn című elbeszélésében a havassal való találkozás felismerések sorozatát indítja el. „Olyan volt, mintha mindezt egyszer már láttam volna […], mintha messzi idegenből hazatértem volna” – a deja vu-élmény a tudat mélyéből tör fel. „A patak mellett egy őzbak állott. […] Ő volt, a régi, gyermekkoromban látott titokzatos őzbak. […] Vadászláz égetett, szerettem volna utána rohanni, s űzni az erdőkön végig, gerincről gerincre, míg valahol összeesünk mind a ketten.” Majd felfejti ezt a motívumot: „Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatos hajszám a titokzatos őzbak után.”
Az állat leírása figyelemreméltó művészi teljesítmény: „Gyönyörű volt. A széles hátú óriási állat, ahogy agancsos fejét haragosan rázva felém ordította féltékeny dühét. Mert másképp nem lehetett. A kés koccanását agancs-koccanásnak hallotta, s azt hitte, vetélytárs lopakodott a tehenek közé. / Gyönyörű volt. Mély, öblös hangja reszketett az erőtől, s reszkettek tőle a fák, a hegyek, a levegő, minden. Én is reszkettem”. Leginkább a szerelmi vágyra s a szerelem tárgyának birtokba vételére hasonlít a szarvas űzésének és elejtésének aktusa.
Ugyancsak az őz-motívumra építi e ciklus címadó novelláját, A titokzatos őzbakot. Ám ebben a történetben az őzbak leterítése már nem hatalmas vadászélmény, az állat inkább a kielégíthetetlen vágyakozás be nem teljesülésének szimbólumává válik. „Csak egy árva kis halott őzike volt, üldözött, szomorú, finom kis állat. Nem az, akit én kerestem.” Jóvátehetetlen tévedés volt megölni. Az ember szégyelli és megbánja tévedését. Az írás filozófiai hátterébe belejátszhat a belga Maurice Maeterlinck (1862–1949) kék madár-motívuma (L’oiseau bleu, 1909. Magyarul: A kék madár, 1910), melyet 1940-ben ültetnek át filmregénnyé, és így ismerheti meg a magyar közönség. A kék madár a boldogság szimbóluma: „a Kék madarat nem kell távoli országokban kergetni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája: az emberi szív.”21
A megfoghatatlanság ellenpontja a nyom motívuma: mindaz, amit az ember – legyen az alkotás, utód vagy vagyon – anyagi, de leginkább szellemi örökség formájában  hagy maga után (lásd: időskori Örökségünk prózakötet!). Ennek ellentéte a kék hegyek motívum az el nem érhető boldogság, a megfoghatatlanság: a hegy mindig csak távolról kék, akárcsak Maurice Maeterlinck kék madara.
A legfontosabb szervező elem Wass írásművészetében az idő, mely átsző minden írást: az idő plasztikus, sorsokat jelez (lásd: A farkasverem keretjelenete a falun átvonuló éneklő legénnyel; a Telik az idő című időskori karcolat stb.). Minden írása az időt mint filozófiai fogalmat elemzi, boncolgatja. Az időt, mely átvisz láthatatlanul egy másik létsíkba, ahol átlényegül mindaz, ami evilági.
Pilinszky János így írt az 1941-es budapesti könyvnap egyik eseményének számító A titokzatos őzbakról: „egy élet története novellák sorozatában”.22 Kádár Erzsébet szerint Wass Albert „nem bont – párol. A percek nemesfémtartalmát előcsalja az idő zavaros vegyületéből”.23
Ezen a ponton vizsgálhatjuk Wass Albert istenhitét.

„Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs olyan magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.”

Így szól Látható az Isten című ifjúkori versének első két szakasza – a minden élőben lakozó istenségbe vetett hitvallás. Animizmus-panteizmus, a minden élőnek van lelke szerinti elképzelés, ami ugyanakkor nem mond ellent a kereszténység Isten teremtett világáról szóló tanításának.
Egy másik kulcsmű, mely istenhitét hirdeti: a Tavak könyve. Apró teremtéstörténet ez, melyben a mesefigurák a genezis alakjait helyettesítik.
A titokzatos őzbak Selma Lagerlöf svéd Nobel-díjas írónő írásaival több helyen rokonságot mutat (boszorkány, vízi-leány). A mezőségi tó leírása a lagerlöfi regényhelyszínnel rokon tájra utal: „Előbb bújócskát játszik egy kicsit [a tó], aztán lassan, nagyon lassan kibúvik a könnyű takaró alól és olyan csudaszépen tárul elénk, hogy alig ismerünk rá…”24 A jelzett környezetben élő emberekben Wass Albert a felismerés örömével üdvözölhette saját honfitársait. Lagerlöf regényének borongós, zord földrajzi világa Erdéllyel és elsősorban a természeti adottságok tekintetében szerény Mezőséggel rokonítható. A „messzenyúló tó” és a „kék hegyek”,25 melyek Lagerlöf regényének színhelyét képezik, Wass Albert írásainak is állandó színterei (Mese a kék hegyekről, A titokzatos őzbak). A vízi-tündér26 Wass Albert vízi-leányára emlékeztet, a jövőbe látás képességével felruházott erdei tündér pedig a funtineli boszorkányra (Lagerlöf Dovre-boszorkányának27 rontást hozó, mitikus alakja Nucára, A funtineli boszorkány hősnőjére). A varjak vagy farkasok – mint kollektív tudattartalmakat hordozó, ősi motívumok – a beteljesülő végzetet jelképezik, s mint ilyenek mindkét író világába szervesen beépülnek. A gonosz Sintram története hasonló a Kunyhó a Komárnyikonból ismerős Farkas Dumitruéhoz.
Ha igaz az, hogy Wass Albertet fiatalon érte Lagerlöf hatása, ez magyarázattal szolgál arra, hogy az író a rokonság felismerésével talán tudattalanul építi be a svéd írónő alakjait, témáit, technikáit saját elbeszélő-művészetébe. Így nem érheti az epigonizmus vádja. Ami viszont sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Wass Albert mezőségi világa, környezete, témái, alakjai önmagukban is hasonlóságokat mutatnak a Lagerlöféivel.28
Wass Albert jellemeinek fejlődésére az a gyökeres változás hatott, mely a sorsnak, a gondviselésnek vagy egyenesen Istennek tulajdonítható. „És ekkor hirtelen hangot hallottam a nád között. Puha, halk leányhang dúdolt.” A fordulópontot a következő mondat jelzi: „aztán kettényílt a nádfal. És akkor megdermedt kezemben a rúd.” A zárás tragikumba hajlik: „Sokáig, sokáig nem láttam többet szelídnek az estét.” Ám a tragikumot a narrátor feloldja a tanulsággal: „Árszintya bácsinak igaza volt” – meséli a vízi-leány történetét. A titkokról fellebbenteni a tudás profán leplét fájdalommal jár.29
Knut Hamsun norvég író világával is rokonítható a Wass Alberté. „A vízben parányi halfiókák nyüzsögtek, melyek sohasem nőttek nagyobbra; éltek és meghaltak s haszontalanok voltak, én édes istenem, teljesen haszontalanok. Egyik este ott ált Inger a tavacska mellett s a tehénkolompokra figyelt. Nem hallott semmit, halálos némaság vette körül, de egyszerre csak az aquáriumból ének üti meg fülét. Igen halk volt az ének, csaknem kivehetetlen és elhaló. A parányi halacskák éneke volt”.30
Hamsun egyik hősében a párzó vadkacsák hangja és látványa felidézi egy „vad és szép” korábbi élet emlékét. Ez a múlt század húszas éveiben erőteljesen eltért a bevett hitformáktól, alighanem a narrátor személyes élménye lehet. „Egy hang csendül meg benne, édesség tölti el lelkét, ott áll és valami drága, gyengéd emléke ébred egy régebben átélt vad és szép életről, mely kiveszett emlékezetéből”.31
Knut Hamsunnál felbukkan a lélekvándorlás gondolata, Wass Albert alig észrevehetően csatol ide (lásd a keleti filozófia hatása alatt íródott ifjúkori Tenger az élet című elbeszélést!). De találunk mást is: „Olyan volt, mintha mindezt egyszer már láttam volna […], mintha messzi idegenből hazatértem volna” (Tetők felett).
A deja vu-élmény a tudat mélyéből tör fel. Honnan a „már láttam ezt” képzete? Régmúlt idéződik fel? Gyermekkor vagy mélytudati tartalom?
A fentiekkel talán csalódást okoztam azoknak, akik Wass Albert közéleti-politikai szereplésének tulajdonítanak nagyobb jelentőséget. Számomra, olvasó és kutató számára azonban az írásművészetéből felfejlő istenhit és hitvilág megismerése volt az a tetemes hozadék, ami miatt megérte a sok éves kutatás áldozata. Szeretném az olvasók figyelmét erre ráirányítani, és szeretném, ha ilyen látásmóddal közelítenének a Wass-életműhöz – hozzáolvasva az északi írók regényeit is.

Jegyzetek:

1    
Balázs Ildikó, Wass Albert istenkeresése, Confessio, 2003, 2. sz., 22–36. (Rövidített másodközlés: Új Kezdet, 2003, 8. sz. [augusztus], 5–7.)
2    
Balázs Ildikó, Wass Albert erdélyi korszaka (1923–1944), Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2010, 345. Második kiadás: Hegyhátszentpéter, szerzői magánkiadás, 2012. (http://mek.oszk.hu/10900/10916/)  (A továbbiakban: Balázs, 2010.)
3    
Cot la cot – Vállvetve: Culegeri literare române si maghiare… [román–magyar kétnyelvű antológia], szerk. Kertész Ákos, Emil Gherasim, tan. Antalffy Endre, Emil Dandea, Târgu-Mures [Marosvásárhely], Pax Kiadó, 1936, 96.
4    
Szoborbotrány néven emlegette évekig a sajtó a Maros megyei (Románia) Szászrégen és Holtmaros községekben kirobbant huzavonát: Romániában ugyanis törvényt hoztak, miszerint háborús bűnösként elítélt személyről nem nevezhető el közterület, illetve nem állítható neki szobor közterülten. Elsőnek a Ion Antonescu marsallról elnevezett utcák nevét kellett megváltoztatni (pl. Marosvásárhelyen). A románok revansként kikeresték Wass Albert írót a koncepciós perek során vagyonától megfosztott és halálra ítélt személyek sorából, feljelentést tettek a hatóságoknál, miszerint neki is állítottak szobrokat Erdélyben, illetve neveztek el róla iskolát. Szászrégenben és Holtmaroson állt az író szobra, ezeket kellett eltávolítani az ítélet nyomán a közterületekről, a Hargita megyei bögözi iskola nevét pedig törölték.  Ennek ellenére ma a világon közel 100 objektum viseli az író nevét, noha az írót a románok a mai napig nem rehabilitálták.
5    
Balázs Ildikó, Utazások a katedra körül: Válogatott publicisztika, szerk. Reszler Gábor, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2010, 212.
6    Wass Albert, Vlei pelech [Farkasverem], Praha, Volesky, 1941, 236. (Ford., Preložil Pavel Kutny)
7    Wass Albert, Vleia jama [Farkasverem], [193?]. 236. (Ford. Emil Boleslav Lukáč.)
8    
Balázs Ildikó, Wass Albert német nyelvű elbeszélései a Pester Lloydban, PoLíSz, 115. megjelenés (2008. június), 18–21. Másodközlés: És lészen csillagfordulás: Örökségünk Wass Albert: Centenáriumi írások 1908–2008, szerk. Turcsány Péter, Pomáz, Kráter Kiadó, 2009, 207–211.
9    Balázs Ildikó, Wass Albert életmű-bibliográfia, 1923–2003, Pomáz, Kráter Kiadó, 2004, 208.
10    Wass Albert, Langa Scaunul Domnului I–III, Targu-Mures, Mentor Kiadó, 2000.
11    Constantin Stănescu, Trecutul nu se intoarce niciodată, Adevarul, 2000. november 14–15.
12    Balázs, 2010, 93.
13    Uo., 129.
14    Uo., 130.
15    Uo., 130.
16    Uo., 130–131.
17    
Balázs Ildikó, Egy értelmezési lehetőség: Sütő András – Advent a Hargitán című drámájának motívumrendszere, Iskolakultúra, 1996, 6–7. sz., 66–74. A teljes tanulmány: Uő., Egy értelmezési lehetőség: Sütő András – Advent a Hargitán című drámájának motívumrendszere, Hegyhátszentpéter, szerzői magánkiadás, 2012, 110. (http://mek.oszk.hu/10800/10863/)
18    Balázs, 2010, 164–165.
19    
Erdélyi Erzsébet, Nobel Iván, Én otthon vagyok költő...: 18 disputa határon túli alkotókkal verseikről, novelláikról: Oktatási segédlet a magyar irodalom tanulásához 14–18 éveseknek, Bp., Tárogató Kiadó, 1993, 166.
20    

Jankovics Marcell, A szarvas könyve, Debrecen, Csokonai Kiadó, 2004, 355. (Innentől: Jankovics, 2004.)
21    
Maurice Maeterlinck, A kék madár: Költői mesejáték, Bp., Montázs Kiadó, 1991, 93.; Balázs, 2010, 131–132.
22    Uo., 118–119.
23    Uo.
24    
Selma Lagerlöf, Gösta Berling, Bp., Franklin Társulat, 1920, 40. (Ford. Benedek Marcell)
25    Uo., 28.
26    Uo., 22, 23.
27    Uo., 59.
28    Balázs, 2010, 67–68.
29    Uo., 128.
30    Knut Hamsun, Az anyaföld áldása, B., Athenaeum Kiadó, 1920, 165.
31    
Uo., 431. „Talán sivár és szomorú volt a kietlenség lakójának élete? Hogyisne! Magasabb hatalmak vették körül, álmok, szerelem, gazdag babona. Egyik este Sivert séta közben hirtelen megállt: a vízben két vadkacsa feküdt, ruca és gácsér. Felfedezték őt, megpillantották az embert és megijedtek, az egyik madár mond valamit, rövid kiáltást hallat három hangból álló dallamot, s a másik egybehangzón felel. E pillanatban megrebbentik szárnyukat és mint két kis kerék zúgva repülnek felfelé a folyón, ahol egy kőhajításnyira megint leereszkednek a vízre. Ekkor ismét mond valamit az egyik, s a másik felel; ugyanaz a beszéd mint előbb, de olyan gondtalan, mit az üdv maga: a hangok két oktávval vannak feljebb hangolva. Sivert mozdulatlanul áll és figyeli a madarakat, elnéz mellettük s a messze távolba bámul az álmok birodalmában. Egy hang csendül meg benne, édesség tölti el lelkét, ott áll és valami drága, gyengéd emléke ébred egy régebben átélt vad és szép életről, mely kiveszett emlékezetéből. Csendesen megy haza, nem beszél, nem fecseg róla, földi szavak nem elégségesek hozzá. A sellanraai Sivertnek, a köznapi fiatalembernek, volt egyik este, mikor sétálni ment, ez az élménye” (Uo., 340–341). Vö. Balázs, 2010, 70.
 

Forrás: Polísz, 2014. 152. szám

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap