Belátás és átvágyakozás

Jókai Anna, p, 12/01/2017 - 00:06

 

 

Szent Pál: A rómaiaknak írott levél, 12,4-8

„Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel.”

Ravasz csapda; mert eleinte virágborította magaslatnak, nemes célnak látszik: másnak lenni, mint ami a feladatom szerint vagyok. Mást tudni, mint amit jól megtanultam. Mást csinálni, mint amit eredményesen csináltam eddig. Mondhatnám: nagyszerűbbnek lenni, mint amilyen saját „megkötöttségemben” lehetek.

A szó most nem azokról szól, akik sötét sorsukban világosabb sorsért sóvárognak, nem azokról, akik a nemüket kívánnák enyhítésért fölcserélni, s nem is azokról, akik a mindennapok névtelenségében élve óhajtják a csupa ünnepnek vélt hírességet. Ezt az ember részvéttel megérti, s rögtön meg is mosolyogja. Még látszatra sincs benne semmi fenséges, mert a nehezebbtől a könnyebbnek hitt felé tart a vágyakozás iránya. Az effajta hamis vágyképet a benne érdekelt személyes lélek is gyorsabban fedi fel; gyengeségét hamarabb elszégyelli. Rájön, a hasztalan képzelgésben elfáradva, hogy a heroizmus éppen a rászabottak vállalásában rejlik. Itt nincs kelepce, legfeljebb zsákutca. A vegytiszta önzés visszakullog, erejét veszti, és előbb-utóbb elenyészik. A teher marad, de viselője nyugodtabb.

Az igazi veszedelem, a szellemi veszedelem azonban az, amikor a nehezebbet irigyeljük el attól, aki ezt el is bírja. Nagyobb súlyra vágyunk, mint amekkorával megterheltek. Mintha az amúgy kiválóan működő segédkisujj hirtelen forogni, az ügyes kéz meg futni akarna, s a fürge láb egyenesen az őt irányító agyközpont szeretne lenni… őrültség és lehetetlen: testi példázattal egy pillanat alatt belátható. A szervek tudják a dolgukat; bebizonyosodott, egy parányi résszel együtt bomolhat a hatalmas egész. A tapasztalat vizuálisan is előttünk van: mi micsoda, mi mire való, s a „sajátos képesség” elvesztése mire vezethet. Ami a szervezetben „leáll”, az nem képes átlényegülni, egyszer s mindenkorra vége. A fizikumban nincs funkcióváltás, s nincs erre késztető hisztéria sem. A fizikumban szigorú, isteni rend van – szabadság nélkül. Úgy látszik, a lélek, mert befejezetlenségében szabadabb, hát „rendetlenebb” is. S éppen a nagyratörő lélek az. Ebben-abban sokat kapott, de a sokat is el lehet unni, s magasabb szférába átkémlelve végképp lebecsülni. A tisztségviselő elveszti kedvét a tisztségében, tanítói babérra vágyik, a tanító pedig prófétaságra. Aki buzdít, mindjárt egymaga lenne az egyes-egyedüli jogos végrehajtó.

A luciferi hang súg, fejlettségünk közepes fokán csalogat a számunkra realizálhatatlan „tökéletesebb” működésre. A kegyelem csillanását véljük ott, ahol a kísértés sztaniol-ezüstje villan. Ami sajátosan a miénk, leértékeljük. Nincs többé élvezetünk benne. Ellustulunk éppen abban a feladatban, amiben az „adományt” gyarapítanunk kéne. Energiáink az ábrándok habjába vesznek. Nem csupán tisztelettel, kötelező devócióval fordulunk a magasabb „megvalósulás” felé, hanem eljátszunk a gondolattal, hogyan léphetnénk át az új mezőbe teljes magunkkal, hátrahagyva a régit. Az önismeret az átvágyakozás mámorában megrészegül: elhisszük, hogy birtokában vagyunk mindannak a „tehetségnek”, ami a „feljebb soroláshoz” kell, vagy legalábbis minimális igyekezettel megszerezhetjük azt. Addig ringatjuk vágyképeinket, amíg a fejünkre nem nőnek. Kiderül róluk, hogy csak káprázatok, de közben elpusztítottuk – mert elhanyagoltuk –, ami a mienk volt valóban. „Semmik vagyunk, s minden leszünk” – énekli a tömegesített, elbódított tudatlanság; az igazság pedig az, hogy „minden vagyunk, és semmik leszünk”, ha beugrunk a csábításnak, vagy ha a téveszmékbe fokozatosan belelovaljuk magunkat.

Nem véletlen, ahol élünk, amiben élünk, s az sem esetleges, amit életünkkel ki kell fejeznünk. Az életfeladat bővíthető, javítható, de nem cserélhető. Aki a saját életfeladatát cserbenhagyja, sohasem kapja meg az áhítottat. Lépése az űrbe viszi, nem pedig a létra következő fokára.

Más dolog a hívás: akit szólítanak, az szólítva van – a legmélyebbről akár –, anélkül hogy folyton ajánlkozna. A lélek – ha nyitott és elkészült – mindent megérhet egy perc töredéke alatt. A kegyelem villámfény, sosem ölt lassúdad, csillámló formákat.

A tisztségviselő hallgassa a tanítókat, a tanítók a prófétákat; aki el tudja beszélni, beszélje el, aki tenni tud érte, tegyen. Az elöljáró ügyeljen az irányra. Aki pedig a másik „adományát” többnek tartja, a sáfárkodást azzal nehezebbnek, hajtson fejet előtte. A csodálat nem tilos, csak a tolakodás az. Érzékenységünk a „nagyság” látványára a magunk viszonylagos „kicsiségéből” fölpillantva: természetes.

Tiszta fájdalom járja át a törekvő szívét, ha a már Isten-közelség állapotában létezők léte megérinti őt. Tiszta fájdalom, mert tudja, még nem érdemli ezt. Embermértékkel él, bár majd az Isten mérlegén méretik. S hogy bizony nem a szolgálat szeretete, hanem tulajdonképpen még mindig csak a mohó, határt nem ismerő hiúság és gőg ösztönöz oda feljebb: ez a beismerés a keresett „választóvonalhoz” furcsamód közelebb visz, míg a folytonos önáltatás sodor minket távolabb.

Aki azért akar magasabbra mászni a fán, gyötrő-nyaktörő mutatvánnyal, hogy az alatta állók hangosan dicsérgessék: értelmetlen kockázatot vállal. Aki azért megy, hogy a legfelső gyümölcsöt is elérje, már nem törődik a bámulattal.

Ugyanakkor a lélek csendjét-békéjét meg-meghullámosító késztetés – a változásra, változtatásra – valamilyen formában mégis igaz. A belátással nincs ellentétben, mert a hang nem azt mondja: az vagy, ami lennél; mindazonáltal belesüppedő közönyt sem sugall: vagy, aki most vagy, hanem azt mondja: az vagy, akivé lehetsz, az adott korongon csiszolva a legfényesebbre magad.

Meg kell fordítani a fohász tartalmát. „Uram, hadd legyek az, ami akarok” – gyerekes kérés, komolytalan. Hanem „Uram, szeressek az lenni, de a legteljesebben, ami éppen vagyok!”

Hatalmas erő kell annak, aki örökös meditációban tölti a földi létet. Biztos idegrendszer, isteni kézben csomóra fogott. De még hatalmasabb erő annak, akit elhívtak a szünet nélküli irgalmasságra. Mert „aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel”. Nincs ennél nehezebb. A könnyek, az elhagyatottság, a kín, a nyomor világával nem alkalomszerű, hanem állandó testközelben – és mégis örömmel. Halálig munkában, halálig szegényen – és mindezt örömmel.

Az ember magára erőszakolhat, grandiózus akarással, sokféle hősiességet. A nincstelenséget, a derékroppantó munkálkodást; az önző ént féken tarthatja, sőt megtagadhatja – másokért. Egyet azonban nem tud akarattal a világra szülni: az öröm borulatlan ragyogását mindezekhez. Akik ezt megkapták, Tőle kapták, abból, ami Nála van. S ezért azok közül „a legkisebb is nagyobb nálunk”. Ezt mondja a belátás. S meddő átvágyakozás helyett marad a termékenyítő áhítat.

(1990) 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap