A bárka és a romboló

Lukáts János, h, 04/01/2019 - 00:03

 

 

 

    Az özönvíz tizenhetedik napján kitépett fák és hatalmas tüskebokrok sodródtak a bárka oldalához. Noé egy hosszú csáklyával igyekezett visszataszigálni őket az áramlásba. De jött helyettük másik fa és másik bokor. A szemerkélő ködben alig egy kötélhossznyira lehetett ellátni. Azon túl a feneketlen özönvíz öklendezett.
    A tizennyolcadik napon hatalmas árnyék bontakozott ki a ködből, vagy inkább tartózkodott egész nap fenyegető közelségben. De Noé akárhogy meresztgette a szemét, nem ismerte fel a szürke árnyék körvonalait. Felhívta Sémet, de Sém nem jött fel a fedélzetre. Az árnyék kétségtelenül a vízen úszott, körülötte locsogtak a habok.
    A tizenkilencedik nap reggelén a bárka lakói zökkenésre ébredtek. Vagyis csak Noé ébredt, mivel Hám egész éjjel ivott és részeg volt, Sém pedig egész éjjel szeretkezett és kimerült volt, így hát ők nem ébredtek fel a zökkenésre. Az asszonyok pedig a szalmazsákjukba fúrták a fejüket, és álmot színleltek. Noé fölbotorkált a fedélzetre.
    Meghökkent, amikor szembetalálta magát az öles termetű Oggal. Og rávigyorgott Noéra. „Futottál előlem, öreg? Alig bírtam utolérni az ócska bárkádat!” Og nyolcvan évvel volt fiatalabb Noénál, és hét hüvelykkel magasabb. Oldalra sandított, a bárkához kötözve himbálózott Og félelmetes rombolója. Árbocai nyikorogtak, ágyúcsövei sötéten ásítottak a ködben. Emberei szétvetett lábakkal és karba tett kézzel álltak a hajókorlátnál.
    – Ugye meghívod a ladikodra a fiúkat is, Noé tata?! – és intett embereinek, akik az intésre elözönlötték a fedélzetet. – A meghívást köszönjük, de ez nem neked való társaság, még olyan híred kelne, hogy rossz fiúkkal barátkozol! – Og szavait öblös röhögés fogadta.
    – Tiétek a fedélzet… – motyogta Noé, és lebotorkált a bárka belsejébe. De hiszen ez az Og egy gazember, a parti őrség parancsnoka, azonfelül övé a tíruszi bordély meg a szidóni karavánszeráj, sőt az accói pénzváltó forgalmi adója is. És ez a hajó…! Ez egy romboló, nyilván rabolta Og, a kalózkapitány! – dohogott tovább Noé, miközben végiglátogatta az állatok ketreceit. – Istenfiak, bírófiak, ugyan… egyszerűen kurafiak! – Noé dühösen görbítette száját, és rácsapott a zebra tarka farára.
    A huszadik nap reggelén erős hullámzás rázta meg a bárkát. Noé szaladt a fedélzetre. A csuromvizes deszkákon szanaszét hevertek Og részeg legényei. Csak a kapitány állt a saját lábán, a feljárati csapóajtóval szemben. „Látod, mennyi esze volt Ognak, hogy a te kiváltságos, nyomorult bárkádhoz kötötte a hajóját! Isten nem mer igazi vihart támasztani, mert téged félt. A te hülye állatseregletedet, meg a három pipogya kölyködet. Így aztán az okos Og kapitány is átvészeli szépen a záporesőt-zivatart!” – tekintete ekkor haragosra váltott, és mellbe taszította a nála nyolcvan évvel öregebb és hét hüvelykkel alacsonyabb Noét, aki hanyatt esett a fedélzeti deszkákra. „Hanem mit gondoltál te tegnap rólam, miközben az állataidnak panaszkodtál? Hogy kurafiak vagyunk? Bevarrom a szájadat, Noé, meg a gondolkodódat is! Nekem is jogom van itt hajókázni, megértetted?! Vagy azt hiszed, csak a tiéd az özönvíz, mi?!”
    – Úgy tudtam, csak én egyedül… hogy ez a bárka, amelyet az Úr…
    – Hát rosszul tudtad! Azt hiszed, csak neked vannak súgóid a mennyországban, vén tisztességes!? A rosszfiúk sem hülyék ám! – Og a köpenyénél fogva felrántotta Noét a földről, az arca magasságába emelte, majd ismét a fedélzetre ejtette. Noé térdei megroggyantak. – Ne rezelj be, nem bánt itt téged senki, tudod, mi a barátaid vagyunk. Ugye tudod?!
    – Igen, kapitány! – rebegte Noé kelletlenül.
    – Akkor küldd föl az egyik menyedet, hogy tegye rendbe a fedélzetet. Elnézed, hogy a csupasz deszkákon hálunk? A másik kettő maradhat a családi szentélyben. Te választhatod ki a megfelelőt, mi nem kényszerítünk. Ez a bárka egyébként pocsékul van összetoldozva! Ki hallott már ilyet, góferfából hajót ácsolni? Idejétmúlt vagy, Noé, olyan… özönvíz előtti! – és Og kapitány nagyot lökött Noén, aki arccal előre zuhant át a lejárati ajtón.
    Noé odalenn a bárkában közölte a fiaival Og kapitány akaratát, rájuk bízta a döntést, meg a három menyére. Ő maga az állatok közé húzódott vissza. A tigris tűrhetetlen bűzt árasztott, gyűlölte a fogságot, a víz közelségét és a félelmet, amelyet tehetetlensége miatt érzett. Rávicsorgott Noéra, ő pedig halkan suttogott neki: „Ma rejtsd el a fogad, hogy holnap haraphass!”, miközben női léptek vánszorgását hallotta maga mögött, a lépcsőfeljárón.
    A huszonegyedik nap reggelén Noé a fedélzeti ajtót lelakatolva találta. Hiába kopogott rajta, az ajtó nem nyílt ki. Az állatok bűze irtóztató volt, az emberek szeméből csorgott a könny, valamennyien fuldokoltak. Noé egész nap a trágyát lapátolta, Sém segített neki, Hám szomorkodott, Jáfet pedig filozófiai értekezést írt a kabinjában.
    A huszonkettedik nap reggelén Noé a földre rogyva találta a menyét, eszméletlenül a lépcső alján. Og kapitány állt fölötte, lábával tüntetően az asszony haján taposott. „Neveletlen! Küldd a másikat!” Az asszony üggyel-bajjal kiszabadította haját a csizmák alól, és elvánszorgott. A bárka alsó szintjén egy hordó esővízben megmosakodott, aztán pirosítót kent az arcára, és visszaindult. „Nekem úgyis mindegy!” – szólt a másik kettőnek.
    – A másikat! Ezt már ismerjük! – mordult Noéra foghegyről Og.
    – Ez a másik. Az ikertestvére! – válaszolt Noé szemrebbenés nélkül.
    – A te Urad betyár hullámokat támasztott az éjjel. Villámmal lesújtani nem mer, mert félt téged, kisöreg, de nem vagyok hajlandó a tengerbe sodródni miattad. A koszfészked felső szintjét ürítsd ki, itt mi fogunk lakni. Nem vagy valami vendégszerető, hogy ott hálatsz, fenn a fedélzeten. Pedig még jól jönne neked is az én jóindulatom, sebaj, most még elfelejtem. De büdös van itt nálatok, undorító! Ezzel a nővel meg nehogy azt hidd, hogy lóvá tettél! Majd a többieket megnézzük a helyszínen.
    Noé még aznap délelőtt megkezdte az állatok átköltöztetését, a lovakat, a bölényeket meg a tevéket közös ketrecbe csukta, a görényt, a menyétet és a cobolyt is összezárta, a hollót pedig a varjak gubbasztó fájára ültette. Nehezen haladt a munka, Sém önérzete napok óta labilis volt, Hám bosszút forralt, Jáfet pedig egy tautológia kiküszöbölésén fáradozott. Ráment a huszonharmadik meg a huszonnegyedik nap is.
    A huszonötödik napon Og és emberei beköltöztek a bárka legfelső emeletére. A kapitány szemlét tartott a bárkán: „Ostoba vagy, Noé, állatok helyett inkább fegyvereket hoztál volna magaddal. Látod, én azzal tömtem meg a hajómat. Lesz még rá szükségem! De neked fontosabb volt a szamár…”
    – Az Úr parancsa, hogy az új világban az állatok is…
    – Rendben, öreg, te majd a szamaradat használod az új világban, mi meg a fegyvereinket. Fő a munkamegosztás! Ne félj – vágta hátba az őt kísérő házigazdát –, azért rád is lesz szükség. Majd valami munkát neked is találunk, meg a becsületes kölykeidnek. Jól beletanultál itt ebbe a trágyahányásba… Persze okos ember abból is tud aranyat csinálni! – Og megfordult, és lezárta maga mögött a bárka lépcsőjét.
    A huszonhatodik napon Noé rettenetes visításra ébredt. Rohant az állatokhoz, Og két zsoldosa véres tenyerét a bárka falába törölgetve fölfelé vonszolt valamit a lépcsőn. „A barlangi disznó!” Noé a kezét tördelte. „Elég volt már a sok rohadt halból. Örülj, hogy nem közületek valakit…” A sebhelyes képű zsoldos már a kését tisztogatta.
    – Nem lesz barlangi disznó! Uram, hogy számolok el vele a te színed előtt?
    – Lesz, ne félj! – röhögött Noé arcába a szakállas zsoldos. – Jut belőle mindenkinek. Ti, odalenn, nem kértek egy falást?
    – Én valójában utálom a barlangi disznót! – és a sebhelyes képű Noé lába elé köpött.
    Most már maga Noé szögezte be a lejáratot, alulról nehéz tölgygerendákat erősített a csapóajtó lapja alá. Sém fitymálta a munkát, Hám tanácsokat osztogatott, Jáfet pedig az egészet értelmetlennek nevezte.
    Amikor készen volt a munka, Og kapitány a csizmája egyetlen rúgásával beszakította az ácsolatot. Lerohant a bárka belsejébe, Noét a falhoz lökte, és az arcába ordított: „Vége a türelmemnek, eljátszottad a jóindulatomat, az egész állatsereglettel együtt a tengerbe hajítalak!” – azzal megfordult, és feldübörgött a fedélzetre.
    – Ugye megmondtam! – fölényeskedett Jáfet.
    A huszonhetedik napon Noé elvonult a középső szint legutolsó rekeszéig, ahol a bivaly hevert csöndesen és ahol a bárka deszkafalán áthallatszott a tenger loccsanása. Nehézkesen letérdelt a folyosó nyirkos gerendáira, és két tenyerével megérintette a padlót.
    – Uram! – kezdte Noé, de a keserűség, amely a szívében lakott, olyan nagy volt, hogy nem jött szó a szájára. Majd ezt gondolta: „Az Úr megmentett attól a bűntől, hogy a szorongattatás közepette istenkáromló szó hagyná el szájamat, és ezért lepecsételte ajkamat.” Aztán fejében zűrzavart és zsibongó összevisszaságot érzett, a Káosz egy kései maradványát, amelyet a nagy Isten az öreg Noé számára megőrzött, és agya tekervényei közé rejtett. Ekkor Noé így töprengett: „Köszönöm, Uram, hogy elvetted az eszemet, így megmenekedtem attól a bűntől, hogy gondolataimban harcra keljek ellened, és keserűségemben túlcsorduljon a szívem. Köszönöm, hogy megnémítottál, köszönöm, hogy ostobává tettél, köszönöm, hogy így megőriztél a kísértés idején, és hogy megőriztél a bűn idején.”
    És Noé még térdelt ott a folyosó sötét végében egy darabig, majd szívében megnyugodott, lelkében megvidámodott, és feltápászkodott a gerendákról. A bivaly a ketrec rácsához nyomta nedves orrát, és úgy bámult Noéra. Noé az állat orrára tette tenyerét, érezte meleg leheletét, érezte az állati bizalom határtalan kiáradását, és odasúgta a bivalynak: „Túléljük, velünk az Isten!”
    A huszonnyolcadik nap reggelén Noé különös csendre ébredt. Óvatosan járatta szemét jobbra és balra, amint fölfelé indult a lépcsőn. A bárka felső szintje üres volt. Noé meggyorsította lépteit, és szinte kiugrott a fedélzetre. Itt sem látott senkit. Akaratlanul is a bárka oldala felé tekintett. Csak a végtelen tenger hömpölygött arra, amely inkább zaklatott volt, mint zavaros, inkább zöld, mint szürke, és inkább fáradt, mint kegyetlen. A rombolónak nyoma sem volt.
    Háta mögött, a lépcső tetején három fia állt. Sém a kezét nyújtotta: „Lapátot nekem, apám, szórjuk ki végre a trágyát a bárkából.” Hám a kezét nyújtotta: „Kalapácsot nekem, apám, az ablakokat mind kitöröm, hadd áradjon be a levegő.” Jáfet a kezét nyújtotta: „Az iránytűt nekem, apám, hadd tudjuk végre, hová jutunk, ha vége lesz az özönvíznek.Ď
    Noé csak állt a fedélzet közepén, és a bivaly meleg orrára gondolt.  

 

 

 

Megjelent: Napút, 2000. márc.

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap