Barnabás, a királlyá lett juhász 3/9

Adorján András, sze, 10/03/2018 - 00:02

 

 

 

Folytatás

 

 

3. Teher alatt nő a pálma

 

Jöttek is az ország minden részéből újra a jelöltek, az idő nem múlt hiába, az látszott abból is, hogy még többen jöttek, meg abból is, ami persze csak utóbb derült ki, hogy az alatt az év alatt bizony még sokkal jobban megtanultak sakkozni. Az ám, a királynak a saját bőrén kellett ezt megtapasztalnia, mert ugye ahogy azt előbb is mondtam, egy kicsit fejébe szállt a dicsőség és egy bizony önhitté vált. No, ez nemcsak csúnya dolog, hanem bizony káros is lehet, mert az, aki elbízza magát és elkényelmesedik, az azt hiszi, hogy ezentúl az ölébe fog minden siker pottyanni. A király, a mi kedves Barnabásunk sem készült olyan keményen, nem élt olyan mértékletesen. Egy szó, mint száz, azt hitte, hogy mostantól kezdve neki már bérlete van a bajnoki címre.

A dolgok nem is alakultak rosszul eleinte, kicsit nehezebben ugyan, de azért végül mégiscsak eljutott a döntőig. Hanem ott aztán emberére akadt, mert képzeljétek el, egy egyszerű csikóslegény, kit úgy hívtak, hogy Sándor (Viola Sándor, ha jól emlékszem) bizony elporolta a királyt. Hűha, tudjátok, amikor egy jó sakkozó vesztésre áll, többnyire már maga is látja, hogy végveszélyben van. Olyankor megpróbálja menteni a menthetőt, de az ritkán sikerül. A király is fűbe harapott. Irult is, pirult is, sőt, mint a cékla olyan vörös lett és dühös is. Hirtelen nem tudta, hogy kire haragudjon, hozzászokott az elsőséghez, a sikerhez. Nagyon nehezen tudta elviselni a vereséget. Pedig a második hely „sem volt semmi” ezen a bajnokságon! Tudjátok, az mindig megtörténhet – még akkor is, hogy az ember a legbecsületesebben, a legkeményebben készült – hogy akad olyan, akinek azon a versenyen még nála is jobban megy a játék. Nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy aki nyert, nálánál erősebb vagy jobb sakkozó. Csak éppen azon a versenyen tán több szerencséje volt. (Amely a bátrakat segíti!)

Nagyon nehezen fegyelmezte magát, végül aztán csak kezet nyújtott, és igyekezett jó arcot vágni a dologhoz. Amint az eredményhirdetésnek vége volt, elvonult és dúlt-fúlt veszett dühében. A királyné utána ment, megpróbálta nyugtatgatni, hanem az exjuhásszal nem lehetett bírni. Ordibált, mindenben hibát talált, és kereste a mentséget magának. A világért el nem ismerte volna, hogy az ellenfele megérdemelten győzött. Márpedig gyerekek, ha valaki nem ismeri el a hibáját, akkor bizony könnyen meglehet, hogy legközelebb, vagy még akárhányszor ugyanazt a hibát követi el – ez nemcsak a sakktáblára érvényes – és ugyanolyan baj éri, vagy valami hasonló. Őrjöngött a király, és mindenféléket mondott, végül azt találta kibökni – ez már a királynénak is sok volt – hogy „azért is veszíthettem, mert az a csikós olyan büdös volt és az engem úgy zavart!” Na, erre aztán a királyné csöndesen csak azt mondta: „Kedves jó uram, ha az én emlékezetem nem csal, mielőtt beköltöztél volna a királyi palotába, juhokkal voltál együtt naphosszat. Érdekes, hogy azóta milyen kényes lett a szaglásod.” Azt hiszitek, hogy ettől már végre megjött az esze Barnabásnak? Nem! Tovább dühöngött, a királynéra is hányszor durván rászólt! Erre aztán Sarolta azt mondta neki: „Na, kedves uram, úgy látom, hogy most a legjobb, ha erre alszunk egyet. Én nem ilyen emberhez mentem feleségül annakidején, és most a legjobb lesz, hogyha magad maradsz, és ezen egy kicsit elgondolkozol.” Úgy, hogy nyugovóra tértek, de bizony nem együtt, mint mindig szoktak azelőtt, hanem külön-külön.

De már ez a lecke használt! Amire megvirradt, Barnabás – aki nem sokat aludt az éjjel – végre csak jobb belátásra tért. Felkereste a nejét, és a reggeli közben – mondjam azt stílszerűen, hogy megjuhászodva – azt mondta neki: „Látod, életem párja, én gondolkodtam ezen a dolgon, neked volt igazad. Mert ez az egész dolog valószínűleg azért történt, mert én erre a versenyre nem készültem olyan alaposan, mint az előzőre. Az is igaz ugyan, hogy országos gondok nyomasztottak és igyekeztem helytállni – ugye nem is hiába?” A királyné persze rámosolygott, megcirógatta, és azt mondta neki: „Látod-látod édes uram-királyom, ez már egészen más beszéd. Ez az az ember, akihez én feleségül mentem, ez annak a hangja, annak az értelmes, okos, szép beszéde.” És már aznap összedugták a fejüket, megtanácskozták, hogy a legközelebbi versenyre együtt fognak készülni. Bizony, a királyné maga is megtanult sakkozni, nem is volt rossz játékos. Értelmes, józan tanácsai sokat értek.

Így aztán ez a lecke is csak javára vált hősünknek, aki attól kezdve még bölcsebb, még jobb, igazságosabb uralkodója lett az országnak. (De nagy titokban keményen készült is a következő bajnokságra, amiről majd holnap fogok mesélni.) Tudjátok jól ugye, hamis portékák – te Tusi, most már ne izegj-mozogj – villanyoltás, szemeket, füleket, szájakat becsukni. Szép álmokat pupákok, búcsúzik tőletek a papátok.

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap