Balázs Tibor Balázs: Wass Albert kanonizációjának kérdése – avagy az egységes nemzettudat felélesztése

Szerkesztő A, cs, 03/28/2019 - 00:03

 

 

 

 

 
 

 

 

I. Kánon és kanonizáció

A Wass Albert kanonizációjával kapcsolatos kérdések tisztázásához elengedhetetlen állást foglalni a kánon fogalmát, valamint a kanonizációs folyamatok jelenlegi állapotát illetően. A legfontosabb feladat magának a kanonizáció fogalmának a meghatározása, hiszen ez teszi lehetővé, hogy egyes szerzők esetében a kanonizáció kérdése egyáltalán felmerülhessen.
A kánon szó alapjelentése „pálca”, de a „mérték” metaforájaként is használták, így feltétlenül tisztában kell lennünk a fogalom tartalmi jelentésével, függetlenül a kérdést övező nézetektől, hiszen talán az eredeti jelentés az egyetlen, mindenki által elfogadott kiindulópont. Azonban a kánon minden esetben szellemi folyamat terméke, így egyéni értelmezési lehetősége is mindig fennáll, vagyis mindig terepe lehet a témával kapcsolatos eltérő vélemények ütközésének. Ez a folyamat akkor lenne igazán termékeny, ha biztosítaná az egységes, minden szempontból helytálló kánonfogalom meghatározását – viszont a dolog természetéből fakadóan eddig ez mégsem következhetett be. Alapvető példája e jelenségnek a Babits és Kosztolányi megfogalmazta nézetkülönbség, amely már magának a kánonnak a jelentőségét is egymástól ellentétes megközelítésekben határozta meg.1lbj
Ha a kánon fogalmával kapcsolatban konkrétumok megragadására törekszünk, érdemes annak meghatározását három alapvető és egyetemes értelmezésmód tükrében néznünk: 1. Az egyház által hivatalosan Szent-írásnak minősített biblikus iratok, szemben az apokrif iratokkal. 2. Azok a művek, amelyek hitelesen megállapíthatóan egy szerző saját művei, szemben az utánzatokkal. 3. Egy nemzet, egy nyelv vagy egy kultúra legfontosabbnak tartott irodalmi műveinek összessége.2lbj Jelen esetben, vagyis Wass Albert kanonizációjával kapcsolatosan a harmadik meghatározás, vagyis a nemzeti kánon alapvető tartalma a leglényegesebb. Nehéz azonban már magának a magyarság (mint határokon átívelő egységes nemzet) problémájának a tisztázása is. Ennek természetesen számos politikai és ideológiai vetülete adódik, amelyek befolyásoló hatásától szerencsésebb elvonatkoztatni, noha figyelembe nem venni is lehetetlen, például az 1989 előtti időszak szellemi nyomát még napjainkban is az uralkodó nézetek és kulturális felfogások területén. Magyarországon, mint egész Kelet-Európában, az egypártrendszerű totális diktatúra ideológiai alapjaira helyezett kanonizáció volt a jellemző, így például az emigrációban alkotó szerzőink sem jelenthették az egységes magyar irodalom szerves részét; valós irodalmi szerepük és jelentőségük politikamentes és egységes megítélése csak ezen időszakot követően vált lehetségessé. A kérdések azonban még tágabb összefüggésekbe helyezhetők: nevezetesen, hogy valamelyest is egységes kanonizációs folyamatról voltaképpen Trianon óta nem beszélhetünk. Az elszakított országrészek ugyanis sajátos és egyedi vonásokat hordozó irodalmakat hoztak létre, amelyek bár példátlan sokszínűséget hoztak a magyar irodalomba, igazán elfogadtatni és kellőképpen megismertetni talán máig sem tudták magukat a magyarországi befogadó közönséggel. Ennek természetesen számtalan oka van, amelyek többsége az egymástól elszigetelt országrészek és az „anyaország” közötti kapcsolatok csaknem fél évszázados hiányából fakad. A negatív következmények mellett nem szokás említeni a kényszer szülte helyzet pozitív vonásait, amelyek legfontosabbika a minden területen egyedülálló és mind tartalmában, mind jellegében lenyűgözően gazdag irodalmi kultúra létrejötte, benne a változatos és kivételes szellemet tükröző megoldások sokaságával; csak Sütő András Csillag a máglyán vagy Anyám könnyű álmot ígér című műveiben is a virtuóz formai és a kiapadhatatlan jelentéstartalmi összetettséggel.
Valódi probléma azonban az a hiány, amelyet az irodalmi köztudatban ezeknek az alkotásoknak lenne joga és feladata betölteni. Kétségtelen az előzetes ismeretek csökevényessége, mind a történelmi múlt, mind az irodalmi hagyományok vonatkozásában. Márpedig mind a kanonizáció, mind az egységes nemzettudat kialakításának és fenntartásának ez lenne az alapja. Magában hordozza ez az igény a kulturális kánon kialakulásához szükséges feltételeknek a megteremtését, a nélkülözhetetlen ismeretek megszerzését és továbbadását. Boka László szerint: „Mindez elsődleges fontosságú, hisz’ kevéssé szorul bizonyításra, hogy egy előzetes tudás hiányában, a tág értelemben vett kulturális kánon mint kulturális emlékezet nélkül, fogalmaink értelmezésének és elméleti-történeti kontextusának a kiiktatásával, csekély esélyünk volna bármiféle értelemképződésre.”3lbj
Az ismeretek birtoklása azonban nem mondható elégséges feltételnek, ha a kánonképződés mai jelenségeire tekintünk, hiszen minden korban újabb és újabb változások határozták meg az éppen aktuális irodalmi nézeteket. Nehezen képzelhető el a modern mai irodalomban, hogy egy kizárólag történeti szempontból megközelített és értékelt témakör elnyerhetné azt a rangot, hogy az oktatás területén is nélkülözhetetlen forrásként képezze az állandó ismeretanyag részét. A Wass Albert irodalmi és kulturális jelentősége mellett szóló egyik leglényegesebb érv azonban éppen a hagyományozás ténye: mind az erdélyi, mind az emigráns magyar irodalom kontextusában. A transzszilvanizmus, illetve az autentikus magyar néphagyomány szellemisége szerinti karakterábrázolás kitűnő példája többek között a Csaba-figura, s az általa közvetített hiteles értékrend. Napjaink közvéleményének egyik jellemző tényezője, miszerint a modern korban a hagyomány szerepe leértékelődik, egyre kevésbé számít megőrzendőnek és helyét szükségszerűen az új társadalmi berendezkedéssel járó életszemlélet veszi át. Az ismeretek hiányából azonban nem származhat valamely hagyománytípus létezésének a megkérdőjelezése, sőt hagyomány és modernség éppenséggel feltételezik egymást; harcuk csak látszólagos, valójában kölcsönösen függenek egymástól.4lbj Így Wass és általa a teljes magyar emigráns irodalom ismertségének és elismertségének az alapfeltétele is pontosan a magyar társadalom modernizációja lehet mind a kultúra, mind az oktatás területén. Szintén Szegedy-Maszák Mihály veti fel azt az érdekes kérdést, hogy mennyiben lehet nemzeti kánonokról beszélni, és mennyiben szükséges nemzetközi örökséget feltételezni.5lbj Véleményem szerint a mai magyar irodalom helyzetét tekintetbe véve mindenképpen szükséges ebben az irányban további lépéseket tenni, hogy a közoktatásban napjainkban is jelenlévő szocialista kánon által hordozott ismeretanyag mellett (és részben helyett) egy teljesen új és eddig háttérbe szorított hagyományt is méltóképpen lehessen figyelembe kell venni. Ha ez a folyamat annak ellenére nem zajlik le, hogy a lehetőség fél évszázad után megadatott, akkor érdemes ennek a legmélyebb okain is elgondolkodni.
Az emigráns magyar szerzők által reprezentált irodalmi tradíciók természetesen megfelelnek azoknak a feltételeknek, amelyeket egyik tanulmányában Bertha Zoltán a következőképpen említ: „A kánon tartópillérei tehát az összetartozó értelmezők együttesen vállalt és intézményesen képviselt világ- és értékszemléletére, nyelvi és történelmi tudatosságára helyezkednek.”6lbj
Szomorú tény, hogy e feltételek érvényesülését olyan kényszerek gátolták, amelyek történelmi helyzetünkből következően mind munkásságukat, mind értékszemléletük és közlésmódjuk kereteit meghatározták. Miközben kultúránk olyan részét képezi az emigráns magyar irodalom, amely nélkül nem alkothatunk teljes képet nemzetünk nyelvi és történelmi sajátosságairól. Tagadhatatlan, hogy Wass Alberten kívül is még számos olyan szerzőt tudhatunk magunkénak, akiknek szerepe volt mai irodalmunk kialakításában. Tehát értelemszerű folyamatként kellene lezajlani e szerzők rehabilitációjának, azonban az elmúlt két évtized mégsem maradéktalanul viszi végig ezt a tendenciát. Különféle speciális társadalmi szempontok alapján meghatározható csoportok tartják e szerzőink műveit értékes és nélkülözhetetlen ismeretanyagnak, míg a többség a mára már megszokott passzivitással viszonyul hozzájuk. Észrevehető e csoportok jellemzői között, hogy érdeklődésük alapjában egy tőről fakad, s ez sok szempontból állítható szembe az irodalomismeretünk még mindig jelentős hányadát képező szocialista szemléletmaradványokkal. Mindez természetesen politikai és ideológiai vonatkozásokat is felvet, ám e szerzők életművének az értéke nem ilyen tévutakon igazolható. Hanem elsősorban azzal, hogy ezek az írók a magyarság autochton és elidegeníthetetlen kulturális értékeit hordozzák, műveik egyedi értéktöbblete pedig a folyamatos újraértés és újraértelmezés termékeny lehetőségét nyújtja. Ez a folyamat szerencsére az elmúlt húsz évben viszonylag intenzíven zajlott, mind a rendszerváltás előtti, mind a határon túli irodalom tekintetében.
Az erdélyi irodalom értékei azért jöhettek létre, „mert össznemzeti hagyomány inspirálta őket, valamint az az egyetemes irodalom, melynek befogadásához a szükséges csatornákat – azaz a kommunikáció lehetőségét az egyetemessel – ugyancsak a nemzeti irodalom egésze munkálta ki a nemzeti nyelvvel együtt.”7lbj Így, a történetiség és a hagyomány szempontjából megközelítve állíthatjuk, hogy ennek az elvnek az alapján szükséges minden határon túli és emigrációs magyar irodalmi terület rehabilitációja, beillesztése irodalmunk alapvető ismeretanyagába. Azokkal az írókkal együtt, akiket a rendszerváltás előtti időszak kritikusai akár bizonyos irodalomideológiai, akár politikai okok miatt nem tartottak erre érdemesnek.
Napjainkban azonban Wass Albert egyetlen műve sem része még az irodalmi tananyagnak8lbj, így joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mi okozza ezt a hiányt. Mennyire részleges, illetve mennyire egyetemes társadalmi-kulturális problémát jelez ez a tény.

II. Wass Albert kanonizációja

Wass Albert életművének objektív megítélése (minden művének megismerése után) sürgetően veti fel a kérdést: mi késztette és készteti a mai társadalmat, hogy a közoktatásból olyan szerzőket felejtsen ki, mint Márai vagy Wass.
A magyarságtudat fenntartása és megőrzése az előttünk járó generációk feladata volt, felelevenítése és átadása azonban természetszerűleg már a mi felelősségünk. A szélsőséges diktatúra és a történelmünkben példa nélküli szellemi elnyomás, amely a rendszerváltás előtti időszakot meghatározta, nem tűrte az egységes vagy integer magyarság fogalmát. Nem kizárólag az elszakított országrészeink voltak kénytelenek szembenézni az elnyomó tudatformálás mindennapos rémtetteivel, de az anyaországban élők sem tekinthették egységesnek irodalmunkat és nemzetünket, összetartozónak azokkal, akikkel egy a nyelvünk és a kultúránk. Ezt az értelmetlenül romboló állapotot jellemzi így Láng Gusztáv: „Mindnyájan emlékszünk azokra az időkre, amikor eretnekségszámba ment a magyar irodalom államhatároktól független egységéről beszélni. Aki az egység elvét hangoztatta, az az esetek többségében árulónak minősült. Hazát árult el, ha Romániában hangoztatta ezt az egységet, vagy Szlovákiában tette; a proletár internacionalizmust árulta el, ha Magyarországon.”9lbj S valóban, Hamvas Bélától Reményik Sándorig és Nyirő Józseftől Wass Albertig sokaknak nem jelenhettek meg ekkor a művei. Ma már nemigen sajátja irodalompolitikánknak az egyes eszmék, gondolatok tudatos cenzúrázása, viszont tény, hogy egy eddig eléggé fel nem tárt és meg nem ismert kultúrkincsről van szó, amelyet a nehéz időszakban ők is hivatottak voltak megőrizni számunkra. Mára talán csak az idő vált ellenségünkké, amelynek előrehaladása feltétlenül megkívánja e szerzők és műveik mielőbbi teljes körű (politikai, kulturális, művészeti-irodalmi) rehabilitációját és beillesztését az általános műveltség alapját képező közoktatásba.
Mint azt Láng Gusztáv említett tanulmánya is taglalja, a változásokat elősegítenünk nem okvetlenül radikális lépések során kellene, amelyek elkerülhetetlen velejárója a régi sebek feltépése. Ez természetesen nem vezet eredményre, hacsak a múlt megismétlődésétől való rettegés nem rejt magában irodalmi és társadalmi értékeket. Azonban elkerülhetetlen része a társadalmi átalakulásnak az eddig méltatlanul elhanyagolt nézetek és személyek rehabilitációja, hiszen a politikai és gazdasági változások egymagukban kevesek a tartós és tartalmas változtatáshoz. Az emberek számára folyamatos és tartalmas lehetőséget kell biztosítani az eltitkolt eszmék megismerésére, amelyek éppúgy az övék voltak akkor is, amikor elzárták őket előlük, mint napjainkban. Ha azt állítjuk, hogy egy embertelen rendszer véget ért Magyarországon, akkor joggal várhatjuk el, hogy az új társadalmi és politikai berendezkedés a változtatások teljes spektrumán szembesüljön a valósággal; a jelen és a múlt valóságával egyaránt.
Mivel most lehetőségünk adódott az eddig megszabott nézetek megreformálására, szükségszerű, hogy éljünk vele. Nem kizárólag kötelességeink elvégzése az ok, amely megkívánja a huszadik századi magyar irodalom újraértelmezését, hiszen mind esztétikai, mind irodalomtörténeti szempontból igen jelentős forrásanyag vár a megismertetés lehetőségére. „Nyelvében él a nemzet” – mondhatnánk és e jelmondat fényében mutatkozik meg igazán a kortárs magyar irodalom felelőssége ebben az ügyben. Egységünk és emberségünk alapja a közös nyelv, amely országhatárokon, földrészeken átívelve teremt örökös kapcsolatot köztünk. Ezt a tényt hangsúlyozza Láng Gusztáv: „a nyelvi műveltség legrangosabb képviselőjévé az irodalom vált.”10lbj Mi bírhat nagyobb jelentőséggel a kollektív nemzettudat felélesztésében, mint a közös nyelv, amely eljut mindenkihez, aki érti és hallani akarja? Az elutasító és részvétlen magatartás fő oka a tudatlanság. Aki az elferdített információk helyett végre az igazsággal szeretne szembesülni, még most is nehéz dolga van. Koltay Gábor Trianon című filmjének sikere például szinte kizárólag olyan körökben bontakozott ki, ahol már rendelkeztek a megfelelő előismeretekkel, míg a sajtóvisszhang és a nemzetközi megítélés egyaránt igyekezett a filmet középszerűnek bélyegezni, és a feledés homályába taszítani. Az ok ismét a múlttal való korrekt szembenézés hiánya; a hiányokat pedig leginkább éppen az irodalom töltheti be.

Az emberek határon innen és túl „nem egyszerűen egyedi igazságtételt és személyes jogokat akarnak csupán, hanem kollektív méltóságérzetük visszanyerését is kívánják.”11lbj A társadalom minden tagját megilleti a korlátozás nélküli lehetőség, hogy találkozzon azokkal a szerzőinkkel, akiknek a munkássága híven képviseli az olyannyiszor elnyomott magyarság sajátos szellemiségét. Elvileg tehát senkit sem lehet ismeretek megszerzésétől megfosztani. Ha mégis, akkor azonnal kérdésessé válik: beszélhetünk-e egyáltalán demokratikus átalakulásról Magyarországon. Ahol egyesek szégyenszemre a következők megfogalmazására is képesek: „Tény továbbá az is, hogy a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 februárjában rendeletben intézkedett arról, hogy meg kell semmisíteni a könyvkereskedésekben, könyvtárakban, valamint magánszemélyek birtokában levő minden fasiszta szellemű sajtóterméket. A rendelethez kapcsolódó lista – például Szálasi Ferenc nyilas miniszterelnöknek, Bosnyák Zoltán, a Zsidókérdéskutató Magyar Intézet vezetőjének vagy Fiala Ferenc, Szálasi sajtófõnökének több műve mellett – tartalmazta Wass Albert Jönnek! című kisregényét is, amely nemrég a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával jelenhetett meg újra (!). (Bár a mai napig nem történt meg Wass Albert irodalmi kanonizációja, ennek ellenére a szaktárca az elmúlt években milliókkal támogatta az emigrációban élt gróf könyveinek kiadatását.)”12lbj
Látható, hogy a szerző párhuzamot vonni törekedett egyes szélsőjobboldali magyar személyek és Wass Albert között, bár Wass műveinek és életének ismeretében mindez az abszurditás határait súrolja. Ilyen állítás csak olyantól származhat, aki vagy soha nem olvasta az író műveit, vagy önmaga teszi kérdésessé saját értelmi képességeit, s ebben az esetben mindez a neves lapnak is szégyene, amelyik ilyen írásokat közöl. Nyilvánvalóan már a megközelítés is abszurd, hiszen a II. világháborút követően radikális és túlzott „tisztogatás” folyt a közélet minden területén. Érthetetlen és sértő az antiszemitizmus vádja is egy olyan íróval – az Elvész a nyom, Az Antikrisztus és a pásztorok, a Tavak könyve, az Erdők könyve és a többi szerzőjével – szemben, akinek minden szava cáfolja az alaptalan rágalmakat. Akinek A funtineli boszorkány című trilógiájáról még annak a népnek az értelmiségi tagjai is elismerően nyilatkoztak, amelynek vezetői egykor – mára tudjuk, hogy jogtalanul – halálra ítélték. Akinek hitvallása volt az Isten keresése és szeretete, s hirdetése a békének és emberségnek. Czegei Wass Huba gyermekként tapasztalta meg édesapja minden tulajdonságát, így az övénél autentikusabb vélemény nehezen képzelhető el. Apja emlékének megcsúfolása váltotta ki belőle az érthető felháborodást, amelyet szavai tükröznek. Mint az Egyesült Államok haderejének tábornoka, akinek egyéni és családi múltját napjaink legszigorúbb ellenőrzési rendszere makulátlannak találta, hitelesen cáfolja a vádaskodó szerző állításait: „Szíves tudomásukra: Wass Albertnek soha nem volt olyan fényképe, amelyen Hitlerrel kezet fogott, tekintettel arra, hogy ő azt az embert és tanításait mélyen megvetette. Én vele nőttem fel, tehát tudnom kellett volna ilyen fotóról. Ha mindaz igaz lenne, amit Kunstár Csaba a Szimpátia a Sötétséggel című cikkében (ÉS, 2005/5.) állít – én soha nem nyertem volna felvételt a West Point Katonai Akadémiára, és nem lehetett volna belőlem dandártábornok az USA hadseregében. Ez kizárt lett volna, ha csak egy igazságtöredék is lenne az Ön állításaiban!”13lbj
Az ilyen és az ehhez hasonló viták, fogalmi zavarok, melyek az író múltjának megítélését kísérik, gyakoriak irodalmi közéletünkben, de legalább azt is tanúsítják, hogy Wass Albert személyét végre nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni. Több tanulmánykötet és szakmunka, sőt monográfia törekszik ma már méltó módon tisztázni a vitás kérdéseket, és rangjához méltó módon helyezni el az írót a magyar irodalom történetében. Remélt kanonizációjának biztosítéka korszakformáló személyisége, valamint az a folyamat, amely majd a közoktatásban is komolyan számot vet minden határon túli, illetve a kommunizmus alatt eltiltott, elhallgattatott és kiszorított (vagy agyoncenzúrázott) értékkel, alkotással. Ma, mint az Európai Unió tagállama, törekszünk az egyetemes európai kultúra elvárásainak megfelelni, és ismereteinket ennek szellemében bővíteni. Ennek fényében az egység, a tisztelet és a nemzettudat, mint újonnan megjelenő közös érték, kihagyhatatlan ebből a fejlődésből. Erre vonatkozik Wass Huba írásából az a pár sor is, amely, Wass Albertre vonatkozó mondanivalója szerint, akár a mai társadalom egyetemes hitvallása is lehetne: „Elítélte azt a magatartást, mely önző előnyöket kovácsolt más fajok, nemzetiségűek, felekezetűek rovására – legyen az magyar, német, román, zsidó egyed, aki ezért kritikát érdemel. Véleménye szerint az a rendszer, mely ezt a magatartásformát engedélyezi, bukásra van ítélve. Ugyanakkor, mélyen együtt érzett a szenvedőkkel és az emberi jogaikban megalázott kisebbséggel.”14lbj
Az általános emberi értékek és az egyetemes keresztény erkölcs szószólójaként, a valóság és az igazság művészi megjelenítőjeként kell tehát a jövőben Wass Albertnek elfoglalnia az őt megillető helyet irodalmunkban. „Legitimizálása” szorosan összefügg a kánonalkotási folyamatok minőségével és jelentőségével – illetve problematikusságával is, ha azt olyan mélyen vizsgáljuk, ahogyan például Harold Bloom vagy Paul de Man tette.15lbj Döntő lehet a kánon szerepe az oktatási rendszerben, amely ma mindenképpen jó irányú reformra szorul, hogy az egységes magyar irodalmi és nemzettudat végre valóban és hatékony módon kiformálódhasson.

 

 

Jegyzetek:

 

1)    L. Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen, 1998.
2)    Vö. Végh Balázs Béla: Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban. Kolozsvár, 2005.
3)    Boka László: A befogadás rétegei. Kolozsvár, 2004. 15.
4)    Vö. Szegedy-Maszák Mihály i. m.
5)    Uo.
6)    Bertha Zoltán: A nagykorúsodás elméleti útjai. In: uő: Sorjelző. Miskolc, 2006. 229.
7)    L. Láng Gusztáv: Séta egy definíció körül. In: uő: Kivándorló irodalom. Kolozsvár, 1998. 33.
8)    Vö. Szakács István Péter: Életeleme volt az írás. Erdélyi Napló, XVI. évf. 12. (755.)
9)    Láng Gusztáv i. m. 27–28.
10)    Uo. 30.
11)    Uo. 32.
12)    Kunstár Csaba riportja: Szimpátia a sötétséggel II. Élet és Irodalom, 49. évf. 26.
13)    Czegei Wass Huba: Wass Albertről. Élet és Irodalom, 49. évf. 10.
14)    Uo.
15)    Vö. Szegedy-Maszák Mihály i. m.

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap