Barna Erika Viktória: Véghelyi Balázs: Fán függ a világ (könyvismertetés)

Szerkesztő A, p, 09/21/2018 - 08:02

Vékony kötet, de nagy súlya van. Súlyát a költő felelősségérzete adja, az a bátorság, amellyel rátekint a még „működő”, de akadozva, fuldokolva működő, a természetet, a lelket pusztító, ember-torzította világra. Véghelyi Balázs erkölcsi tartása, szellemi magaslata rácáfol fiatal életkorára (ki gondolná, hogy mindössze 23 éves!). Szellemi-lelki érettsége az éberséggel megélt létéből fakad: „átsüvít bennem a szél: Milyen jövő várhat?” (Havat a porból) Mélyről felfakadó vallomásai révén betekinthetünk vívódásaiba, felnőtté érlelődésének lelki folyamatába. Töprengése a költői feladat súlyát tudatosító ember kételye és tépelődése: „meg tudom-e mutatni szilánkokból az igazat és egészet: / kiszakított szöcskelábban a háborúba zuhanó emberiséget?” (Sajnálatosan ez utóbbi verssor nyomdai hibával került a könyvbe: a háborúba szó helyett lábszúba szerepel, kérjük az olvasók együttműködését a javításhoz, az „igazi kép” helyreállításához!)
Szerkezetében a kötet négy ciklusra épül, a makrokozmosztól a mikrokozmosz felé haladva. Az Értünk szól a harang ciklus versei az egész emberiségért, a földi életért aggódó költő felrázó, tudatosságra ébresztő figyelmeztetései. Metafizikai érzékenységgel feltett kérdései mindig túlmutatnak a mindennapok apró dolgain, mintegy József Attila nyomdokain haladva kozmikus távlatokban gondolkodik. Riadtan tekint arra a világra, amelyben „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák” (Fán függ a világ) sikoltanak, „megállj”-t kiáltanak. De megrendült áhítattal szól arról a világról, amely haldoklásában is még mindig őrzi az ember igazi lényét: „Tiszta az ég, / tükröződik a tó vizében, / mint egy őszinte gyermeki mosolyban / az ember ősi tisztasága.” Véghelyi Balázs az önmagát vesztett, vagy önmaga igazi lényét megtagadó ember sorsáért aggódva kérdezi: „Leszünk-e mi még valaha ilyen természet-arcúak?”(Séta a nyíló tavaszban) Tükröt tart a tetteinek következményeit nem látó, a jövőjét illetően közönyös ember számára, aki lét-rontó magatartásával önmaga pusztulását okozhatja. Ironikus rálátással vetíti elénk a mohóságától vezérelt embert, akinek feloldásként megadja az önbelátás lehetőségét is: „Mint vízben hal, úgy élünk a természetben. – / Lenyeljük az egész vizet? Remélem, nem.”(Balaton-parti éjszaka). Jelentés című versében a „még” működő világ feletti öröme és szomorúsága egyszerre szólal meg: „Jelentem, hogy a körülmények ellenére / – megállapításom szerint – működik még a világ, / és a benne található élet is, / bár nem tökéletesen, de azért még működik.”. A kiemelésben rejlik a fricska: a természetes működést megzavaró, vagy az emberi művi világot is túlélő, még (vajon meddig?) működő világra célozva ezzel.
Versei transzcendens tartalommal töltött tanítások, amelyekben mindig jelen van a „még-mindig-nem-késő” üzenete. Még megmenthető, még jobb létbe fordítható a világ, még tehetünk érte, hogy természet-arcú emberként legyünk jelen a világban. Még választhatunk, még döntést hozhatunk. Az egyensúlyát vesztett világot még helyrezökkenthetjük, ha a Teremtés törvényeit megismerjük, ha a Teremtés rendjét követjük, ha a Teremtés rendje szerinti társadalmat építjük fel, amelyben a profanizált világban elértéktelenedett életet újra szentségként kezeljük.
A kötet több versében újra visszatérő sugallat, hogy teremtett világba születünk, a földi élet minden fizikai adottságát mindannyian csupán néhány évtizednyi használatba kaptuk, nem tulajdonba, s ahogyan elődeinktől életre kaptuk, úgy utódainknak életre kell átadnunk. A csupán fizikai síkon mozgó, a csupán az érzékelhető világot teljesnek vélő túlintellektualizált ember elveszítheti a szív bölcsességét, elveszítheti az érzékelhető világon túli világot. Azt a világot, amelyben a megértő szeretet képes egy magasabb minőségű létet ajándékozni az ember számára. Az ész mindenhatóságában élő, öntelt emberért fohászkodik a harang tiszta, megszentelt hangjával: „adjál az alkotómnak észt, / ami nem győzheti le a szívet” (Értünk szól a harang). Pál apostol szavai visszhangzanak és erősödnek fel, nem pusztán egy falucska, de az egész bolygó harangjaként szól Véghelyi Balázs harangja. A képvers kezdő és végső betűjét: ó-ő az egész kozmosz visszhangozza, mintegy a Teremtés feletti szomorúság akkordjaiként zúgnak, a Teremtő iránti mélységes alázattal. A szeretet nélküli ész-ember nem tud kapcsolódni sem önmagához, sem a másikhoz, sem Istenhez. Legyen bármily okos és zseniális, találja fel a legszuperebb Mars-szondát, akkor is magányos marad, ha nem a szívével gondolkodik, ha önzésében pusztán a saját igazához ragaszkodó, börtön-világába zárva él. Forma és tartalom szerves egysége ez a remekbe sikerült képvers – az üzenet súlyával és a mindenséget átzúgó hangjával.
S ha a harang zengése nem érne fel a világszülőhöz, akkor maga a költő fohászkodik kegyelemért, segítségért Istenhez A Láthatatlan Személyhez című szonettjével. Mottóként Madách víziója áll az ember számára készen „átadott” és hibátlan világról. Csakhogy mi most mindannyian már a „kerékfogát újítni” igénylő világban élünk, a Teremtő művét megzavartuk. A vers mintha József Attila Istennel való párbeszédeinek folytatása lenne. A verset olvasva az az érzésünk támad, hogy Véghelyi Balázs ott ül József Attila mellett, és Istennel beszélgetnek – hármasban! Vagy mintha csak József Attila maga folytatná e fiatal költő versei által Istennel elkezdett párbeszédét. A Láthatatlan Személyhez, a Bukj fel az árból, az Istenem, az Uram! vagy a Tanítások című József Attila-versek folytatása. „Néha úgy vagytok a rosszal, / mint a gyermek a csavargással. / Ujjong, eltéved, sírdogál / s hazakívánkozik.” (József Attila: Tanítások). Az ember esendősége folytán rosszat tesz, s méltatlanná válik Isten szeretetére, s jobbá válni is csak a kegyelem folytán tudhat: „Segíts, hogy jobban tudj minket szeretni! / Bennünk rejlő arcodat tőlünk soha ne vedd el! / Támaszként is legyél velünk, ne csak neveddel!” (A láthatatlan személyhez).
A világrontó állapot diagnózisa tömör, egyértelmű. Az ember számára a Teremtés által minden életfeltételt megadó világban egy mesterségesen és természetellenesen létrehozott „érték” körül járjuk haláltáncunkat: „Pénz nélkül is lehet élni... Csak nem sokáig.” (A pénz hatalma). S úgy tűnik, hogy hamarosan sok pénzzel sem megyünk semmire az életfeltételeinket már nem biztosító, túlszennyezett levegőjű, vizű, talajú, sebzett bolygón.
A második ciklus, az Ady Endre földjén versei a magyar történelem képeit, sorsfordulóit, veszteségeit, győzelmeit, megoldásra váró feladatait villantják fel. Mondhatni mozaikkockák e költemények, egy magas kilátótoronyból áttekintett történelmi valóság. A ciklus első versét, Havat a porból címmel Csoóri Sándornak ajánlja a költő. A kezdő sorban döbbenetes tömörséggel feltárul a magyar történelem újra és újra megismétlődő drámája: a több részre való szétesettség: „Országom: saját összetépett térképének darabja.” Hol fizikai, hol lelki, hol pedig szellemi szinten szakadunk szét, mintha csak a magyar nemzet „karmikus” feladata lenne eljutni – avagy visszatérni? – az egységhez. Eljutni ahhoz az egység-állapothoz, amelyben képesek vagyunk a népek nagy sokaságában mi is öntudattal, egymást kézen fogva, önmagunk ügyét egységesen fontosnak tartva, értékeinket felmutatva jelen lenni. Hogy megtanuljunk végre Véghelyi Balázs szavai szerint: emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért (Korszerűtlen ars poetica) szólni, kiállni. Magyar költő számára mindig is nagy súlya és terhe volt az igaz szónak. Ezt a keresztet már javában cipeli Véghelyi Balázs is, ezt a felelősséget kell felvállalnia kiválasztottsága folytán, s ezzel a feladattal birkózik: „Ameddig a világ életem malmába költözött, / valami olyat kellene őrölnöm ég alatt, föld fölött, / mint azoknak, akik a port is hóvá tudják tenni / s akik az erdők tüdejével szoktak lélegezni.” (Havat a porból) Költői feladata a csodatétel, az önmagát, emberi létét szinte meghaladó, teremtő, alkotó munka, mert a minden nemes eszmét befaló, elsüllyesztő üzleti világban, a pénz világában már kozmikus hangerő mellett is csak alig néhányan hallják a szót. Abban a világban, ahol József Attila figyelmeztetése, próféciája ellenére (Ne bízd el magad öregem, / bőröd ne bízd kereskedőre, / ki elád felhőt az egen, / s a földön telket vesz belőle. – Vigasz) átengedjük valódi kincseinket a disznófejű Nagyúrnak, vajon ki hallaná meg Petőfi Sándor lelkesítő, változtatásra hívó szavait? „És gondolkodjunk el azon is, hogy ha jönne közénk megint / valaki, aki tisztábban lát és tisztábban beszél mindenkinél, / vajon mit érhet el a szavaival és a szemeivel ezen a világon?” (Egy történelemformáló költemény margójára). Vajon a mai Országgyűlés követei, képviselői Ady Endre földjén tudnak-e gazdagon termő, virágzó kerteket létrehozni? „Elvadult tájon gázolunk, / körülöttünk dísznövények. / Nem tudjuk, hogy milyen táj ez, / ahol Ady Endre lépett. // Lehajlunk a műtrágyáig, / giz-gazok minket nem rágnak, / de ahogy a régi költő: / nyomát se látjuk a virágnak. // Lessük a föld zajos lelkét, / lehúznak a dísznövények. / Szelet kavar egy harci gép, / ahol Ady Endre lépett.” (Ady Endre földjén).
De Véghelyi Balázs szándékában, költői feladatvállalásában a legfontosabb: a magok elvetése: „ebbe a világba búvárként lemerülök bennem, / fölhozom magjait s virágot ültetek, / ahogyan tudok és ahogyan lehet.” (Havat a porból) Nagy súlya van az utolsó feltételnek: „ahogyan lehet”... mert a társadalmi környezet klímája, talajminősége, termékenysége már mindannyiunk felelőssége... Amint az is, hogy mindent tegyünk meg a magunk szintjén és „ahogyan lehet”, mert a helyzet felismerésétől kezdve a felelősség már végérvényesen a miénk is.
A huszadik század tragédiákkal teli történelme vonul végig a Magyar történelem című versben, amelyben a költő családjának személyes sorsa tárul fel, sok magyar család sorsát egyesítve. Tények sorakoznak, események, amelyek mögött irtózatos fájdalmak, értelmetlen szenvedések lüktetnek. A költő újraéli és mindannyiunkat átvezet azon a poklon, amelyet átéltek és túléltek nagyszülei, akik hontalanná váltak hazájukban, akik „háborús bűnösök lettek” a magyarságuk miatt, pusztán azért, mert otthonukat nem hagyták el: „És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott, / hogy a bűnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték / nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepődve / fogadták, hogy háborús bűnösök lettek – Csehszlovákiában.” Nagyszüleit és számtalan magyar embert Trianon és a II. világháború megtanított arra, hogy legyenek „mindig útra készen a továbbköltözéshez”. A világ egyetlen országát nem szabdalták úgy szét, ahogy a miénket, a világ egyetlen népe nem értheti azt, ami itt történt. Az ország után elvették az állampolgárságot is: „Végül nagyszüleim – négy év után – csehszlovák állampolgárságot kaptak”. A külföldre szakítottaktól elvették a nyelvünket: „Nagymamám (miután szlovák nyelvből levizsgázott) újra taníthatott – magyar gyerekeket. / Mindig az előírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna), / de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a / hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen / még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen) / köszöntést, amivel vigyázzállásban kellett kezdeni a napot: / Dicsőség a Munkának, Tanító Elvtársnő! / (Súlyos ellágyulását nagymamám szóbeli kioktatással megúszta.)”. Elvették tőlük még a szülőföldet is: „Nagyapám és nagymamám a szülőföldjükön / halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint / mindketten külföldiként”. Megrázó, mély sebeket diagnosztizáló lelet ez a vers. A hatalmi törekvések démonaitól feldúlt hazában az igazi vesztes az ártatlan ember. Tökéletes röntgenkép arról, hogy a személyes sorsunkat hogyan rombolják szét és hálózzák be a birtoklás eszeveszett sárkányainak alávetett politikai döntések. De a költemény sorait átragyogja az a fény is, amely a minden földi hatalomnál nagyobb erőből árad: „Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként / népek nevében a világtűz fölött, de nagyapám és nagymamám / szívében már egy másfajta tűz égett. (...) A szerelem, ahogy mondani szokták, / nem ismer határokat.” Ez a szent erő segíti, hogy a nemzetünk él, s élni fog.
A Szerelem mellett vezérel bennünket egy másik erő is: a Szellem, mintegy beteljesítve, követve József Attila iránymutatását. Véghelyi Balázs szavaival: „Kufárhadak dúlnak ugyan / tatárverte hazánkban, / de odafönt mindig rend van: / szellemünk múzeumában.” (Válasz Illyésnek, a magasba). E két tiszta erő által válhatunk felnőtté, s válhat a sok felnőtt ember felnőtt, azaz saját sorsát irányítani tudó nemzetté.
A kötet harmadik ciklusa, az átlátszó rácsok versei az emberi élet apró mozaikképei, a mindenna-pok pillanatai, amelyek az értelemmel alig befogadható dimenziókig tágulnak. Visszatérő motívum a múlandó és halandó lét: „Halad szüntelenül az óramutató, / szeleteli az időnket, mint kés az ünnepi tortát” (Halad az óramutató). „Amíg élünk, várunk, várunk, / halálunkig sorban állunk.” (Mikor az egyetemen sorban álltam). Összeér az emberi és növényi lét, amely közös az örökös átváltozásban: „Téged is megtépázott / a szél, cseresznyefa! / Gyümölcseid legszebbjei / fekszenek előtted a sárban, / lehullott leveleid / szemfedőként takarják őket.” (Cseresznyefa, vihar után). Bepillantást enged a költő egy önfeledt állapotába, az alkotói lélek átfordulásaiba is: „Most éppen jó hangulatom van. / Mit kezdjek e hangulatomban? // Verseket akarok csinálni. – / Irány a pokolba – dudálni. (Jókedvű dudás)
Nagy űr lenne a kötetben, ha nem találnánk rá a szerelem himnuszára. De rátalálunk, és magasba emelkedünk, amikor a Valakihez című szonetten elmerengünk. Meghittség, fehér izzású bensőségesség ragyogja át a verset. Mottóként Weöres Sándor sorai fedik fel a vonzás törvényét: „Keresem azt, aki az enyém: / ő is keres majd. Megtalál.” A szellemi-lelki-fizikai összetartozás, az életnek értelmet adó kiegészülés és kiteljesedés adja a szerelem varázslatát, földöntúli erejét: „szivárványt festesz világom egére”. „Kigombolod belső lényem kabátját, / ettől én, mint a virág, kinyílok neked. – / Én is kigombolom rajtad a ruhákat, / melyek egy igazabb valót rejtenek.” A teljes lényünket átható szerelemben a másik felünkre találunk, s e szerelem mélységes tisztasága által megélhetjük az egység-élményt: „Valakiben mindig megtalállak téged. / Mégis mindenkiben téged kereslek.” A szonett tökéletes szerkezete formailag is a teljesség érzésével, a Teremtés rendjéből fakadó harmónia érzésével ajándékoz meg mindannyiunkat.
A negyedik ciklus játékos, könnyed hangvétele a gyermekversek üdeségét, báját idézi, de a tartalomnak a súlya megmarad. Az emberi élet mikrokozmoszába érkeztünk, hétköznapi élményeinkre ismerhetünk: az utazás kalandjára, a hazatérés örömére, a természet szépsége iránti áhítatra, szokásaink hatalmára, viselkedésünk tudattalan motivációira. A kötet záróképeként ránk tekint a költő, a szemével és szívével néz körbe: „Kinyitom a szemeimet, / s figyelem a világot. / Ez a világ mindenkié, / így rá én is vigyázok!” (Figyelem a világot)
Formai sokszínűség, egyéni hangvétel, gazdag költői képtár, hiteles költői jelenlét jellemzi a kötet verseit. Véghelyi Balázs költészetében folytatódik Petőfi, Ady, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor szellemi öröksége. Általuk nevelkedve, de már most, 23 évesen kiforrott egyéni hangvétellel és világértelmezéssel lép ki elénk. Mesterien szervesíti a formát és tartalmat. Képversei remekbeszabottak. Mindezek mellett humorérzéke különös zamattal fűszerezi verseit.
A kötet borítóján a rendkívüli tehetséggel megáldott 18 éves lány, Batta Eszter Életfa című rajza adja meg az alaphangulatot. Szemek és arcok, egyedi sorsok, végtelenbe tartó ágak a kozmikussá növekvő világfa elemei. Tökéletesen illeszkednek a könyv transzcendenciájához.
Véghelyi Balázsnak ez az első verseskötete. Csoóri Sándor ajánlása is jelzi, ami mindannyiunk számára egyértelmű következtetés: „Tudom, hogy az ilyen fiatalokra, mint amilyen Véghelyi Balázs is, minden örökségünket nyugodtan rábízhatjuk.”
„Búvárként” van jelen a világban, de kertészként is: valóban virágot ültet, nem hervadó, perc-virágot, hanem lélekmentő, magasban nyíló vers-virágokat. Mindezt a legtermészetesebb egyszerűséggel mondja ki, úgy, hogy történelmünk, magyar-sorsunk tragédiája is fáj belőlük. Nem maradhat közönyös az, aki értő füllel olvassa... E vékony kötet: ima az emberért, a Földért, a természet megmentéséért, a Jó győzelméért, Isten kegyelméért, a lélek üdvösségéért.

(Véghelyi Balázs: Fán függ a világ. Hungarovox Kiadó, 2006)

Forrás: Polísz, 2007. 103. szám
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap