Barangolások Görbeországban

Lukáts János, szo, 12/16/2017 - 00:07

 

 

 

 

„Hurrá, rohanunk, maradoznak az ormok…” – már ott is járunk a Naszály hegy öblében, szőlők és gyümölcsösök, de leginkább ligetecskék között, remek lelátással Vácra és a Dunára, a túlparton pedig a Pilisre. Az ősz szép meglepetést készít az idén.

Útjainkból ki szokott maradni a festői Horpács. Várostól távol, határhoz közel, bekötőút végén, erdős völgyben bújik meg – afféle horpácsban. Mikor hírneves lakója volt, vajon könnyebb volt megtalálni? Madách fiatalúr megtalálta, ha Szontágh tekintetes úr látogatására indult. Megtalálta a kúriát, Pálban pedig Lucifer komorló alakját. Madách Imre éppen hogy megérte a negyvenet, Szontágh Pál nyolcvannál is többet élt. Olvasta-é a Tragédiát, ráismert-e a bölcs gonoszban saját magára, ha ugyan valóban olyan bölcs, és ha valóban olyan gonosz Lucifer. (- És ha valóban rólam mintázta Imre! – tehette hozzá Szontágh Pál némi ördögi kajánsággal). Amikor aztán Szontágh Pál is eltávozott „a mindenki útján”, a századelőn, a kúriát és a birtokot (sőt Szontágh kutyáit is) megvásárolta a másik nagy palóc: Mikszáth Kálmán. A kúriában élt, de sokszor inkább a ház előtt, a padon pipázott, idővel úriasan szivarozott. Padon pihenve és füstöt pöfékelve jól lehet dolgozni, sőt ott lehet csak igazán megfonni vagy megfaragni a történeteket élőkről és voltakról, két- és négylábúakról. Mikszáth, kalapba és lajbiba, csizmába öltözötten, máig ott pihen a horpácsi park padján, - bronzból kifaragva. Kamasz fiúk és diáklányok fényképezéskor mellé telepednek a padra, a felnőtt inkább a szobor mögé áll, és az író füléhez hajol, mintha a nagy hírt közölné vele diszkréten: - Kozsibrovszki üzletet köt.

Szép a kúria berendezése, akár Szontághtól, akár Mikszáthtól való. Ott tűnődik a faragott diófaszekrény, a csavart lábú íróasztal, vagy a velencei tükör, amelynek tetejéről kiméra ereszkedik alá körmökkel-fogakkal. „Mikszáthibb” az asztalon is elférő, zsúfolt kis szoborcsoport, ahol gubás-ködmönös négy gazda pöröl egymással, szavukat óvakodva hallgatja egy copfos kis palóc lányka, miközben a szélen álló gazda hátáról leoldódik, és földre hull a bárányködmön, rajta egy ismerős foltocskával…

Mikszáth kiadások, magyarul és számtalan idegen nyelven olvashatjuk regényeit, történelmi intimitásait, de még inkább az apró históriákat a felvidéki, a magyar és a tót, a kupori és az éhenkórász parasztok életéről. Beszélik, hogy az akkori amerikai elnök kedvelt olvasmánya volt a Szent Péter esernyője, a mai vajon ismeri akár csak a nevét is Mikszáthnak? Igazság persze nincs a földön, alig élte meg Mikszáth a hatvan évet, alig hogy birtokosa lett „a horpácsi domíniumnak”, máris elragadta a halál, évei számát tekintve éppen középúton Madách Imre és Szontágh Pál között.

Rendezett, szép a kert, mint amikor gazda szeme figyeli a jószágot. A Mikszáth Társaság (vagy a névben a Palóc szó is szerepel?) szobrokat készíttet, akik az íróhoz vagy Horpácshoz kapcsolódnak. Ilona nagyasszony a kerek diószemével, Szontágh Pál, állán sűrű körszakállal, Nagy Iván, a nemes magyarhoni családok búvárlója (birtoka volt Horpácson egy időben, eladta, hogy árából létesüljön Gyarmaton a Palóc Múzeum), és végül maga Mikszáth, az ő szobra a legkisebb. Nincs szobrász, aki éreztetni volna képes a széles arc, a konya bajusz és a rövid nyak mögött a magyar regény egy legnagyobb alkotóját. Mikszáthot olvasni kell, nem szobormását nézegetni!

Mögöttünk marad a szépfekvésű, völgybéli falucska. Vajon miből élnek itt az emberek, amikor nem az ide látogatókat kalauzolják? Alig kétszázan vannak.

A Börzsöny alól, a dombok közül kifutunk az Ipoly síkságára. A völgy közepén kanyarog a szeszélyes folyó, a határ. A határállomás neve „puszta”, az utas arra gondol, miért nem vonzóbb egy ország kezdő- vagy végpontja, első települése, amelyet az érkező külföldi először megpillant Magyarországból? A Börzsöny és az Ipoly csodálatos háttere előtt miért ezek az elhasznált és elhanyagolt díszletek?

x     x      x

A tutaj! A XXI. század internacionális, EU-konform járművei között különös figyelem illeti meg ezt az eszközt, amely Drégelypalánk és Ipolyhídvég között szeli a habokat és bonyolítja le a határforgalom ráeső részét. Az alépítményt négy apró hordó képezi, a fedélzetet két palló. Ketten még igen, hárman csak összekapaszkodva férnek el rajta. A járműről két drótdarab emelkedik a (nem túl) magasba, és fut át egy csiga fölött. Így a járművet (a tutajt!) kéz segítségével át lehet kormányozni az Ipoly ködbe vesző, távoli túlpartjára (ez úgy hat-hét méter). A tutaj alacsony vízálláskor megfeneklik, most ott középen szomorkodik, a Magyarország felől is, a Szlovák Köztársaság felől is elérhetetlen senki földjén. De a helybeliek nagyon szeretik. Az Ipolyon tutajnak lenni jó!

x     x     x

A hajdani ártér közepe táján tiszta vizű tó, talán forrás táplálja, talán patak vize gyűlt föl benne, hegyek között tengerszem volna a neve. A hegyi szél fodrozza a felszínt. Kis horgászállás a parton, mögötte fák, görcsös füzek, a megdőlt törzsek mutatják: itt mindig keletről jön a vihar. A víz fodrai között a Börzsöny tükörképe. A tóparton meg kell állni egy pillanatra. Kerek víz, nem találsz rajta hibát.

x     x     x

Alig több egy iramodásnál, és máris Kemencén vagyunk. Nem kis falu ez, évtizedeken át Hont megye székhelye volt (azért ez régen történt!), utcái szétszaladnak, amerre a völgyek és a patak szeszélye engedi. Elmegyünk a szabadtéri vasútmúzeum mellett, a hegybe vezetnek a vasútka sínjei, a Szalamandra-völgy beillene akármelyik külföldi magazin kínálatába is. A levegő tiszta és hűvös, fölénk magasodik, lassan befogad a Börzsöny.

A Kőrózsa a legkedveltebb nyugat-börzsönyi fogadó. Kőből-fából épült, a hegyoldalba vájt, nagy teraszokkal, nagy balkonokkal, télen-nyáron látogatókkal. Erdei, hegyvidéki ételkínálat (például szarvas pecsenye!), kedélyes, családias kiszolgálás. Sokágyas szobák, meleg takaró. Kényelem, és semmi elegancia.

Délután még fölsétálunk a kanyargós, aszfaltozott úton, végig a völgyön, amely a Börzsöny nagy tömbje és a Hegyhátnak nevezett északi félkaréj között kígyózik. Mellettünk a patak, hol jobbról csörög, hol balról fecseg, - a boszorkány elveszítené a nyomunkat, hétnél többször kelünk át a vízen. Énekelünk, verseket mondunk. Ilyen-olyan dalok, hajdan volt mozgalmiak, csak hogy a korunkat mutassuk, apáinktól ránk maradt még régebbiek, katonadalok „a nagy háborúból”. Versek mindenre: hegyre, tájra, csöndre, Istenre, szerelemre, az erdei vidám sétára. Jön az este, jönnek az autók, villannak föl a kanyarban a reflektorok. Fönn még nap, középen árnyék, alul a sötétség. A mai fiatalok mintha kevesebbet énekelnének, amit mi, azt biztosan nem. Talán a zeneipar napi kínálatát? Aztán elhagyják? „Kodály országában” – ezt így mondták egy félszázada, irigyelve a zeneoktatást, a dalismeretet. Ma mondanak róla valamit? Lila az ég, korom az út, egy magányos béka üget árok-otthona felé. Megállapítjuk: neve szlovákul zsába, lengyelül baka, németül persze Frosch. Hallgat mindegyikre, ugrál örömében, hogy velünk találkozott.

Másnap: a kaland napja. Kellemes poroszkálással indul, alig emelkedik az út úgy 500 méterig. Godóvár a neve, ez a Godó nem az a Godot! Várnak nyoma sincs, az évezred első századaiban lehetett, nem egyetlen a Börzsöny szélső várai közül (mint keleten Drégely, Nógrád). Az erdőben némaság, „madárfió se szól”, a szarvasbőgésnek már vége. Vaddisznót négy éve láttam a szomszédos völgyben. Magosfa, azt beszélik, a Börzsöny legmeredekebb csúcsa. Igazat beszélnek. A gerincen átbukik a szél, itt rettentő vihar lehetett a közelmúltban. Kidöntött fák százai, amelyek még zöldek, akár egy friss csatatér. És évezredes helyükből kifordult kövek, riasztó környék.

A Börzsöny egyetlen beszakadt óriásvulkán, az egykori kráter peremén kisebb maradványkúpok, amelyek hajdan lávát és tüzet hánytak. Mi lehetett itt úgy harmincezer évvel ezelőtt, ama viharos napon vagy éjszakán! A völgyből most csak a csend szól, a légben egy-egy vadászmadár.

 A szürke bükkök közé beül a köd, mintha Dante Poklában járnánk. Hol a tegnapi barátságos Ipoly-part? A csóványosi kilátó 939 méter magas, fölötte szürke betonbálvány. Hadi objektum volt évtizedeken át, csigalépcső egy ablaktalan csőben, egy korlátnélküli platóra. A köd most kiváló ürügy: nem kell fölmászni rá. Aztán a legszebb börzsönyi útszakasz: át Hideghegy felé. Magányos sziklaóriások, amelyekre növény föl nem kúszik. Turista se nagyon. Kilátás nyugat felé, szakadékok, szembeszél, mélyen alattunk az Oltárkő. Végre Hideghegy: fűtött terem, étel és ital, asztal és virág, a falakon térképek. Üdítő és forralt bor, mintha Dante Mennyországába tévedtünk volna át.

 5 órakor sötétedni kezd, rövidebb utat választunk: a „patakok és kisvasutak völgyét”, szép a név, szép a völgy. De a térdizület fölemlegeti, hogy ő reggel óta munkában van. Források jobbról-balról, apró erecskék, nagy tócsák. És egy helyben lakó: a szalamandra. Fél, emelgeti szögletes fejét. Fekete testén sárga foltok, jámbor kis krokodil. Bújna a levél alá. Teste, mint a gyíkoké: nedves és hideg, csak lassan bír menekülni előlünk. Pedig ő van otthon.

Romlott kisvasút-sín és pocsolyás gyalogút. Évtizedek óta elhagyott sínpár, görbülten, „örvény s szakadék” fölött megtekeredve. Ma miért nem kell, ha régen kellett? Ma vajon maga lábán utazik le a fa, a kő a faluba? A három alsó állomás „idegenforgalmi célzattal” megmaradt, a legszerényebb beruházással: az állomásokat egy-egy fatábla jelzi. Ahol érdekes volna, a hegyben, ott ebek harmincadján a kisvasút. Az 50-es években egészen a Rakodóig fölment, igaz, akkor rabok rakodták a rönköket, a vasutat is ők építették. A rabokra kereszt emlékeztet, a vasútra a meggörbült sínek…

 A vacsora rántott gombafejek, megemelem kalapomat a gombák előtt. Lehunyt szemünk mélyén az elmúlt nap színorgiája, fülünkben a szél suhog megállíthatatlanul. Ömlik a meleg zuhany. Aztán szinte állva alszunk el.

x     x     x

A kaland napja után a zarándoklat napja: emlékhelyek és szent személyek fölkeresése. Sugaras, őszi nap, rántotta-reggeli és búcsú a Kőrózsától. Váratlan „ajándék”: Bernecebaráti. Egykor: Bernece és Baráti. A XX. század közepére a két szomszédfalu körülölelte a közöttük emelkedő templomdombot, és a nevét is egybefűzte. A templomkertet magas kőfal keríti, védelemnek is jó, tatár-török ellen, husziták ellen, martalócok ellen, járták a vidéket az ilyesféle vámszedők. A templom külső képe már megújult, a belső – ki tudja, mikor lesz méltó párja. A meredek oldalon, Baráti felől, lépcsősor vezet a kőfalig. A domb déli oldalán borospincék, az északin a temető, - a templom szép egyensúlyt teremt közöttük.

Innen csak egy iramodás, és átlépjük az Ipolyt. Az országot elhagyjuk, az egykori Nógrád megyéből nem lépünk ki. Ipolyság rokonszenves polgárváros, az utcákon magyar névtábla is. A templom előtt Sajó Sándor szobra, gyaníthatóan egyetlen a Kárpát-medencében. Sajó Ipolyságon született, s ha Budapesten tanított is, megismerte a kisebbségi költő sorsát. Verse (Magyarnak lenni) a nemzeti önismeret remeke, két évtizeden át szavalták és idéztek belőle, 1945 óta a költő és költészete mintha nem volna része irodalmunknak.

Változatos, vonzó táj az Ipoly-völgy északi oldala is, erdős tetők, bokros domboldalak, a völgyekben már végeztek az őszi munkákkal. Dió garmadája, összegyűjtik-e vajon az útszéli fák termését, vagy megmarad erdei vadak és kemény csőrű madarak étkeül? Ne sajnáljuk tőlük! A domboldalak délre néznek, helyenként szőlő, szedetten már, szép pincesort nemigen látni. A falvak mintha „a mi falvaink” folytatásai volnának (mert hogy „a mi falvaink” folytatásai). Sok a kockaház, a kockaváros, de mintha ezek a kockák másféle kockák volnának, mint a mi kockáink. (Egy mértantudor haja égnek állna ettől a mondattól!)

A nagy országúttól délre fekszik Alsó-Sztregova, a Madách-család ősi fészke. A kastély, ahol Madách Imre született 1823-ban és meghalt 1864-ben. Tragédiákkal terhes és keserű csalódásoktól komor a család története nemzedékeken át. A kastély rideg, de fenséges építmény. A kaputól gesztenyesor vezet, enyhén emelkedik, százados diók és hársak, ezek még láthatták a család nagyjait. Félig nyitott, négyszögletű belsőudvar, két nagykapu, most mindkettő lakatra, láncra zárva. Telefonszám az ablakban, de a telefonban idegen nyelvű géphang, - sokra nem megyünk vele. A kastély két külső sarkán egy-egy szögletes torony, a tornyok egyikén nincs ablak. Körül ciprusfák, bokrok. Mintha a vers záró sorát hallanám: „És alszik, alszik Alsó-Sztregova”.

Ismeri-e, megérti-e egy nép íróját egy másik nép olvasója, akik vele egy közösségben élnek? A szlovákok olvassák-e, fordítják-e, vagy még inkább: a magukénak érzik-e Madáchot, Mikszáthot, a Felvidék magyar íróit, vagy akár Sajót? Vagy a közös szülőföld élményénél fontosabb az anyanyelv, amelyen az író és műve megszólal? Amelyik a másnyelvű olvasó számára ugyanolyan idegen, akár egy távoli ország beszéde, nyelvtana, hangzása? Vagy a szülőföld se közös a sztregovai kastély magyar birtokos urai és a falu szlovák parasztjai számára?

Madách Sztregováról járt fogaton, lovon Gyarmatra, a megyeházára, vagy Horpácsra, Szontághot látogatni, - ez bizony akkoriban félnapos utat jelentett. Idővel lakást bérelt a városban, de anyja látogatására, az intelmek és dorgálások átvételére, egy-egy fiúi kézcsók átadására hazalátogatott. Miután megnősült, feleségével Csesztvére költözött. Csesztve az anyai hozomány része volt, tizenkét évet éltek ott Madáchék, boldogságot keserűséggel vegyítve.

Kevés, amit Sztregován, a kastély körül látunk. Végigszemléljük a néma falut. Policija – hahó, a rendőrség, bátor fordulattal bezörgetünk, és fogalmunk sincs, mit akarunk mondani, és hogyan. Öles, szőke rendőr tekint le ránk, köszönünk magyarul, visszaköszön magyarul, kő hullt le szívünkről. Elmondjuk bánatunkat a zárt kastély miatt, de ebben a rend őre hogyan is segíthetne. Aztán mégis útbaigazít…

A Madách-kastély mellett ma iskola áll, sárga színűre festve, gyermekzsivaj, éppen szünet van. Keresztülvágunk az iskolakerten, amely a kastély hajdani parkja. Ciprussor vezet hosszan, nagy tisztások és százados tölgyek között. A park szögletében áll Madách Imre síremléke. Fölfelé keskenyedő, szürke betonoszlop, a tetején asztrál-testű emberalak az ég felé nyújtja két kezét. Színpadias alkotás, de mi illik Madáchhoz jobban?! Miközben az ellebbenő, fekete alakot nézem a természet őszvégi színei közt, a Londoni jelenet szavai szólalnak meg bennem: „A por hull csak belé, e föld szülötte, Én glóriával átallépem azt.”

Magunk mögött hagytuk már Sztregovát, vajon ezen a rövidebbik úton járt a fiatal tekintetes úr lovon-kocsin Gyarmat felé, az Ipoly-híd felé?  Egy kanyarban váratlanul hatalmas róka bukkan elő, alig kéznyújtásnyira trónol a tisztáson, megszokta az elsuhanó idegeneket. Rőt bundáján ragyog a napfény, hegyes orra-pofája még az embernek is tiszteletet parancsol. Vajon Madách vadászott-e rókára?

A hegyek hamarosan a háttérbe húzódnak, az Ipoly-völgy álmos, lapos faluja Szklabonya. Egy időben hívták Mikszáthfalvának, hivatalosan legalább is, rövid ideig. Értelmes szlovák mondatot fogalmazok magamban, aztán elpróbálom fennhangon, nem illendő dolog, ha a kérdező nyelve beletörik a helybeliek beszédébe. Egy termetes szklabonyai mosolyog erőfeszítésemen, ő meg a magyart töri – egyetlen „Jonápot!” erejéig. Aztán megmutatja kézzel-lábbal a nevezetes szülőházat. De hiszen Mikszáth megmondta: szemben a temetővel, ahol Galandánéról a kutyák lerángatták a ruhát. Mivel hogy Galandáné boszorkány volt, éjszakánként szép boszorkány! Hajjaj!

A szülőház gondozott – és zárva van. Telefonszámmal és idegen géphanggal. Szép tornác, ámbitus – mondaná Mikszáth meg az öregebb nógrádiak. Az ámbituson két pad, elringatja az embert ez is, akárcsak a horpácsi. Alacsony kis kockaablak, barna keretben. Belesve látjuk: a falon fotók, a környék népviseletének szép darabjai, rakott szoknyák leginkább, piros csizmák. A kertben nyírott a gyep, gémeskút – vödör és víz nélkül. A ház homlokán két tábla, a régebbi magyar, fölötte a szlováknyelvű. Rémes a szobor itt is, Mikszáth a szemét dülleszti, bajusza égnek áll. Az 1860-as években Madách még negyven se volt, Mikszáth tizenöt körül, ismerte-é a fiatalabb az idősebbet? Tudta-e róla, hogy Madách nemcsak megyei hivatalnok Gyarmaton, és nemcsak a sztregovai öreg nemzetes asszony fia?

A híd északi oldalán a települést úgy hívják: Dermoty, délen Gyarmat. A vegyesboltban a barnasör akár a folyékony fekete krém, a füstölt sajt illata íny- és orrcsiklandozó. Meg a nápolyi! Itt persze más a neve. Bekészletezünk belőle, de már a hídon bontogatni kezdjük.

Nagy ívben elkerülnénk Gyarmatot, de nem olyan könnyű kitájékozódni egy hajdani magyarországi megyeszékhelyről. No, végre! És irány… igen, hogy az arány szépen megvalósuljon: irány Csesztve. Kibomlik a Cserhát szelíden lankás dombvidéke, a délutáni napsugár vörhenyes fénybe vonja a fákat, a Madách-kúria szinte magához öleli a falut. A kúria homlokzatát üveg védi, százötven éve bizonyosan a tornácon állva figyelte a ház ura az érkezőket. Erzsébet asszonyt, családi nevén Lidérckét, meg ezt az izgága titkárt, aki hol bujkálni, hol szervezkedni akart, és aki végül bajt hozott az egész családra. Szerényebb, de emberibb ez a ház, mint a sztregovai kastély. Itt akár boldogan is lehet élni. A házban ügybuzgó csesztvei hölgy vezet körbe, tisztelettel a vendég és a hely szelleme iránt.

Egy udvarház gazdája – akár első, akár utolsó – vajon mennyi ideig tervezi, ülteti, gondozza és ápolja a parkot a háza előtt? A krimi hárs növendékfa korában került a kertbe, Madách maga hozatta, középre szánta, középen élt százötven évig, ameddig a krimi hársak élnek. Alatta pad volt - megpihenni, és asztal - dolgozni rajta. Megírni a tragédiát, nem, nem a magáét, az emberiségét. Amikor a köszvény elszólította a közéletből, ide vonszolta ki magát a házból, meleg pokrócok közé. Amikor a pesti börtönbe hurcolták, talán a fa alól pillantotta meg a közeledő szuronyokat, fölállt, ne ültében lássák. Amikor hazatért és már csak maga volt úr a házban - beszélik –, a lombosodó hárs alatt rótta a mű keserű-bölcs sorait.

A hárs néhány éve kidőlt, százötven éven át a környék jelzőfája volt, hatalmas rönkjét most moha fedi, széthullott ágai még dacolnak az elmúlással. Madách Imre kidőlt fája érinthetetlen, belé fog süppedni a földbe, amelyre másfél századig árnyékát vetette. Egy fiatal hajtása, talán utolsó a fa életében, most ismét ott áll középen, tovább őrzi a krimi hársak és Madách Imre emlékét.

Kedélyes utak kanyarognak a Cserháton át, tarka meseország az utazónak. Mint vaskos mutatóujj, szegeződik az égnek Szandavár romtornya. Beszélik, innen hajdan tűzjelzéseket adtak Drégelynek, amely idelátszik, onnan meg tovább Nógrádnak, - a hírközlést se ma találták ki.

Dehogy csinálunk reklámot semelyik falunak, semelyik vendéglőnek! De azért csak kanyarodjék Bercel felé, aki zamatos halászlevet vacsorázna. Meg fogja találni! Mikor kijövünk, már koromszínű a világ, a hold ma későbbre várható, földi fény itt alig-alig villan föl. Még megmosolyogjuk a környék névadási szokását, a sok egy szótagú helységnevet, köztük kisebbekkel és nagyobbakkal: Penc, Rád, Kosd, Vác, Sződ, Göd, meg a talányos műszaki megoldást sejtető Csővárat. A főváros fölött világos az ég, egybefolyik a hazatérő autók esti morajlása.

 

2013. november

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap