Békés emberek csendje

Farkas Molnár Péter, cs, 12/14/2017 - 00:04

 

 

 

A hagyományos lámpaizzó fénye meleg, barátságos. Az energiatakarékosé hideg, fehér. Halotti maszkká változnak tőle az árnyékok, éles szegletek lesznek a barátságos zugokból. Mély és sötét ráncok a bőr finom redőiből a szemzugokban, az ajak mellett a nevetőránc visszataszítóan elfeketül.
Károly átnyúl az asztal felett, megfogja Klári kezét.
– Ne törődj vele, majd megszokjuk.
– Hidegnek, piszkosnak érzek tőle mindent.
– De keveset fogyaszt.

Karcsit lefektették, megvacsoráztak, forró volt a paradicsomleves  – benne rizs –, jó ízű a pörkölt csirkeszárnyból, rizs ahhoz is, galuska illett volna hozzá, de a tojás drága, Klári úgy hiszi azért, mert jön a karácsony. Olyankor felverik az árát mindennek. Károly szerint a felesége sötéten lát mindent, télen egyszerűen drágább a tojás előállítása.
Péntek este. Csendes, meghitt, hó, akácfüst és paradicsomleves illatú, még beszélgetnek egy keveset, aztán lefekszenek és akkor már ölelésillatú is lesz az este, a párna, a szoba és a világ. Károly éjjel felkel majd és rak a tűzre, mert ha nem, a víz reggelre beledermed a pohárba.
Az öreg vaskályhát téglából rakott fallal építette körül, az átveszi a tűz melegét és tartja magában, visszasugározza. A téglákat az egyik ól falából bontotta ki, drótkefével dörzsölte tisztára, vörösre, szép a nyers téglafalacska a kályha körül. Divatos. Reggel összenevetnek majd, Klári kenyeret vág, Károly megvajazza, Karcsinak zsemle jár meg sonkaszelet és meleg tej, apa és anya löncsöt szeletel a maga kenyerére, azt ő nem szereti. Apával sétálni mennek majd, anya takarít és mos, meg főz. Kerek a világ vasárnap estig. Akkor kikísérik apát, akit megint elvisz a sárgabusz, de nem sír majd, mert már tudja: apa nem volt rossz, dolgozni megy. Lefekvéskor azért persze pityereg egy kicsit. Hiányzik apa.
De most még ülnek, nézik egymást, átnyúlva az asztal felett megfogják egymás kezét.
– Tudod mire gondoltam? - kérdi Károly.
– Mire? - kérdi Klári.
– Tavasszal veszünk fel hitelt. - Az asszony döbbenten néz a férjére, de az nevet.
– Nem sokat, százezret. Már kiszámoltam, annyit tudunk törleszteni. És megcsinálom a csirkeólat. Veszünk csibéket. Baromfit nevelünk.
Klári gondolkodik.
– Nagyon drága lenne a takarmány. Én is gondoltam rá. Nem értünk hozzá, megbetegszenek, oda a pénz, oda a csirke. Egyébként is – hová tesszük a húst ősszel, ha levágjuk őket?
– Nébaldék segítenek. Beszéltem az öreggel, tavasszal átjön, megmetszi az almafákat is. Lesz gyümölcs a gyereknek. Van egy régi hűtőládájuk, odaadják szívesen. Abban elfér a csirke. Ha letudtuk a hitelt, veszek fel munkáltatói kölcsönt is. Építünk fürdőszobát, vécét, ha belefér, újracserepezem a tetőt és bevakolom az egész házat.
Klári még szorong, még ott a görcs a gyomrában, de már látja a kertet, hallja a csirkék hangját, látja a piros cserepet a tetőn. A ház fala fehér lesz majd, az ablakok barnák, esetleg zöldek. Van munkájuk, talán rendeződnek a dolgok. Juthatnak egyről kettőre.

– Czakó, jöjjön le az építésvezetőhöz!
Károly leteszi a gipszkartongyalut, kezét a nadrágja ülepébe törli.
– Jó reggelt Károly, letelt a próbaideje. Véglegesítették, itt a szerződése. Délután kettőre jöjjön le. Megkapja a munkaruhát és a szerszámait.
Az építésvezető kezet nyújt és Károly megy vissza a helyére. Felfekteti a vízmértéket a gipszkarton táblára, füle mellől előveszi az ácsceruzát, vonalat húz, sercen a kartonkés, törik a tábla a vágás mentén, herseg a kartongyalu. Károly dúdol, boldog, véglegesítették.

– No, Károly, rendben van minden?
Károly csak bólint, összenyalábolja a munkaruhát – póló, fehér kezeslábas, vastag, télre való munkáskabát meg mellény –, cipőre nincs szüksége, a sajátját használja. A szerszámövet már felcsatolta, menne vissza a helyére.
– Lenne itt még valami. Maga jól dolgozik, szakmunkás. Szükségünk lenne ilyen emberre Győrben. A munka ugyanaz mint itt, gipszkartonozás, több mint tízezer négyzetméter, csak kicsit a körmünkre égett, szoros a határidő. Ott kell dolgoznia, de az egész nem tart tovább, mint két hónap.
Károly áll, kezében a ruhákkal és úgy érzi, csúszik valahová, lefelé. Tudja, hogy most véglegesítették, nem mondhat nemet. Tudja az építésvezető is, biztosra megy, nem azt mondta, hogy ott kellene dolgozni, így mondta – ott kell. Károly becsapottnak érzi magát, tudja, hogy kiszolgáltatott. Csak miután igent mondott, akkor kezd gondolkodni. Győr az ország másik vége, onnan hogy jár majd haza hetente?

Klári nem szólt semmit, de látszott rajta; dühös. Először fordult elő, hogy a férje az ő megkérdezése nélkül döntött.
– Mit csinálhattam volna? Választ vártak, nem mondhattam, hogy hazaszaladok megkérdezni az asszonyt. Mostantól egy hónapban egyszer jövök. Viszont a pénz több lesz, majdnem tízezer forinttal.
– Aminek a felét elköltöd ennivalóra, mosószerre.
Mióta házasok, talán kétszer veszekedtek. Károly hallgat, nem akar vitát. Két napot tölthetnek együtt, túl drága az idő. Veszekedéshez mindenképp. Egyébként is feleslegesnek érzi a vitát. Már igent mondott. A munka kell, és amíg sorban állnak érte, egykettőre utcán találja magát, aki nemet mond.
– Ne haragudj. Ott és akkor kellett döntenem. Ha beszélek veled, akkor is igent mondtam volna nem?
Klári lehiggad, belátja, hogy igaza van az emberének. Nem lehetett nemet mondani. Ha megbeszélik, min változtatott volna?

Tapossa a havat a sárga busz, Károly kibámul az ablakon, lassítanak, szisszenve nyílik az ajtó, odaint az ismerősöknek. Vállára dobja a nagy sporttáskát, benne a szennyes ruha meg a fizetése, banán és cipő a gyereknek, pulóver Klárinak. Siet, meg-megcsúszik néha, nyitja a kaput – megemeli, hogy ne csikorogjon, tavasszal megcsinálja ezt is –, toporog, leveri bakancsáról a havat.
– Megnőtt a hajad – nevet a felesége, Karcsika faramuci táncba kezd, megjött apa és hosszú a haja.
– Olyan jó, hogy nincs cigiszagod.
Másfél hónapja letette a cigarettát. Hiányzik, de már csak reggel, az első kávé után.

– Még egy hónap és megcsinálom a csirkeólat. Április végén kimegyünk a piacra és megvesszük a csibéket. Harmincra gondoltam, Nébald is azt mondta, annyit fel tudunk nevelni.
Klári elfordul, a tányérját bámulja. Egy hete remeg a keze, ha eszébe jut a péntek este.
– Elküldtek.
Károly arra gondol, talán rosszul hallotta, hiszen szinte suttogva szólt a felesége. Reménykedik, biztos félreértette. Pedig pontosan tudja, hogy nem.
Szombaton és vasárnap számolnak, újra és újra előveszik a kockás füzetet. Végül kiderül, nincs akkora baj, mint hitték. Az élet nem áll meg, Klári munkát keres, Károly pedig mostantól két műszakban dolgozik majd. Vagy átkéri magát állandó éjszakásnak. Fáradt lesz, de több a fizetés.

– Nyomjuk meg, emberek! Rövid az idő és ha nem adjuk át a munkát, a kötbér elviszi a hasznot, szóval mostantól túlórázunk, és dolgozunk a hét végén is, amíg elkészülünk.
Károlyban feltolul az indulat.
– Kétszázötven kilométerre lakok Győrtől. Egy hónapja nem láttam a családot, muszáj hazamennem.
A főnök megvárja, míg az emberek befejezik a morgást, aztán arrébb sétál Károllyal.
– Nézd Karcsi, megértelek. De a többiek is ebben a helyzetben vannak. Csak a segédmunkások közt találsz helybélit, azok közt se sokat.
– Tudom. De én egy hónapja nyomom megállás nélkül éjszaka.
– Láttam, hogy beadtad a kérelmedet a darukezelői tanfolyamra. Vigyázz, öreg, nehogy most baszd el a kalapács nyelét!
Károly ideges, remeg a keze, túlnyomja a csavarbehajtót. Egyik gipszkarton táblát roppantja meg a másik után. Megzsarolták, és nem tehet semmit. Mindenki vállalta a túlmunkát, a sorból pedig nem lehet kilógni. Ha most azt mondja, hazamegy, nagyon könnyen lehet, hogy nem kell visszajönnie. Reggel felhívja Klárit.

– Hát, ezzel is végeztünk, emberek.
A cégtulajdonos lejött hozzájuk, gratulált, kezet rázott mindenkivel.
– A borítékokban megtalálják a továbbiakat. Még egyszer köszönöm a munkájukat.
Amikor kinyitja a borítékot, csak a pénzt látja. Kiveszi, kirántja a kis félbehajtott papírlapot. Felemeli, olvassa. Alig érti, csak ez a pár sor ugrál a szeme előtt:
„Tekintettel a megromlott gazdasági helyzetre, sajnálattal tájékoztatom, hogy további foglalkoztatására jelenleg nincs lehetőség.”
Összegyűri a papírt, szemével a tulajdonost meg az építésvezetőt keresi. Rég elmentek már.

Haza nem megy, ezt biztosan tudja. Járja a várost negyedmagával, munkát keresve. Szerencséje van, felveszik. Lapátol egész nap, bejelentve nincs, a fizetés jóval kevesebb. Amikor végez, továbbáll. Ládákat pakol, kamiont rak ki, takarít és ablakot üvegez, szállása nincs, a rendőrök már ismerik a pályaudvaron.
Tanyára kerül, állatok mellé, amikor megtudják, hogy kőműves a szakmája, dolgozhat az istállók felújításán. A szállása megoldódott, a fizetése nem rossz. Egy délután meginog alatta a hitvány deszkákból összerótt állvány, lezuhan, lábát töri. Kórházba viszik, itt kiderül, hogy az egészségügyi kártyája érvénytelen. Amikor leveszik a lábáról a járógipszet, elege lesz. Hazamegy.

Karcsit lefektették, forró volt a rántott leves – benne tojás –, jó ízű a fokhagymás pirítós, másra nem futja. Nagyon felment az ára mindennek. Odakint csöpög a langyos tavaszi eső, elmossa a tél mocskát. Fénylik a tetőn a sok feketére öregedett cserép, a csirkeólban megül a hideg sötétség. Rothadó tavalyi avarszaga van a kertnek, az almafák elöregedett ágaiba bele-belekap a szél. Átnyúlnak most is az asztal felett és szorítják egymás kezét. Csend telepszik melléjük a hideg, halott-fehér konyhába. A békés emberek csendje. Nem szólnak, csak mosolyognak, úgy, ahogy a nagyon öregek, nagyon kiszolgáltatottak tudnak mosolyogni, akik tudják, hogy ilyen az életük. Ez az ő életük. Féltik amijük van, tehát nem törekszenek, nem tülekednek. Csak hallgatnak és mosolyognak, szinte szégyenlősen, majdhogynem bocsánatot kérve, lesütött szemmel. Mert tudják, hogy abból nem lehet bajuk.
Karcsika reggel boldogan mászik apja ölébe. Tudja, hogy nem viszi el a sárgabusz.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap