Bátorító episztola

Döbrentei Kornél, k, 12/19/2017 - 00:07

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                  Zsuzsának

 

Magadból semmit föl ne adj,

nemes részt meg ne tagadj,

akik követelik, zsarolva kérik,

nem  tudják, mily fölfuvalkodott mersz,

hogy az életed megítélik,

mert, Te, erôd birtokában, vissza nemigen versz,

fölényed gyöngeségnek vélik,

vagy gôgnek, kihívásnak,

Téged ütve, maguknak fájnak,

a benned Isten kegyelmébôl szabad Egészet ízekre tépnék,

széthordanák s nem értik, más az arány, a lépték,

ám gyûlölve egészen, csodálva félig,

érzik a sugárzásod és félik,

elbírni nem tudják, ezért ócskán irigyek, szánalmasan durvák,

a puszta léted emlékezteti ôket,

az önajzó, kishitû, nagyhangú fenekedôket,

más anyagból vétettek, távlattalan gyurmák,

a sok törpe

(rándul keze ökölbe, önérzete görcsbe…),

meggyalázna, álnokul csalna tôrbe,

eltiporna, döngölne földbe,

kívánván, csontoddal tartásod is törne,

reméli, így talán fölébed is nône…

 

Magadból semmit föl ne adj,

ha véled is, Minotaurusz labirintjában vagy,

elnyelt egy földmélyig tátongó, kanyargós tárna

véget nem érô, borzalmas éjszakája,

ne engedj!

S ha azt hiszed, rádszakadt a golgotás hegy,

és méhében megrekedt a láva,

 

bírd ki, a  sárteke megtisztulása várat magára,

a lélek szennybugyrai, a mocsoktól dagadó test-zsák, bentégnek,

a rothasztott vérrel együtt mérgezôbbek, mint nadragulya, beléndek,

hát veselkedj, a kínok magasát tartsa meg a vállad,

a kipusztítás ellen úgy lázad,

hogy ívét szívóssá edzi a nem evilági alázat:

finom fluidumod nyomorok miazmás szagán áthat.

 

Lehetsz elaggott, elesett, beteg,

semmi az,

mint amikor káposztalepkék körtánca lebeg

a széles ég alatt,

s margaréta-koszorún meg-megéberülve élingél a vigasz,

bár a hervadás rozsdahagyó nyoma parazitaként rátapad.

 

Akkor is érintetlen maradsz,

minden odaadásod szûzi pillanat,

tested hódítása új kozmosz-foglalást jelent,

Istent is elámító végtelent – :

sose leszel vénség, mumifikált emlék,

se múlt, se jövô, se nemrég,

az aurát, mint derengô selymet,

alabástrom mezítelenséggel megéleszted,

teremtésre ingerlô asszonyi princípiumod évelô jelen,

gyôzhetetlenséged két dicsô csúcsban izzik föl melleden,

köztük, a kéj-feszítette, tejszagtól mámoros kötélen,

billeg az egyensúly: itt a pokoli zuhanás annyi, mint az Éden.

 

A feltámadás, mikor szemedbôl, mint tengert vidámító Nap,

mintha a mindenség kék zománca pattogna, azúr özön fakad,

s ha egyszer fehér lesz démonok horzsolta hajad,

tudjuk, nem az idô, hanem egy múlhatatlan tavasz,

mely reá rendíthetetlenül virágszirmokat havaz.                

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap