Barnabás, a királlyá lett juhász 1/9

Adorján András, v, 09/30/2018 - 00:04

 

 

 

 

Ezt a befejezetlen mesesorozatot 1987. december 24-én kezdtem el írni a kislányaimnak. (Márta akkor volt 8, Anna-Berta 7 éves.) Azazhogy nem írtam, hanem magnóra mondtam, hogy – mint afféle papapótlót – a gyerekek esténként meghallgathassák. Évek múltak el, míg egyszer megkértem valakit, gépelné le. Úgy is lett, s én úgy találtam, hogy némi stiláris csiszolással közölhető is lenne. Szándékomban állt folytatni is, csakhogy időközben felnőttek a gyerekek…

Kedves gyerekek, s felnőtt olvasók, szülők, nagyszülők: íme, itt jön Barnabás történetének első fejezete. Ha tetszene, s én erről tudomást szereznék, valószínűleg nekigyürkőznék, hogy tovább szőjem a mesét (eddig 7 fejezete készült el – meg utóbb még egy), s egy önálló könyvben jelentessem meg. Várom tehát az olvasók véleményét! Akárhogyan is lesz, Barnabás a dolgát már megtette: csaknem három hónapos távollétem alatt sok-sok estén helyettesített a gyerekszobában...

Nem tudom, ki hogy van a honvággyal. Minket, sakkozókat sem kímél, de megszokjuk. Megesik, hogy csak hetekkel az elutazás után kezd a szívünk tőle fájni. (Attól is sok függ, milyen környezetbe kerülünk, s főleg, hogy megy-e a játék!) Amikor l987. december 27-én útnak indultam, hogy Spraggettnek St. Johnban az A. Szokolov elleni VB jelölti páros meccsén szekundáljak, s azt követően további három versenyen részt vegyek, még nem sejtettem, hogy a szokásosnál mennyivel több viszontagság vár rám. De a honvágy első hulláma már a kiutazás napján elöntött.

 

7A következő verset l987. dec. 27-én a Zürichből Montreal felé tartó repülőgép fedélzetén írtam.

                                                              A kürt hív...

A kürt hív, engem odavárnak

S hátukra kapnak a jobbító vágyak

És menni kell, és merni, tenni

              Bár előbb-utóbb, de meggebedni

Mert Parancs szól újra, meg újra

Belülről, vagy a kürtbe fújva

A pálya áldása, átka

A remény, az örök hátha

                                     Hány csata és mennyi front

És hányféle senki ront

Végletek völgyin-halmain

Őrölnek fel sors-malmaim

Tépett szívemben a métely

A mindenütt kísértő kétely

És mégis minden hiába:

Csak menni kell, Anna, Márta

Visszajövök újra, vagy sem?

Nem tudja, csak a jó Isten

                                De a lelkem jobbik fele

Mindig itt lebeg: veletek

Mellettem ült egy indiai(?) úr, aki talán ma sem érti, egy meglett ember hogyan tudta szinte az egész utat – időnként írva – végigbőgni. Ezúton üzenem neki: ezért!

 

 

1. Alovagi torna

Történt pedig egyszer, hogy az öreg király egyetlen magzata, szeme fénye, Sarolta eladó sorba cseperedett. Hát – gondolta a király – férjhez kéne adni a lányt, s veje személyében az utódját is megtalálni. Elunta ő már kissé az uralkodást, terhes volt bizony neki, fáradságos.

Akkortájt úgy szoktak férjet keresni az eladósorba lépett királylányoknak, hogy messzi földön kihirdették: jöjjenek a grófok, bárók, hercegek, királyfiak, válogatott cigánylegények, és lovagi tornán döntsék el, hogy ki a legméltóbb a királykisasszony kezére.

Az öreg király sem tett másképp, kidobolták mindenfelé az országban, még a határokon túlra is eljutott a fölhívás: jöjjetek és mutassátok meg a vitézségeteket! Aki pedig kiállja a próbát, győz a viadalban, elnyeri a lány kezét, meg a fele birodalmat (már ahogy az ilyenkor lenni szokott a mesében).

Jöttek is a kérők – mondjam, hogy sűrű sorokban? – Hercegek, grófok, bárók fényes kísérettel, más kényes úrfiak, nem is lovon, de paripán! Díszes fegyverzetben, gyönyörű ruhákban pompáztak. Kevélyen ültek a nyeregben, mind azt hitte, másé a dicsőség nem is lehet.

Eljutott a hír Barnabáshoz, a juhászlegényhez is. Neki ugyan fegyvere, paripája nem volt csak egy Nándi nevű szamara, jóféle husángja és bugylibicskája. És még valamije, amit sohasem hagyott otthon: a józan, paraszti esze! Hogy miben bízott, igazából maga sem tudta volna elmondani, de úgy gondolta, ő is szerencsét próbál. Fölkapott hát a csacsijára, a nyájat rábízta a bojtárra, Jóskára, meg a hűséges pulira, Marcira, s útnak indult. Amint ment-mendegélt a királyi udvar felé, látta ám a kérők regimentjét. El is szontyolodott egy kicsit. Látta persze, hogy ő bizony kilóg ebből a díszes társaságból. De azért csak ment konokul, gondolta: egy élete, egy halála ésatöbbi, ésatöbbi! Bízott a csavaros eszében, meg a Gondviselésben.

Eljött hát a meghirdetett nap, s mikor a király, meg a királykisasszony kipillantottak a palota ablakán, hát Uramisten! Csak úgy feketéllett a nagy mező a kastély előtt a kérők seregétől. Hű, ráncba szaladt mindjárt a király homloka a gondtól! Hát hogyan lehessen már ezek között igazságot tenni? Meg aztán nemcsak hogy sokan voltak, hanem ahányan, annyiféle fegyvert markolt a kezük. Végül csak kilépett az öreg király leányával együtt az erkélyre, és lekiáltott a legényeknek: „Isten hozott benneteket kedves bajnokok, nemes ifjak, előkelő urak! Nagyon örülünk, hogy ilyen sokan jöttetek el a felhívásomra. Hanem a gondunk is nagy: hogyan is döntsük el, közületek ki a legkülönb? Ahányan vagytok, annyiféle fegyvert viseltek az oldalatokon, mármost milyen fegyvernemben bonyolítsuk le a tornát?”

Nagy, zavart csönd támadt. Tán még ma is ott ácsorognának mind a vitézek, ha Barnabásnak – aki egész addig valahol egy félreeső zugolyban szomorkodott a csacsiján, azt hívén, neki itt babér ugyan nem terem – nem támad egy mentőötlete. De támadt. Előrerúgtatott a Nándival és harsányan felkiáltott a királynak:

„Fölséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom – akkoriban ez volt a jónapot, adjonisten – azt hiszem, én tudok egy jó megoldást”

– Mondd hát, édes fiam! – unszolta a király. (A királyleány is előrelépett egy picit, szemügyre vette a juhászlegényt, akinek csak egyszerű gúnyája volt, táltos paripa helyett szamáron ült, de bizony helyre egy legény volt. Rá is feledkezett a Sarolta pillantása. Kíváncsian várta apjaurával, mit tud mondani ez a legény.)

– Hát – azt mondja erre Barnabás – nem volna jó az, fölséges uram, hogyha vér folyna ezen a lovagi tornán, hiszen nem ellenségekként gyűltünk össze, hanem azért, hogy megmutassuk, ki a derekabb legény. Ütközzünk meg a sakktáblán, úgyis azt mondják, hogy ez a királyos játék a királyok játéka. Döntsük el tehát egymás között vértelen harcban, a szellem fegyverével, ki a legméltóbb arra, hogy elnyerje a királykisasszony kezét!

Megint csönd lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. A kérők hada, meg az udvar népe várakozásteljesen nézett Kázmér királyra (majd’ elfelejtettem őt bemutatni), ő meg elgondolkodott. Közben a leánya odasúgta neki: „Édesapám, Kedves Apukám, legyen úgy, ahogy a legény mondja!” Úgy bizony, megtetszett neki a deli legény, aki egy szál szürke szamáron ide merészkedett, hogy megvívjon az ő kezéért.

Az öreg király mit meg nem tett volna a kislányáért, de meg azt is gondolta magában, nem is rossz az ötlet. Csakugyan, minek is ontanának vért a legények? Meg azután az, aki a sakkban győzni tud, az valószínűleg egy agyafúrt legény lesz, akire majd nyugodt szívvel bízhatja rá nemcsak a leányát, de az ország népének a sorsát is. Ezért ezután megkérdezte a legényt: „Hogy hívnak?” – „A nevem: Barnabás” És az uralkodó kihirdette: „A lovagi tornát Barnabás javaslatára a sakktáblán fogjátok megvívni!”

Ne kérdezzétek, honnan került annyi, de annyi sakktábla és készlet hamarost. A mesében minden lehetséges. Különben is: egy már volt Barnabásnál...

Ahogy bizonyára gyanítottátok, őkelme nem minden hátsó gondolat nélkül ajánlotta a sakk fegyvernemét! Erős játékos volt, addig még nem talált soha legyőzőre. Tyű, ádáz tusák, kemény csaták zajlottak a táblákon, két álló hétig tartott a nagy viadal, míg aztán eldőlt, hogy ki lett a győztes.

Jól sejtitek, hogy ki nyerte el a szép Sarolta kezét (meg a királyság felét): a mi hősünk, Barnabás, a juhászlegény. Akinek a királylány boldogan nyújtotta a kezét. Hét országra szóló lakodalmat ültek, s elkezdték közös életüket a királyi palotában, az uralkodásban és a házasságban. (Egyik sem könnyű műfaj)

A mesének vége, aludjatok szépen. Te is, Annuska, te kis „badoly”, jóéjszakát!

 

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap