Bánki Éva: Együtt a család

Szerkesztő B, szo, 12/30/2017 - 00:16

regényrészlet

 

Kassát nekem is azonnal el kellett volna hagynom, de vonzott valami a városhoz. Ha egy város kigyullad, a biztonságos távolban megjelennek a kíváncsiskodók, adogatják a vödröket, szörnyülködnek; Somlyó ezredes oldalán én is örökös jövés-menéssel, bugyborékoló ötletekkel, pezsgőzéssel csillapítottam a bűntudatot. Semmi se drága, mikor a hazáról van szó. Ittunk az Imperiál Bárban, vacsoráztunk a Lőcsei Házban, visszatértünk a Schalkházba, éjszakára megérkeztünk a Ladikos utca környékére, és sikerült néhány nap alatt elmulatnom az Anci küldözgette pengőket. Forrt a város, senki nem aludt, Somlyó ezredes minden szállodában új és új haditanácsokat tartott, 1918 végén egyesítette a fehéreket és a vörösöket, az egyesült haderő révén visszaszerezte a Felvidéket, parlamentáris kormányt alakított, a franciákat diplomáciai és katonai úton meggyőzte a trianoni határok módosításáról, a húszas években földosztást végzett, iparosított, demokráciát alapított, gombamód szaporodtak a gyárak, középbirtokok és az egyetemek, mire biztosította a jogokat a nemzetiségeknek a harmincas évek végére értünk, és már semleges országként vártuk a kitörni készülő világháborút. Mikor ideért, sírva fakadt, pedig már semmi más dolga nem volt, mint védeni az országot az orosz megszállóktól. De a Ladikos utcánál azt mesélte, nincs más alternatívája, csak összeszedni egy utcalányt és valami betegséget. Ez majd képessé tesz az álmodozásra, magyarázta, és mint Gauguin, elmegyek, és megkeresem majd a saját szigetemet. Amíg nem jutottunk el 1940-ig, és a Ladikos utca környékéig, és amíg Somlyó ezredes nem volt teljesen részeg, többnyire irodalomról beszélgettünk. Mint a legtöbb neurotikus, hihetetlen intenzitással tudott beszélni és olvasni, és jól ismerte, bármit is állított korábban, a népi írókat is. Meglakoltok ti még, hogy segítségért kuncsorgó vadbarmoknak hagytátok bemutatni a parasztokat. Majd meglátjátok, ha magatokon nem tudtatok segíteni, felemel benneteket a kommunizmus, majd a komisszárok segítenek rajtatok. És miért történhetett így? Mert ti gazdag parasztok a többitől elzárkóztatok, és mint valami bohócok, megpróbáltátok a középosztályt utánozni. Látom én ezt, Imre, még a te mozgásodon is, jössz velünk egyik mulatóból a másikba, ahelyett, hogy a népi ellenállást szerveznéd, kiabált az ezredes a Ladikos utca felé menet. Műdzsentrik lettetek, a haladás kerékkötői. Az autóversenyzőnek kinéző arisztokrata ilyenkor már nem tartott velünk. Fehér sálja ott lebegett körülöttünk, ha az ezredes a németeket szidta vagy a vezérkari főnökeit, de ha Szabó Dezsőről, Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról volt szó, bocsánatot kért, és elsurrant mellőlünk. Ki nem állhatja az irodalmat, hát nem rettenetes ez, mondta Somlyó ezredes, de egy kém az még mindig érdekesebb, mint az az unalmasan becsületes, örökösen a haza sorsán kesergő barátod, Garády Péter. Én sejtettem, hogy Somlyó Jenő, akit az Úristen jobb irodalmi lapszerkesztőnek teremtett, mint ezredesnek, ezekben a napokban boldog, hiszen a teljes vereség, az eljövendő borzalom felszabadította a képzeletet, már senki sem tudta, hogy melyik vezérkari főnök az, amelyikhez egy magyar ezredesnek alkalmazkodni kell. De mindig túl könnyű egy másik társadalmi osztályba tartozó embert megítélni. Most valami bizalmas apróságra felelj, Imre, kérdezte tőlem az ezredes, létezik-e olyan, hogy paraszti őserő. Eszembe jutottak a Bujdosók, a kérdés érdekesebb volt, mint ahogy első pillantásra tetszik. Igen, mondtam, azt hiszem, ilyesmi tényleg létezik. De ez csak degenerálódás egy másik műfaj, a fejlődésregény szabályai szerint. Te milyen fejlődésregényről beszélsz, nevetett az ezredes. De neki sem adatott meg, hogy az életét egy irodalmi lapnál vagy éppen Tahitin, meztelen nőket és a kamaszosan ragyogó színeket csodálva fejezze be. Egyszer csak hiába vártuk az ezredest vagy az adjutánsait a Lőcsei Házba, az a hír jött, hogy az ezredesné, ez az oly disztingvált hölgy sikoltozva keresi a férjét a Schalkházban, ezért én se mertem visszatérni a laktanyába, a városból felhívtam Garády Pétert, és üzenetet hagytam, hogy neki is el kell tűnnie. Elindultam Nagymegyerre az üresen álló Diós-majorba. Hiányzik most a munkáskéz, nincs kit kiküldeniük a Bujdosóknak, hogy gyűjtsék össze a diót, tartsák a tanyát rendbe, már nincsenek juhok és nincs juhász se, oda nem jön senki, gondoltam. Napokig diót és szedret ettem, aztán éjszaka belopakodtam a faluba, bekéretőztem Anna nénihez a konyhán át, aki megkérdezte tőlem, a háborút mikor hagyjuk abba. Vigyél, ami jólesik, mondta III. Bujdosó Károly, és azon morfondírozott, ne adjon-e nekem néhány juhot, hiszen legeltethetnék is, ha már a tanyán lakom. Károly nem felejtette el, hogy Kassán az én közbelépésem mentette meg a felülvizsgálattól, ha én nem ismerem Garády Pétert, most is ott ülhetne Nyitrán az elmegyógyintézeti megfigyelőben. Első éjszaka a legénységi hálóteremben ordítani kezdett, hogy tűz ütött ki a földjein, azonnal haza kell mennie, a gyakorlat alatt pedig I. Bujdosó Károly küldött neki telepatikusan üzeneteket. A Nagy Üzenetváltás éppen a rettenetes II. Bujdosó Károly halálának éjszakáján történt. Igazam lett, megéreztem, mondta most Bujdosó Károly hencegve. Kérj könyveket a paptól, ha unod magad a tanyán, tanácsolta Anna néni, egy őrült káplánt tettek ide hozzánk, Öry Ferencnek hívják, nem misézik, csak olvas. Kíváncsi lettem volna a titokzatos Ferenc atyára, de féltem az utcán sétálgatni fényes nappal. Papírt kértem Anna nénitől, csak nem valami regényt írsz, szörnyülködött III. Károly, igennel feleltem, és már indultam kifelé, mielőtt szóba hozza még egyszer a kecskéket. A Diós-major felé éjszaka eleredt az eső. Kepler, gondoltam, aki annyi csodát írt a szférákról, nem is tudott volna elképzelni ilyen hideg és romlott eget, ahonnan ilyen sáros eső zuhog. Milyen idő ez, lépkedtem a sárban egymagam, kiveti a föld a halottakat is. Az eső nem állt el se aznap, se másnap, úgy éreztem, örökké tart, csak hevertem a Nagymegyerről hozott pléden, és az esős nedvesség összekeveredett a lázas izzadtságommal. Ilyenkor, tudtam, künn árvíz fenyeget, talán jobb lenne, gondoltam, ha a Duna és az eső elnyelné a szigetét, és élhetnék a víz mélyén örökös, lassú kábulatban. Nem tudom, hogy hány nap telt el a csillapíthatatlan lázban és esőben, most először sajnáltam a földben a magokat, amiknek a héja a nedvességtől kireped a mélyben. Úgy látszik, ez a törvény a természetben, senki sem emlékezhet, hogy mi volt vagy ki volt régebben. Álmomban egy rigót, anyám elveszett madarát is láttam, láttam, ahogy kering az ablakom előtt, és én tudtam, lassan vége az örökös esőnek. De milyen nap lehet? A faluból nem hallatszott a harangszó, eltelt néhány óra, amíg azt hittem, valami népmesei, alvó világba jutottam, Magyarországot elfoglalták az oroszok, a törökök, a németek, a tatárok, alkonyatkor a láthatár szélén ugráló tüzes fényt, tüzesembert láttam, a néphit azt tartja, így kell vezekelnie a fondorkodó parasztnak, aki néhány barázdát elszánt a szomszédjától. Ilyennek képzeltük a gonoszt, de most milyen lesz? A föld nem apadt körülöttem, a diófák alatt egyéves, kétéves diókat is találtam, azt képzeltem, az olajuk tart életben, az olaj, ami megbújik a dióbél agytekervényeiben, ez az olaj, ami melegen tartja a földet. De tudtam, valamit tennem kell, megőrülök, ha nem olvasok vagy nem beszélek senkivel. Napszállatkor indultam Szerdahely felé, a felhők alatt átszűrődő holdfényben kiértem az országútra. Napközben megpihentem egy pajtában, reggelre mellém szegődött egy veszett róka, éreztem a sompolygását, a mosolyát a hátamban, tudtam, meghalok, ha nem ütöm agyon egy kővel, de később azt képzeltem, hogy több róka is van mögöttem, táncolnak a sarkam mögött, mint a tüzesemberek. Hódosban láttam az emberek ruháján, hogy vasárnap van, mentem nyugodtan, bíztam abban, hogy rongyos ruhában, nagy szakállal csavargónak néznek, és a kertek alatt a nagymise idején értem a bátyám házába. Legalább nem hozok bajt senkire, gondoltam, és az ujjaimmal megsimítottam a kertben lobogó őszirózsákat, a sógornőm pongyoláját, ami a kötélen száradt, és egyből indultam a hálószobába. Ha levelet írtak nekem, csak a verthejmben lehet, gondoltam, gyorsan arrébb húztam az ágyat, a kilazított padlódeszka alatt megkerestem a vaskazettát. Tudtam, legfelül egy levél van, Drága Imre , de még nem olvastam el, először megsimogattam a kincseket, a betétkönyvet, a szentséges iskolai bizonyítványokat, a lepréselt narancsvirágot, a vízhatlan zacskóba bugyolált százdollárost, a szalaggal átkötött szerelmes leveleket, a 48-as honvéd, Torma János pársoros levelét és egy csodatevő Szűzmária-érmét. Nocsak, az órám is itt van, felhúztam hogy hallhassam a ketyegését és most már visszaköltözve a család történetébe, elkezdtem olvasni a bátyámék levelét. Drága Imre! Tudjuk, itt bujkálsz valahol a környéken. Ezért a kredenc aljára egy vízhatlan zsákot tettünk. Vigyázz, a konzervnyitó rozsdás, óvatos légy, el ne vágd magad. Mi reméljük, hogy az egésznek hamar vége, mert már megjelentek a környéken a névtelen levelek. Talán maga a Sátán küldözgeti, tedd ezt vagy tedd azt, mert különben valami szörnyűség lesz. A faluban most szedik össze a leventéket. Béla a fiúknak, Kisbélának és Kisimrének már épített egy rejtekhelyet. Te csak vigyázz magadra, üzenj, szellemezz, írj, hogy mire van szükséged.

Anci és Béla

Azonnal tollat ragadtam, Ancinak és a két kislánynak rögtön három virágot akartam rajzolni, de nincs idő, semmilyen idő, tudtam. És már a bizalomra sincs mód, Anci a vaskazettában se bízik, nem írta ide a fiai rejtekhelyét sem.

Drágáim,

jól vagyok, és köszönöm, hogy gondoskodtok rólam. Elviszem magammal a kis rádiót, és összeszedek néhány könyvet. A fiúkat ne Alsómajorban bujtassátok, mert ha ideérnek az oroszok, akkor logikusan arra vonulnak fel. Hozzátok őket hozzám, ti tudjátok, hova, ott sokkal biztonságosabb. Jobb lenne, Anci, ha te is időben elbújnál az oroszok elől. Arra a madár se jár, azaz mégiscsak láttam egy madarat, pont azt, amelyik 1914-ben megszökött anyánktól. De nem volt idő az extenzív önkifejezésre, ezért erőt vettem magamon, gyorsan aláírtam a levelet, és betettem a verthejmbe. Az ágyat gyorsan visszatoltam, előkerestem a kisrádiómat és a könyveimet, megtaláltam a kredencben a vászonzsákot, és rögtön indultam Nagymegyerre. Talán a modern technikával történt találkozás, vagy az Anci által odacsomagolt szardínia (produto em Portugal) okozta, de az álmaim visszatértek a modern világba. Láttam egy fantasztikus autóversenyt, a málna- és szederbokrokkal körbekerített Diós-major volt a versenyzők célpontja, láttam, hogy vezet a Kassáról ismerős arisztokrata, lobog a fehér sálja a novemberi szélben, még egy-két perc, és meg is nyeri a versenyt. Hallgattam a rádió-híreket, elolvastam a Szerdahelyről hozott újságokat, és tudtam, hogy már meg is nyerte. Milyen különös, gondoltam, hónapokig nem is tudtam visszaemlékezni a kassai eseményekre, de most újra az emlékezetembe villant Somlyó ezredes, Kapolyi Dénes, Kohn Pötyi és Garády Péter arca. Már nem kívántam, hogy a szigetet elnyelje a Duna. Akárhányan vannak az oroszok, érjenek minél előbb ide, gondoltam. Hiszen nincs minden veszve. Hiszen nem lehetséges, hogy egy épeszű kommunista Bécs mellé telepítsen szovhozokat, és még az is meglehet, hogy épp ők, az oroszok nem tűrik el, hogy a Felvidéken a magyarokon bosszút álljanak. Még anynyi minden jó történhet, se Béla, se Anci, se én nem láttuk soha a tengert, eladunk egy-két holdat, elutazunk a gyerekekkel együtt, sétálgatunk a parton, kipihenjük a borzalmakat, Anci majd napernyőt hord, és fitymálja a cukrászdákat. De a határban csend volt, napokig semmi sem történt, mintha Anci és Béla máris elutaztak volna az Adriára. Az Evangéliumot olvastam karácsonykor, és értük imádkoztam, talán az oroszok, gondoltam, átadtak mindenkit a szlovák partizánoknak. Elkezdtem egy történetet a Maguráról, a minden irányból menekülő partizánokról, a történelem válaszútjairól, és noha sejtettem a háború végét, de még nem tudtam, hogy a válaszutak merre vezetnek, miként is történnek majd a Határhegyen az események. A rádió elromlott, és én azt hittem, átaludtam az oroszokat, talán sokan voltak, de némán vonultak végig a Csallóközön. Egyik este, mintha a sziget tényleg elsüllyedne, iszonyatos égzengés támadt. De nem voltam egyedül, a környékbeli tanyákat, pincéket benépesítették a mozgó, sürgő-forgó árnyékok, tudtam, hogy most az asszonyokat és a termést menekítik ki a házakból, vártam egy-két napot, akkor átmentem Veress Jancsi bácsiékhoz megkérdezni, a Bujdosókkal mi történt. Jancsi bácsinak a könnye is csorgott, mikor elmesélte, a faluból csak a Bujdosók nem menekültek, meghúzták magukat a házban a cselédekkel, és mikor az oroszok be akartak lépni a házba, Bujdosó Károly kiállt az ablakba, és úgy kiabálta, a kurva anyátokat, míg én élek, ti ide a lábatokat se teszitek be. Ott állt a nyitott ablakban karba tett kézzel, az oroszok káromkodtak, de bemenni ők sem mertek, Károly csak ordított utánuk, míg el nem takarodtak. Másnap néhány részeg orosz az ablakon át géppisztollyal megeresztett egy sorozatot, de csak az üveg törött össze, a háznak, a bennlakóknak semmi baja nem lett. Anna néni lapáttal, kisseprűvel kereste a golyókat, de a golyók, úgy látszik, szertefoszlottak a levegőben. Meggyőződhettem róla, hogy az oroszok a transzcendens érzékenysége nem pusztán irodalmi fikció, de mégis rettenetesen aggódtam a bátyámékért. Menj is el hozzájuk, mondta Jancsi bácsi, ott a szép sógornőd, ott az a sok gyönyörű gép, meg kell azt védeni. Biciklit szereztem, és imádkozva, a légitámadásokkal mit sem törődve indultam Nagymegyerről Szerdahelyre. Belőnek az oroszok egy ház ablakán egy gépfegyverrel, hát micsoda katonák ezek, gondoltam döbbenten, otthon kellett volna maradnom, az oroszok talán már odaértek, és én nem bírom elviselni a tudatot, hogy nélkülük halok meg. Kora reggel volt, a szemerkélő esőben Szerdahely felől asszonycsapat menekült, álljanak meg, kiáltottam rájuk, álljanak meg, kérem, Torma Imre vagyok. Az egyik sárban caplató asszonyban észrevettem a bátyámék szakácsnőjét, Bertust, jaj, nagyságos úr, jaj, drága Imre bácsi, zokogott. A két nagyfiút az Alsómajorban rejtette el az úr, mert az a hír járta, a fiúkat nemcsak a magyarok, hanem az oroszok is keresik, az úr kiment ma az Alsómajorba, találkoztam vele, és azt mondta, mind a két fiút lelőtték. Megráztam Bertust, jajgatott és rángatózott, olyan maszatos volt az arca, hogy egy pillanatig azt hittem, sarat könnyezik. Mind a két fiút? A Kisbélát is és a Kisimrét is? Igen, talán nem fogadtak szót az apjuknak, és mikor kezdődött a lövöldözés, kijöttek a házból. Talán attól féltek, hogy az oroszok elviszik a biciklit. Megőrültél, ordítottam. Dehogyis, sikoltozott Bertus, a nagyságos asszony őrült meg, aki nem volt hajlandó velünk, asszonyokkal menekülni, azt mondja, meg akarja várni az urát, nélküle nem akar sehova menni. Eldobtam a biciklit, és mit se törődve a határ felé áradó orosz katonákkal, szaladtam. Az udvar tele volt részeg oroszokkal, a kislányok viháncolva játszottak, dobálták a labdájukat az orosz katonáknak. Ahol valaha az őszirózsák álltak, ott állt a bátyám, és egymaga bámult az útra. Nem lepődött meg rajtam, úgy nézett rám, mintha tegnap is látott volna. Ezek mindjárt végeznek, mondta, és fejével a ház felé intett, a kerítéskaró, amit marokra fogva szorított, felsebezte mind a két tenyerét. Találkoztam a határban Bertussal, mondtam, ne szólj semmit, vágott közbe, nézd meg ezeket az oroszokat, mondta, kijönnek a feleségemtől, és utána az udvaron játszanak a gyerekekkel. A fiúk, kezdtem el, de nem folytattam, az arccsontjai szúrtak, nem az orrán, nem is a száján vette a levegőt, hanem valahogy a szemén vagy az én szememen keresztül. El kell őket temetnünk, mondta, el kell ezeket már zavarnom, nézett a házra, ha még sokáig maradnak, nem éli túl a feleségem. Láttam, hogy ahogy megy feléjük, az oroszok elkezdenek az udvarból kifelé szállingózni, elég volt már, elég volt, kiabálta magyarul, és azonnal a hálószobába ment, hogy feltépje az ablakot. A bűz orrfacsaró volt. A szobában még emlékeztek az árnyak a félhomályra, a későnkelő Ancit az ágyában lephették meg az oroszok. Drágám, mondta a feleségének, ez nem számít, az élet megy tovább. A mocskos dunyhát félretolta, leült a felesége mellé, megcsókolta az ujjait. Drágám, mondta még egyszer, Imre majd hoz vizet, és én meg segítek megmosakodni. Most már láttam, hogy Anci él, láttam, hogy a fejét lassan elfordítja, ezért már én is be mertem a szobába lépni. Drágám, mondta a bátyám, és megsimította Anci homlokát, elmentek a kislányokkal Aranyosdűlőre, ott fogtok elbújni, mert az élet megy tovább. Láttam, hogy az oroszok arrébb lökték az ágyat, és jól látszott a verthejmet takaró padlódeszka. Van a pokolban egy hely, gondoltam, ahova azok kerülnek, akiknek mindig igazuk van. Leültem én is Anci mellé, és megfogtam a bal kezét. Drágám, mondta Béla újra a feleségének, figyelj jól, és legyél nagyon erős, valamit el kell mondanom. Nem bírtam tovább, kifutottam a szobából, Csák Móriccal vizet melegítettünk, és kiálltam a szekérrel az udvarra, hogy elinduljunk a holttestekért. A kislányok labdáztak, hívogatták a vidám orosz fiúkat, de Péteren kívül senkinek nem volt ideje a házban, hogy beszéljen velük. A bátyám a ruhákat, ennivalókat szedte ládába, én elhoztam Alsómajorból a holttesteket, most kell őket eltemetnünk, magyarázta az udvarban Béla a papnak, nem tudom elviselni, hogy itt várjanak az udvaromban. Délután indultunk, a pap annyira félt, hogy közre kellett fognunk. Fekete ruhásan mentünk a főutcán, a faluban már csak öregasszonyok voltak, baktattunk a szekér után, nem voltak rokonok, leghátul ment az Ancit támogató Béla. Láttam az oroszokat, amint keresztet vetnek, és aztán megláttam néhány fiút, aki beáll a feketeruhás házaspár után, a pap a félelemtől reszketett. Az egyik odacsapódó oroszban felismertem azt a gépfegyveres fiút, akit láttam a bátyám udvarában is, ez valami rettenetes, gondoltam, és magamhoz szorítottam a gyerekeket. A pap az oroszok mellett szinte imádkozni sem mert, pedig az oroszok némán, sőt nagyon áhítatosan viselkedtek, de a pap csak mormogott valamit a síroknál, nagyon félt mindenki, csak Anci és Béla állt a nyitott sír mellett egyenesen. Még jó, hogy az a sok bróm nem ártott meg neked, mondta a bátyám a feleségének, mert még ma este el kell rendezkednünk Aranyosdűlőn. Nem merem most az asszonyt egyedül hagyni, fordult Mórichoz, te maradsz a házban, az állatokat megetetni. Mikor felszálltunk a szekérre, még Móricra kiáltott, ha majd Bertus is hazatalál, ketten könnyebben boldogultok. Hajtottunk Aranyosdűlő felé a márciusi havazásban, esik a hó, milyen szépen esik, rikoltoztak a kislányok, és nem tudtuk, hogy Bertus soha többé nem kerül elő, még a holttestét se sikerül megtalálni. Az adriai nyaralás helyett ültünk behavazva az aranyosdűlői tanyán, befőtteket ettünk, imádkoztunk, és mint ahogy a Trieszti-öbölben tettük volna, nem csináltunk semmit. A lovak fáztak az udvaron, én a mennyországról meséltem a két kislánynak, este, mikor jártunk egyet, láttuk, hogy a Dunán, a holtágakban befagyott a víz. Annyi fiatal ment fel a mennybe az elmúlt években, magyarázta Anci, hogy a természet megbolondult, még nem volt tavasz, de hamarosan itt lesz a karácsony is. Az első hírt még Aranyosdűlőn kaptuk a fiúkról, az egyik elhagyott halásztanyán, ahova hódosiak menekültek az oroszok elől, láttak csúszkálni a jégen két gimnazistát. Nem látták őket jól a ködben, ezért megkérdezték, mi a nevük. A két gimnazista elmondta, hogy ők a Torma-fiúk, és üzenik az édesapjuknak, jól vannak, és kérik a szüleiket, ne bánkódjanak annyit. Na ha jól vannak, akkor elmúlt minden veszély, mondta a bátyám, és hamarosan mehetünk haza. Másodszor 46-ban, Somorján, egy eljegyzési lakomán adtak hírt magukról. Ez volt a háború utáni első nagy vidám összejövetel, és ha jól emlékszem, a legeslegutolsó is. Anci már a legnagyobb titokban újra festette a haját. Félt attól, hogy a festett hajáért megszólják, de Béla erősködött, hogy Anci nem is olyan ősz, hogy a hajfestés egy idegennek is feltűnjön. Ez csak a családnak szól, szokta mondogatni. De a háború nem tett jót a hajfestékiparnak, Anci haja egy kicsit sárgarépa-színű lett. Az eljegyzést a Fiala cukrászdában tartották, a kislányok fodros rózsaszínbe öltöztek, és én is kivirultam, a Doxa óra ott sóhajtozott a kezemen, csak én hallottam, ha odatettem a fülemhez, Anci sötétkék és sárgarépa-színű volt, de azért nagyon csinos. Még tánc is lesz, mondta Béla örömmel, ha már nekünk nem is illik táncolni, a fiatal lányokat azért megnézzük, kacsintott, mikor Anci eltűnt a mosdóban. De nem a fiatal lányokat néztük. Hosszú-hosszú percek teltek el, Anci nem jött vissza a mosdóból, a bátyám ideges lett, utána indult, a somorjai Kutiné azt mondta, Anci már félórája beszélget a mosdó ablakából két kamaszfiúval, olyan nagygimnazisták lehetnek, nagyon sápadtak, de vidámak, és jeleket váltanak Ancival. A bátyámmal kirohantunk a cukrászda udvarára, és láttuk is hátulról a két fiút, az egyik hajtotta a biciklit a református templom felé, a másik szaladt mellette a karjait lóbálva. Béla a nevüket akarta kiáltani, de Anci már ott állt mellettünk megszépült arcvonásokkal, sugárzó mosollyal. Képzeljetek csak, mondta, képzeljétek, jól vannak, és eljöttek tőlem is elköszönni. Bármit is szólt Somorja, a pap, a jegyző, a tiszteletes, a tanítók, a tanítónők, az igazgatótanító, az okleveles gazdák a régi gazdakörből, amíg a mulatság tartott, mi is táncoltunk.

(Részlet Bánki Éva 2004. tavaszán Esőváros címmel a Magvető Kiadónál megjelenő regényéből)

 

 

Forrás:Polísz, 76. szám.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap