A barát álmot lát

Lukáts János, v, 01/06/2019 - 00:08

Nap is volt, hold is volt, csodálatos este volt. A nyugati égbolton egy felhőcsónak úszott, az utolsó napsugarak aranylóan szóródtak szét az alkonyatban. Keleten sápadtan ragyogott a hibátlan telihold.
A barát nehezen vonszolta magát, a saru égette a talpát, hátát megborzongatta a hűvös esti szél. Addig a borókásig! – szemelte ki a távoli célt, amelyet estig el akart érni. Néhol bokáig süppedt a futóhomokba, máshol viszont rejtőzködő szikladarabon bicsaklott meg a lába. Ilyenkor fél térdre esett, meg-megpihent egy pillanatra, aztán fölállt és folytatta útját. A borókás közeledett, csenevész, tűlevelű bokrok voltak ezek, amelyek csak tengődtek a homokóceánban. A barát meg-megsimogatta tenyerével a gyér növényeket, a tüskés ágak meghajoltak ujjai alatt.
A zsebében sokat ígérő kincsek lapultak: három szem gesztenye. Tegnap reggel szedte őket, amikor átkelt az utolsó patakon, annak a partján találta a gesztenyeligetet. A szüret gyér volt: kilenc szem tüskés gömböcöt bírt mindössze leütögetni a fáról, hármat még tegnap este megevett, hármat ma reggel. A maradék lesz a mai vacsorája. Inni hajnalban szokott, remélte, hogy a borókaágakon is megül a harmat.
A borókás szélére érkezett, utána folytatódott a homokpuszta, egy-egy nyomorult nyírrel, aszott akáccal. Észak felé lehajlott az égbolt pereme, kelet felől mintha hegygerinc magasodott volna a láthatár szélén. Az utolsó bokor mellett megállt a barát, szegényes batyuját maga mellé eresztette, kilépett sarujából, lábát megfürdette a hűvös homokban, és jól érezte magát. Két nap még a tanyákig, ott a dombok tövében. Addig kitart még a gesztenye, - gondolta. Nem, a gesztenye nem tart ki, de két nap alatt nem dönti le lábáról az éhség. Talán nem.
Leült, átkulcsolta a térdét, csendes fohászt mondott a napért, amely szerencsésen elmúlt fölötte: nem lepték meg pogány martalócok, nem tépte szét a pusztai farkas, homokvihar sem fullasztotta meg. Az élet, igen, az élet még akár szép is lehet! Aztán elszégyellte magát! Alig egy hete, hogy eltemette Gerhardust, egyetlen társát. Testét beásta a futóhomokba, csak a kámzsát húzta a halott arcába. Ő maga mormolta fölé az imát. Még sohasem temetett, az előírásokra figyelt, hogy mindent szabály szerint csináljon, a szája telve volt szavakkal, de a szíve üres maradt. Hajnalban aztán némán megállt a sír fölött, a saját árnyékával borította be a poros, kis kőhalmot. Egy hete történt, szinte még szájában formázódott a Circum dederunt hátborzongató szózata. És Gerhardus alakja máris sápadt és távolodott az időben. Ő pedig tartotta a szavát, naponta elmormolta, ahogy haldokló társának ígérte: - „Elmegyek Magna Hungáriába, megkeresem a testvéreinket, Isten engem úgy segéljen!”
Zsebéből előhalászta a három gesztenyét, a tüskéket még tegnap lekoptatta két kő között, de az önérzetes gyümölcs így is nehezen adta meg magát. Az egész napos éhezés elgyengítette a barátot, mégis csak falatonként rágta a gesztenye lisztes belsejét. Nyál alig keletkezett a megtikkadt szájban, szinte fulladozott, amíg fogaival őrölte és nyelvével forgatta a gesztenyét. Közben mélyet lélegzett, a gyümölcs illata jó volt, dunántúli domboldalak meg itáliai domboldalak emléke ötlött fel benne. Aztán a falánkságra gondolt, amelynek bűnében oly gyakran elmarasztaltatott, nem, ez most talán már még sem az! És rémülten érezte, az első gesztenye máris elfogyott!
A második volt a legkisebb, alig nagyobb a körménél, a héj repedezett, a gyümölcs kiszáradt. A barát sóhajtott, s amíg rágta, alig érezte a gesztenye ízét. A domboldalak emléke elfakult, helyettük a tegnapi ligetre gondolt, ahol miért, miért csak kilenc szemet… Talán holnap kárpótol az Úr, talán holnap áfonyalegelőre lelek, talán…, biztosan! Az ő útjai ködbe vesznek, de bizton célba érnek!
A legnagyobb gesztenye maradt utolsónak. Két ujja közt ügyesen pattantotta föl a kemény burkot, a gyümölcs szőrös, belső héját a kézfejével ledörzsölte, és első gerezdjét falánkul tömte a szájába. Puha és meleg volt a gesztenye. A második gerezd is.
Akkor állt meg előtte az egér. A földből nőtt ki, vagy inkább földalatti lyukából futott elő, az édes illatra. Megállt előtte, és a két hátsó lábára emelkedett. A mellsővel pedig kalimpált, mintha azt mondta volna: - Adj ennem!
Szembenéztek egymással Isten nagyobb és kisebb szolgái. A barát kezében megállt a félig bontott gesztenye, az egér szemében kívánás és bizalom látszott. Nyoma se félelemnek. A barát kettészakította a gesztenyét, az egyik darabot jobb kezével lassan egy borókagyökér tetejére tette, az egér közelébe. Igen, igazságosan osztottam ketté! – nézett a két gesztenyedarabra, és megkönnyebbült. Az egér mellső lábaiba fogta a gesztenyét, és hangosan rágni kezdte. Amikor eleget lerágott belőle, a maradékot fogai közé kapta, és eltűnt a boróka mögött. A barát kinyitotta bal tenyerét, benne lapult a gesztenye megmaradt negyede. Szájába kapta, morzsává morzsolta, és nyelvével széjjelkente a szájában. Amikor lenyelte utolsó morzsáit, fohászra kulcsolta a kezét: - Köszönöm, Uram, hogy hozzám vezetted aprócska barmodat, köszönöm, hogy megmenthettem az éhhaláltól!
A nap közben teljesen lehanyatlott, a hold hideg fénye beborította a végtelen pusztát. Julianus barát szorosabbra húzta testén a csuhát, arcára borította kámzsáját, és a borókabokor tövében nyugodt, mély álomba szenderült.

x     x     x

Lovasok rohantak feléje, szerte a pusztán lovasok. Katonák fegyvereiket rázva és véresen, parasztok elfúlva a félelemtől, és eldobálva fegyvereiket, ölelték a lovaik nyakát. És halottak, keresztbe fölkötözve a lovak hátára. Gyalogosok rohantak és botladoztak és bicegtek, a földre zuhantak és csak kevesen keltek föl újra. Csonkák és véresek, a karjuk levágva, a hajuk leperzselve. Menekülők.
A rémület hangjai töltötték be a levegőt: emberi és állati hangok, az életért könyörgés és a halálfélelem hangjai. Fejük fölött porfelleg, hátuk mögött lángtenger, keserű, sűrű füst. Emberi testek és emberi hajlékok lángja és fojtogató bűze. Julianus megrettenve állt a borókás liget szélénél.
Feléje rohant egy lovas, fél szemét elveszítette, fején iszonyú kardvágás. Lova szájából habos nyál fröcskölt széjjel. A lovas rákiáltott a barátra, hogy mit kiáltott, eszével nem értette Julianus, de a szívével annál jobban. Menekülj! – ezt kiáltotta a rohanó, de maga már aligha menekült, lováról a földre zuhant, sebén át a barát az agyába látott. Megfordult és a rohanók nyomába eredt. A ló horkantott egyet-kettőt, és a földet kapálta. Megrázta a fejét, és nyálával összemocskolta a barát csuháját. A barát tenyerével megtörölte a ló száját, megveregette az állat ziháló pofáját, majd a hátára vetette magát. Kis, mokány ló volt, Julianusból évtizedes emlékek törtek elő, amikor gyermekként naponta ülte meg a lovat, szőrén. A ló vitte, a barát bízott az állat ösztönében, fejét a ló nyakához szorította. Hátra-hátrapillantott, az utat leste, amelyről letért, az ellenséget, amelytől menekülni kényszerült. A ló átkocogott egy patakon, a patak partján a menekülők a földre zuhantak, arccal a vízbe vetették magukat. Inni próbáltak, de a víz hamarosan véres lett az iszonyú sebektől és csonkult végtagoktól.
A ló egyre nehezebben vánszorgott, a barát mintha emberi települést látott volna maga előtt. Nyomorult kunyhók voltak ezek, földbe vájva. Meg fatörzsekből ácsolt otromba viskók, amelyeknek fű nőtt a tetején. A tanyalakók nagy része elmenekült, egynéhány rosszlábú öreg botorkált csak erre-arra, pár vénasszony meg a falu bolondja. A házak között menekülők, akik reszketve tartották kézben kicsorbult fegyverüket, ezzel még jobban megrémítették a tanyasiakat. Sokan aléltan feküdtek a kunyhók tövében, volt, aki elpusztult lova nyakát ölelte görcsösen.
A menekültek lázasan és nyögdécselve kapkodták a levegőt, és préselték ki magukból a szót. Valami idegen nyelven beszéltek egymás közt, amelyet Julianus nem értett, csak egyes szavakról gondolta, hogy érti. A tanyasiak sem értették. Hang- és értelemzavar volt menekülők és földhözragadtak között, a barát fülelt és óvatosan kérdezni próbált, nyelveken, amelyeket tudott, és amelyekről gondolta, hogy valaki érti a beszélők közül. A menekültek a hegyek felől érkeztek, Julianus dermedt félelemmel hallgatta őket, ő éppen arrafelé irányította útját, Magna Hungária felé.
- Mogyeri? – kérdezte óvatosan, félve, hogy megértik a szavát, és rettegve, hogy nem értik meg. A menekülők egyike a fejét rázta, kezével kaszáló mozdulatot tett, és néhányszor a földre ütött. És üvöltött és sóhajtott a maga idegen nyelvén, és Julianus mindent értett. Egy égett szakállú öreg tódított hozzá, a két menekülőből áradt a félelem és a fájdalom, Julianus szívében is fészket vert a rémület.
- Mogyeri nincs! – süvítette a szó és üvöltötte a mozdulat. – Mogyeri elpusztult, és a mogyeriek is elpusztultak. El mind, akik a hegyek tövében laktak. Meg a folyók mellékén. – Az ember kétségbeesetten csóválta a fejét, Julianus döbbenten hallgatott. – Éjszakánként láttuk az őrtüzeiket, nappal pedig a portyázó előőrsöket. Aztán egy hajnalban lecsaptak a falura, meg a szomszéd falukra, meg az egész folyómellékére. Nem raboltak, de mindent fölégettek, nem hurcoltak rabszolgaságba, de mindenkit leöltek. – aztán hozzábólintott: - Még a kutyákat is agyonverték.
- Tatárok? – kérdezte Julianus, bár tudta, hogy a tatárok.
- Irtóztatóan sokan vannak, telve velük hegy és erdő. A szorosok és a síkság, de tömlőkkel és tutajjal átkelnek még az Itilen is. Nyílzápor hull belőlük és lándzsavillámok. – az ember elhallgatott, mit is mondhatott volna még. – Minden elpusztult a nyomukban. Ahol korábban Mogyeri volt, ma semmi. Ne keresd, ne kémlelj, menekülj! Ne akard tudni, mi lett velük! – az ember föltápászkodott a földről, inni próbált, aztán összeesett, arccal a sárba bukott, ott is maradt mozdulatlanul.
A ló, amely idáig hozta a barátot, a közeli árokpartra vonszolta magát, orrát a nedves füvek közé dugta, és forró párát reszketett ki magából. A barát a lóhoz botorkált. - Most egy darabon én vezetlek téged, - mormolta az állatnak, - aztán majd ismét a hátadra veszel! – folytatta, de megdöbbenve látta, hogy a ló szeme már keményre üvegesedett és merev lett, mozdulatlan. Előrenyújtotta a kezét, lefogta a halott ló szemét, tenyerével érezte az állati szemhéj nyirkos érintését, - és Gerhardus jutott az eszébe. Az egyetlen ember és az egyetlen állat, aki segítségére volt. Mindkettőt elveszítette. - Nem, ez istenkáromlás! – nyögött fel Julianus, és tovább vánszorgott nyugat felé. De azért sajnálta a lovat.
És tudta, hogy rossz irányba megy. Tudta, hogy menekül. A tatárok elől, az üldözők, a biztos halál elől. A halál elől, - vissza az életbe. De mi értelme volna itt a halálnak, egy Európából idetévedt, lerongyolódott magyari barát halálának mi értelme volna itt az Ural-tövi pusztákon és fenyéreken, ahol az emberek a hitét sem ismerik, a népek a szavát sem értik, és ahol tépett csuhája csak célpontként szolgálhatna ezernyi tatár nyílvesszőnek?
Küldetésre küldték, nem vértanúságra. Ment volna szívesen oda is, ha arra rendeli a szentséges atya, vagy Béla, a Duna-menti magyarok ifjú királya. Ment volna jó szívvel és acélos akarattal – mert volt neki!, - arabok, kalmükök közé. Vagy akár ide a közelbe, a burtászokhoz, sőt küldték volna Tatárországba is, az iszonyú hegyeken túlra. Amikor még a tatárok jámbor hitetlenek voltak. De ezzel elkéstek, mára vérengző fenevadak lettek. Ő most küldetésben van, ő most testvérkeresőben jár. Élő testvér – élő testvért keres. Testvért, aki mit sem tud a hit Krisztusáról, akivel mosolyogva dadogják elő egyazon nyelv elfeledett szavait. Akivel – Isten ne adja! – akár ellenségek is lehetnek egy idegen hatalom zsoldjában. Vagy talán csak állnak és néznek némán egymás szemébe.
Julianus botladozott előre, napnyugat felé. Együtt a többi menekülővel. Aztán hitvány folyóhoz értek, amelynek kőről-kőre szökött a vize, a partjáról vadcsapás vezetett a kietlen puszta belsejébe. A barát és a földönfutók közül sokan – délnek fordultak. Mások északnak, úgy talán kikerülik a tatárokat, - gondolták. A folyó vize elapadni látszott, már csak nyirkos kövek hevertek a meder mélyén, a kövek alól sanda rákok leselkedtek. Előttük tüskés bozót, benne fönnakadt őz széttépett maradványa, dögszagú. Sokan a nyirkos kövek közé zuhantak, és nem keltek föl többet, mások a bozótos mentén tántorogtak vissza kelet felé.
Segítségért küldte az ifjú király, testvérekért, barátokért, mogyeriekért! Hogy jöjjenek hadrendbe állni, ha kell, a tatárok ellen? Talán igen. Hogy jöjjenek földet foglalni a megcsökkent magyarság közé, ugart törni, falat rakni, gyereket szülni? Ők, az elmaradtak, akik észak felé vándoroltak? Talán igen. Hogy besenyők, kazárok, úzok és kunok után jöjjenek végre olyanok, akikkel, ha dadogva is, ha tenyérbe rajzolva is, de megértik egymást? Talán igen. Vagy csak azért küldte a király a barátot, hogy megtudják, van-e még a világon ország, ahol ugyanúgy ejtik a szót, mint mifelénk, ahol ugyanúgy dicsérik a hajnali napfényt, az asszonyi csókot és – ezzel kellett volna kezdenem! – ahol ugyanolyan szavakkal szólítják meg Istenüket, mint mifelénk. Csak tudni akarta, hogy nem vagyunk egyedül? A király, aki tetteivel felel egy országért, és a barát, akinek egyszer majd a királynál is nagyobb úr előtt kell számot adnia, hogy jól sáfárkodott-e az igaz szóval és a reményt keltő igékkel. Ők ketten, ők tudják, hogy szükség volna arra a tétova kézfogásra, arra a közösen elfogyasztott kenyérre, a leszakasztott gyümölcsre, de még a lekortyolt tömlő borra is, amelyet a mogyeriekkel együtt…, amelyet valahol…, amelyet valamikor…
Julianus megállt a végtelen, szomorú szikföld közepén. Közepén, vagy peremén, ugyan egyre megy, - gondolta. A földre rogyott, aztán talpra állt ismét, érezte, nem a fáradtság roskasztotta le, valami más. Valami ott belül. Emberek vánszorogtak és rohantak mellette kelet felé, és tántorogtak ugyanannyian nyugat felé. Ő egyedül maradt, de nem csak a pusztán. Egyedül és nem csak a távolodó menekültek miatt. Ott benn, ott érezte magát egyedül. A testvérek miatt, akik haláláról kapott híreket. Akiket felkoncoltak, mielőtt ő megismerte volna őket. Akik szájából kitépték a nyelvet, mielőtt eldadoghatták-elsuttoghatták volna egymásnak az együvé tartozás igéit. Akikről alig tudott többet kósza híreknél, akiknek a létezéséről bizonyosságot csak a halál adott.
Ezért küldte Béla, az ifjú király? Aki beledöbbent a gondolatba, hogy nem jön segítség, és nincs testvériség népe és országa számára a világon, ezért a maga erejéből és népe erejéből akart újat, nagyot, erőset építeni. Ami megmarad, ha egyedül kell is állnia. Ami megáll az idegen tengerben is. Amelyet de jó volna mégis testvérekkel megerősíteni, szívós halászokkal, markos favágókkal, erdőt bíró, vadont járó népekkel! És asszonyokkal, lenhajú nyúlánk és bodori barna asszonyokkal, akik csak a szerelemben és férjük-uruk ölelésében nagyigényűek! Te barát, pater Julianus, vezessen el hozzájuk Isten! Tudd meg tőlük, van-e még bátorságuk vándorolni, akarnak-e velünk együtt élni, jó-e ott nekik, ahol vagy tíz nemzedék előtt fészket raktak, emlékeznek-e még azokra az izgága elvágyódókra, akik… akik, nos, hát, mondd meg nekik, akik most visszajöttek és hívják őket.
Törpefenyő, cirbolya, boróka. Keserű, fekete bogyók, a gyanta hideg és szomorú illata, embernek-állatnak fogyaszthatatlan eledel. Árnyéka semmi, ága vándorbotnak se jó. Ha a tövéhez fekszel, reggelre belep a hó, arcodba hull a harmat. Julianus egyedül vonszolta magát, ki tudta merre van előre, merre hátra. Saruja leszakadt valahol, paták alatt, kövek alatt.
Micsoda követség vagyok én, micsoda küldöttség? Ki fog hinni az én zagyva beszédemnek, ki fog kardot rántani az én szavaimra, ki vesz vándorbotot a kezébe, ki rakja szekérre a családját, barmát, hogy ezer mérföldet vándoroljon az ismeretlenbe? Az én hívásomra ki hagyja hátra hegyeit, folyópartjait, ki dobja sutba megszenvedett boldogságát, és indul egy csak hírből hallott Kánaán felé? Az én szavamra? Vagy nem csak az én szavamra? Lehet, hogy belőled nem csak a te szavad szól, Julianus, de szól az Úristen szava, amely elvezetett ide, az iszonyú hegyek tövéig, és megoltalmazott veszedelmek és viszontagságok között? Királyod akaratos szava és Istened vezérlő szava szól a te szájaddal, barát! A tiéd ebből csak a dadogás, legföljebb az elszaggatott csuha, amely elfödi tested gyarlóságát, és amelynek kámzsáját majd az arcodba húzza, aki eltemet. Jöhettél volna, gondold meg, Julianus, ha ők nem vezetnek keserves utadon: Istened szava és királyod szava? Féltél a Pontus Euxinus fekete habjain végighánykolódni meg a Maeotis tengeren? Hát persze, hogy féltél, és mégis végigjártad az utat! Féltél a Kaukázus halálfehér csúcsai alatt, vagy az Itil bűzölgő mocsarai között? Hát persze, hogy féltél, szó nélkül róttad mégis a mérföldeket, mi mást is tehettél volna, barát?! Azért indultál, hogy legyőzd a hullámokat és a hegycsúcsokat, a mocsarak bűzét és a mérföldek ezreit? Nem, Uram! Hogy a szavadat elhozzam testvéreink közé, azért vállaltam a küldetést. Örömmel és bátorsággal, mert semmiség a háborgó tenger és semmiség az ingovány, ha tőled jön a bizalom a szívbe, és tőled a biztonság az útonjáró lábaiba.
És ha csak egyetlen mogyerivel is találkozom, Uram, elmondok nekik mindent, kikacagtatom velük magamat suta szavaim miatt, meghallgattatom magamat, hirdetem a te igédet, elismétlem királyom hívását, Uram. De kinek kiáltsak, de kiket hívjak, ha nincsenek mogyeriek? Ha nincsenek többé meghallói szavaimnak, ha a hívásomra nem érkezik senki. Hiszen nem zsoldost akarok én toborozni, Uram, hogyan fizetnék én kalandornak, szerencselovagnak. Szegény mogyerieket keresek én, akiknek nem adhatok más kincset, mint ezt a pusztába kiáltott szót, mint a te nevedet és Béla nevét, a fiatal királyát, egy távoli ország ködös ígéretét, amely talán egyszer az övéké is lehet!
Julianus óvatosan arcához emelte a kezét, a verejték és a könny egyként összegyűlt a barát vérfoltos tenyerében, a barát nézte a tenyerét egy pillanatig, felsóhajtott, két tenyerét egymásba zárta, hogy teste melege felszikkassza azt a vért, könnyet és verejtéket.
Nem a haláluk hírét várja tőlem Béla király! Nem pusztulásról vár szörnyű híreket, a hírvivők és kengyelfutók azok, akiknek a halottak száma után fizetnek. Tőlem élőket vár a király, biztatást és reményt. Mi mást vihetnék neki? Add föl a reményt, király, nem segít senki rajtad, Béla úr, csak ellenség fenekedik rád, Hungária! – ezt mondjam? Ezért vesztegettem el kilenc évszakot, ezért vánszorogtam végig ezer mérföldeket, ezért a halálhírért? Amelyet a tatárok úgyis ott hurcolnak a nyílvesszőik hegyén, és elviszik nálamnál százszor gyorsabban, akár a sebes égiháború?
- Igen, van Magna Hungária! – ezt mondod majd, Julianus, igen, jártam ott, és beszéltem olyanokkal, akik… Hogy is volt? Akik hírt hoztak a mogyeriek veszedelméről. Igen, a tatárok arra is járnak, igen, pusztítanak, mint mindenhol, ahol megjelennek lovaik hátán. De vannak mogyeriek Magna Hungáriában, és élnek, király! Lehet, hogy maradni akarnak, lehet, hogy jönnének, uram, de azt se tudják, hogy mi a világon vagyunk. Ők úgy gondolják, - bocsásd meg, uram, tudatlanságukat! – hogy a világ közepe az Urál hegy lábainál van, és nem terjed túl ez a világ az Itil folyón, s még esetleg délen a burtászok földjéig nyúlik. Ha arra gondoltál, uram, hogy rendezett hadakkal sietnek segélyedre, hogy meg is előzik, s majdan elűzik a tatárokat, azután letelepednek mezőinken, fölszántják földjeinket, tornyot raknak városainkban, és testvérvérrel megszaporítják nemzetségeinket, hát, akkor tévedsz, uram! Mert ezt senki nem teszi meg! Csak mi, akik itt élünk, - fogom mondani. De talán mondani sem fogom, mert nem leszünk egyedül, nem leszünk kettesben: a király és a barát. Talán csak a szemébe nézek majd Béla úrnak, a hazai mogyeriek ifjú királyának, és szemeink váltanak némán szót és üzenetet.
Csak néhány tétova lépést tett a barát, s amikor összerogyott elcsigázott teste, a borókást látta maga körül. A tegnap esti borókást, a béke utolsó perceit, valami iszonyú álom előtt.
- Körbejártam, óh, körbejártam! – sóhajtott Julianus. – Körbejártam és sehová se jutottam! – széjjelnézett a pusztában, emberi és állati léptek nyoma, emberi és állati vér foltjai, elhajított értékek és elvesztegetett életek szilánkjai hevertek szerte a földön. A barát térdre vetette magát a hideg homokban, arcát tenyerébe temette, ujjai közül könny, vér és verejték szivárgott elő.

x     x     x

Hajnali szellő röppentette el az álmot a barát szeméről. A hideg megdermesztette ujját, a harmat nedves foltokban ült ki a kopott csuhára. Föltápászkodott fektéből, a homokban csak saját léptei nyomát látta, amelyek a messzeségből a borókás széléig vezettek, a távolban mintha hegyek körvonala sötétlett volna. Arra laknak a mogyeriek, ott kezdődik Magna Hungária, - mondják.
Lábára húzta nyirkos saruját, megborzongott és halkan fölsóhajtott. Lassan térdre ereszkedett, most alig volt magasabb a borókánál, arca egészen közel hajolt az apró tűlevelekhez.
- Uram! – kezdte, és nehezen formázta a szót Julianus. – Köszönöm az álmot, amelyet rám küldtél. Köszönöm a megkísértést, és az erőt, amelyet belém öntöttél, hogy ellenálljak neki. Megyek, ahová küldtél: te és a király. Ahová a magam akaratából is indultam, a testvéreinkhez, Magna Hungáriába… - elgondolkozott, kell-e még valamit mondania az Úrnak, és kell-e még valamit megfogalmaznia a maga számára. Úgy érezte, mindent elmondott. Talán egy kis gesztenyét még lehetne kérni, vagy áfonyát. De ezt valahogy röstellte. Vállára emelte szegényes batyuját, és indulni készült. Lába előtt, a bokor tövénél, apró kerek lyukat vett észre. Sarujával óvatosan kikerülte. - Sok munka egy ilyen lyukat kiásni annak a kis állatnak! – gondolta. Indult a pusztán, előre a következő borókás felé, a hegyek felé. Még fenn sápadozott a hold, de keleten már vörösödött a nap. Akár az arany, akár a vér.

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap