Benczúr Gyula Emléknap

Szerkesztő A, h, 07/16/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

A NEMZET TÖRTÉNELMÉNEK FESTŐJE

 

 

Volt idő, nem is olyan régen – úgy százvalahány évvel ezelőtt, amely kor egy nemzet életében nem nagy idő –, amikor mindenki tudta, ki az a Benczúr Gyula. A nagy festőművész! Vagy sokkal inkább a magyar nemzet nagy festője. A király kegyeltje. Sikeres, gazdag ember. Akire felnéznek határainkon belül és túl. Mára pedig… újságokban és könyvekben sokszor a neve is rosszul van írva, rövid ú-val, „Bencurnak”. (Amit pedig még a helyesírás-ellenőrző is kijavíttatna.)

Pedig Benczúr Gyula olyan ember volt és olyan művész, olyan alkotásokat hozott létre, és olyan életet élt, amellyel nem szolgált rá a mellőzésre, elfeledésre. Csakhogy: oly’ korban élt ő eme földön, amikor sok minden változott. Elsősorban a politikai hatalmak, amelyek megváltoztatták az emberek életét, mindennapjait, és gyökerestől kívánták kitépni az előzőleg megszokott világot. Ez már a történelem, amelyben benne élt, benne él az ember, amelytől nem tudták és nem tudjuk függetleníteni magunk. De voltak és vannak olyanok, akik ha tükörbe néznek, ott önmagukat akarják látni, és nem azt a képet, amelyet a hatalom sugall.

Az 1844. január 28-án, Nyíregyházán született Benczúr Gyula küzdelmes életet élt. Egész életében harcolnia kellett az elismertségért, még akkor is, amikor látszólag, a külvilág számára a siker fényes időszakát élte. Akkor is, mint minden sikeres embernek – különösen, aki saját erejéből és tehetsége révén lett sikeres – voltak gáncsoskodói. Azután, a halála, 1920. július 16-a után megszaporodtak az ilyenek. Hiszen ő, a nagy festő már nem tudott tiltakozni, nem volt képes harcolni. Ő nem, hanem az általa alkotott műremekek azonban mindennél ékesebben beszéltek és beszélni fognak tehetségéről. Ha, és itt a nagy ha, meg kívánjuk hallgatni a tehetség szavát, ha szemünket ki akarjuk nyitni, hogy csak annak higgyünk, amit látunk és érzünk.

Benczúr Gyula nem volt szegény, sőt nyomorgó, amely miatt a szocializmusban már nem lehetett túlságosan népszerű. A Benczúr család, ma úgy mondanánk, jómódú középpolgári família volt.

Édesapja gyógyszerész és emellett rézmetsző, ráadásnak elismert és módos ember volt. Apai dédapja evangélikus lelkész, még édesanyja, Lasszgallner Paulina holland kereskedők leszármazottja.

A Benczúr ősök, már többek között az evangélikus vallás okán is, több, mint valószínű, hogy felvidékiek, ezen belül szlovák származásúak voltak. Például az Árva megyei Jaszenován is éltek.

Ez a tény és az sem von le „nyíregyháziságából” semmit, hogy családja 1846-ban Kassára költözött.

A kis Gyula korán megmutatta tehetségét. Elsőnek a világra odafigyelésében, amely, mint tudjuk, minden művészeti tevékenység alapja. Hogy kíváncsiak legyünk, hogy új és újabb élményeket keressünk, és akarjuk megismerni környezetünket. A kis Gyula nagyon korán rajzolni kezdett, gyermeki rajzokban adva vissza, amit látott, amit a világból befogadott. De mindezek okán ne mondjuk csodagyereknek a kis Benczúr Gyulát, bár csupán csak öt esztendős volt 1849-ben, amikor egy kis füzetet a szeme előtt forgó-zajló színes jelenetekkel telerajzolt.  Rajzolt huszárokat, nyalkán, délcegen, egymagukban és tömegben, támadón, meg menetelő honvédeket és vonuló kozákokat, odafigyelt az ágyúkra és a társzekerek hosszú soraira is. Hiszen az 1848-49-es nagy küzdelem, a szabadságharc zajlott! Ez az a dátum, 1849 korai nyara, amikor Benczúr Gyula eljegyezte magát a művészettel.

El ne feledjük, hogy az ember csupán önmagának művész, míg magának rajzol, de mikor a világ felfigyel rá, akkor teljesedik ki igazán. Amikor pedig már nemcsak a szülők büszkék rá, a rokonok dicsérik, hanem még idegenek is, sőt egy ilyen idegen, meglátva rajzát, pénzt is ad a műért, akkortól a művész, ha gyermekkorú, ha nem, művésszé lesz, műve pedig olyan alkotás, amely másnak annyira megtetszik, hogy erre pénzt áldoz.

Az első vevő első művészeti patronálóként mutatkozott. Az orosz ezredes, aki két aranyrubelt adott a kis Gyula rajzáért, a fiú tehetségét látva felajánlotta, magával viszi a gyereket Szent-Pétervárra, hogy ott festészetre tanítsák. Ki tudja, mit válaszolt volna a család a nem is kissé makacs és lelkes orosznak, ha az el nem esik egy csatában? Így Benczúr Gyula Magyarországon maradt.

És így kezdődhetett számára is a magyar művészsors!

Gyula már Kassán járta a középiskolát, ahol a reál-tanulás mellett apja a helybéli rajzolóknak-festőknek fizetett, hogy képezzék tehetséges fiát. Klimkovits Ferenc és Klimkovits Béla magániskolájában kezdett el Benczúr „akadémikus stílusban” rajzolni és festeni. Abban a korban ugyanis a tehetséget és szorgalmat alapnak tartották, amelyre épülve tudatos képzéssel kell csiszolni a művészt. Illetve nem is művészt mondtak, hanem mestert. Grádicsokat és mellette korlátokat állítottak, amelyeken és amelyek között haladniuk kellett az ifjaknak. (Sok, eme kori magyar tehetség nem is bírva a kötöttségeket, kilépett az ilyen fajta képző intézményekből, hogy önmagát képezze tovább: ellesve másoktól autodidakta módon, vagy saját ösztöneire hagyatkozzon.)

Klimkovitsék az akadémikus, a hagyományokat tisztelő módszer folytatásaként Benczúr Vilmosnak, az apának azt tanácsolták, hogy Münchenbe, a művészeti Akadémiára küldje továbbtanulni a fiát. Gyulának persze a kötetlenebb párizsi tanulás és nem utolsósorban a már akkor is híresen bohém művészvilág sokkalta jobban megfelelt volna. Csakhogy apja, aki ekkortájt már igen gyakran betegeskedett, nem bohém, máról-holnapra élő művészt, hanem komoly mestert akart fiából képeztetni, aki szép, történelmi tablókat és a gazdag megrendelőknek arcképeket fest. (Bár előbb még építésznek szánta, de látva festői tehetségét és kedvét, hát legyen festőművész!) Pénzkereső foglalkozást szánt fiának, még akkor is, ha az „csak” festészet volt.

1861-ben, 17-18 éves korában került Benczúr Münchenbe, ahol Hermann Anschütz tanítványa lett. Ott több magyar tanult, például Székely Bertalan, egy évig Munkácsy Mihály is, vagy a kevésbé ismertek közül Liezenmayer Sándor, Wagner Sándor. A német festőtársak közül szintén többen később ismertek lettek, Arnold Böcklin, Hans Makart vagy Gabriel Max, akinek egyébként húgát, a zongoratanárnő Karolinát 1873-ban feleségül vette.

Münchenben Benczúr egyből szembesült a következő nagy feladattal: a további képzés végett felvételt kell nyerni az akkor Európa hírű Karl von Piloty osztályába. Az ebből az osztályból kikerültekre nem csupán a mecénások figyeltek fel, hanem a galériák, sőt a királyok is mint megrendelők. Tehát, aki innen kikerült, annak megvan arra az esélye, hogy ismert legyen és ezért pénzt is kapjon!

Csakhogy, mivel a Piloty osztályából kikerültekre ennyire odafigyeltek, és mivel a művésztanár ráadásnak nem is volt annyira a merev kötöttségek híve, mint mások, ezért oda csak hosszas előtanulmányok és felvételi rajzok meg festmények leadása után nyerhettek az arra érdemesek felvételt. A magyarok közül, ezt elmondhatjuk, többen, többek között az a Szinyei Merse Pál is felvételt nyert, akivel Benczúr hosszú időn át közös műtermet bérelt. Az ebben az időszakban készült képeik nem csupán a közös tanárról tanúskodnak, hanem egymás inspiráló hatásáról is beszámolnak. 

Tanáruk, Piloty, bár művészete a historizmust képviselte, mégsem fojtotta el tanítványaiban az egyedi, az övétől eltérő hangvételt, sőt ebbe az osztályba járni az akadémikus sablonok alól való felszabadulást jelentette.

Nézzük csak meg Benczúr ebben az időszakban festett műveit! A Hunyadi László búcsúja és a II. Rákóczi Ferenc elfogatása című történeti festmények, amelyeken bár történelmi alakok és történelmi események vannak megjelenítve, de mégis közvetlen hűséggel, úgy, mintha csak egy személyes sorspillanatot látnánk. Bár mind a két művön jelen van a historizáló pátosz, mégsem merevek az alakok, nem pózolnak. A képeket látva elhisszük a festőnek, hogy ez a jelenet így zajlott. És azt is szinte hisszük, mintha most zajlana, a szemünk előtt a nagy esemény!

Benczúr egyébként családi és egyéb portréin is az előbb említett közvetlen, „ellesett pillanat” módon csillogtatta meg tehetségét. Etelka nővére, úgy érezhetjük, nem az idők végtelenébe tekint, nem is a művészre, hanem a festőn át miránk. Szinte-szinte már köszönésként biccentünk felé…

Ez a mesterségbeli tudással párosult közvetlenség, amellyel a festő mellénk egy síkba emeli, mellénk hozza az ábrázolt alakokat és eseményeket, Benczúr hamar meglelt művészi lényegét adja. Nem érezhetünk idegennek semmit, amit ecsetje által megjelenített, nem is festékfoltoknak a vásznon, hanem lelkesítő történéseknek, amelyeknek, nézve a képet,  részesei lehetünk!

Mihelyt 1869-ben végzett az Akadémián, munkával bízta meg II. Lajos bajor király, aki kastélyait kívánta freskókkal díszíttetni. Ez, bár nagy megtiszteltetés volt, és nagy pénzt is jelentett, mégsem elégítette ki Benczúrt, aki, hogy festészetét tökéletesítse, még tovább akarta képezni magát. Először itáliai tanulmányutat tett, majd következett a franciaországi tanulmányút időszaka.

Mind a két időszak közben és után értékes képeket alkotott, mint a XVI. Lajos és családja a versailles-i palota megrohanásakor címűt, ahol nem királyi család, hanem megriadt, egymáshoz búvó emberek jelennek meg. Ez is a sokat emlegetett, az eseményeket ábrázoló közvetlenség! Vagy a magyar nemzeti múlt egy jelentős eseményét felvillantó jelenet, a Vajk megkeresztelése, amelyben kedvünk lenne odatérdepelni az eseményt áhítattal figyelő kis apródfiú mellé.

Ezt a közvetlenséget, nehogy azt higgyük, hogy mindenki dicsérte, volt olyan – hazánkban is –, aki támadta. Volt, aki festészet-mesterségbeli oldalról, a szigorú szerkezet fellazítását felhánytorgatva, mások „magyarabbnak kívántak mutatkozni a magyaroknál”, és nagyobb pátoszt, nagyobb emelkedettséget vártak el egy-egy ilyen történelmi jelenettől.

Benczúr, úgy tűnik, tudta, hogy az elismertséggel sokak irigysége is együtt jár, ezért nem nagyon törődött a kritikákkal, különösen a művészeti irányvonalát meg nem értőekkel.

Már 1876-ban, tehát 32 esztendősen II. Lajos bajor király művészetének elismeréséül a müncheni Akadémia tanárává nevezte ki Benczúr Gyulát. Nem kis elismerés és biztos állás volt ez abban a korban! Erre az állásra németek tucatjai ácsingóztak, akik ezért kritikával illették Benczúrt, mivel a királyt nem merték ugyanígy kritizálni. Pedig Benczúr még magát Lajos királyt is felbosszantotta, mert csak magyar állampolgárságának megtartásával vállalta el ezt a megtisztelő feladatot.

Ezután Benczúr nemcsak mint művész, hanem mint művészeti tanár is kelendő lett. Hívták Weimarba és Prágába, majd nagy örömére Budapestre. Amelyet, bár kisebb volt a fizetés és a nemzetközi tekintély, mégis elvállalt. Elvégre magyar ember volt ő, szívvel, lélekkel.

Benczúr álma az volt, hogy a magyar festőtehetségek ne csupán külföldön, hanem hazájukban is tovább tanulhassanak, tehetségük itthon szökkenjen szárba és virágozzék is ki. Sőt, a budapesti mesteriskola ne csak itthon, hanem külföldön is elismert iskolája legyen a képzőművészetnek. A művészképző intézmény vezetőjeként, egészen haláláig ezért tanított, szervezett és alkotott.

Közben, sikerei csúcsán nagy bánat érte: 1890-ben felesége, négy gyermeke anyja eltávozott mellőle, gyászban hagyva, özvegyként. De a nagy bánat közben is alkotnia, élnie kellett neki, gyermekeiért, a művészetért és hazájáért, amelytől egyre több megrendelést kapott, és amely számára egyre több nemzetközi elismerést szerzett. Hiszen el ne feledjük, a művész nem csak önmagáért alkot, hanem nagyobb családjáért, a nemzetéért is küzd.

A millenniumra, honfoglalásunk ezer éves évfordulójára készülve 1896-ban festette meg a Budavár visszavétele című művét, amelyen szintén egy ellesett pillanat jelenik meg. A győztes fővezér, nyugati tábornokaival körülvéve rúgtat be éppen a meghódított vár kapuján, ahol az elesettek mellett a legyőzött foglyul ejtettekkel találkozik, de szeme meg kell, hogy akadjon ellenfelén, a török pasa hulláján. Gyilkosan őszinte jelenet ez, vér ábrázolása is van a képen, mégis fennköltté magasztosítja a tudat, a muszlim birodalmat ki kellett űzni Európa keresztény szívéből! Ráadásnak nem csak fennkölt a jelenet, hanem igaznak is tűnik, még a törököt kiűző nyugatiak, az új hódítók gőgje is. De azért megjelenik, mert meg kell, hogy jelenjen a csata egyszerű vitéze, a riadó-trombitáját fújó magyar huszár, aki… mintha már itt, ebben a pillanatban nem a győzteseknek fújna, hanem a magyar népnek riadót. Készül már ez a vitéz a szabadságküzdelemre, vár már ő itt Rákóczira, vagy más vezetőre.

A hazai dicséretek után a külföld is dicsérni kezdte és díjakkal ismerte el. Így 1900-ban a párizsi világkiállításon első díjat nyert Schlauh Lőrinc nagyváradi bíborosról készült portréjával.

Közben éppen ekkor, pályája csúcsán megváltozott a világ és a művészet körülötte. Modernebb lett. Ő viszont úgy alkotott, mint eddig, ahogyan a szíve diktálta. Ahogyan látott és láttatni akart!

De a világ külföldön, majd itthon is mást kívánt! A századfordulóra előre tört a modernebb festészet, annak különféle irányzatával, hogy addigra már Monet és Manet impresszionizmusa se legyen megbotránkoztató. Szinnyei, akit eddig nem értékeltek, előtérbe került, Benczúr meg, akit eddig értékeltek, a háttérbe.

Ennek ellenére ő továbbra is úgy alkotott, mint eddig, úgy is tanított, mint eddig, Piloty szellemében, az utat megmutatva, de szabad kezet engedve tanítványai számára művészi egyéniségük megtalálásában. Hogy mennyire nem volt merev tanár, bizonyítja tanítványai egy kiragadott csoportja, amelyben olyan, egymástól eltérő irányzatú festők vannak, mint Kernstok Károly, Fényes Adolf, Koszta József és Pór Bertalan.

Közben, bár néhány újság megkérdőjelezte őt, a politika kitüntetésekkel és megrendelésekkel halmozta el. Számukra ő volt a nagy magyar festő!

1906-ban a főrendiház örökös tagjává nevezték ki, majd, miután 1907-ben befejezett Ezredéves hódolat című képével egész Európában feltűnést keltett, 1910-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lett. De volt már más kitüntetése is: a Kolozsvári Egyetem díszdoktori címe vagy a Szent István Rend olyan címek, rangok, amelyekkel akkor nagy elismerés járt.

A dicsőséggel pénz is jár! Mikszáth Kálmán – akiről találó portrét is festett – tanácsára a ma már Szécsényhez tartozó Dolány faluban vett egy birtokot, az egykori Wattay-kastélyt, ahol 1910 és 1920 között alkotott. Ebben az időszakban a budai várba tervezett nyolc képből álló történelmi tárgyú képsorozatán dolgozott, amelyből kettőt készített el: Mátyás fogadja a pápa követeit, és A diadalmas Mátyás.

A konzervatív politikusok által mindvégig elismert festő 1920. június 16-án hunyt el birtokán. Így megélhette még a sok ember számára fájdalmas időszakot, a Tanácsköztársaság uralmát, amikor megfosztották szeretett katedrájától. Ekkor vagyona, élete is veszélybe került, sőt művei is. Az akkor hatalomhoz jutottak a múltat el kívánták törülni!

Benczúr még megélhette a zűrzavaros idők után azt az időszakot, amikor újból tisztelik őt. Így, ha nem is egészen megnyugodva, de nyugodtabban hunyhatta le szemét. Csakhogy 1944-ben azok tértek vissza a Szovjetunióból, akik a vörös időszak után itt hagyták az országot, és ott kívánták folytatni, ahol abbahagyták! Benczúrból a nemességet dicsőítő, a nemeseket és királyokat ábrázoló régimódi festőt látták, akit a király és köre, sőt a kommunisták által mindig is gyűlölt Tisza-família is támogatott. Sőt, aki kastélyban élő birtokos volt, tehát az akkori terminus szerint „népnyúzó”. Ezért emlékét mindenhonnan törülni kívánták, még a festő halála után tiszteletére 1927-ben Benczúrfalvának elnevezett Dolány nevét is eltörülték, mivel könnyedén Szécsényhez csatolták.

A Benczúr nevet feledtetni kívánva a festményeket múzeumi raktárakba száműzték. Például a világhírű, mert „benczúros” közvetlenségével megkapó Nyulas Madonnát is hiába őrizték a nyíregyházi Jósa András Múzeumban, azt sok más kinccsel egyetemben eldugták, nem tárták a nyilvánosság szeme elé.

A festő idős korának dédelgetett kastélya is a magyar kastélyok többségének a sorsára jutott. Már a háborús zűrzavarban kifosztották, meggyalázták, bútorait, melyeket el nem vittek, széjjeltördelték. A helyiek, akik hittek a megjelenő komisszároknak, mint az elnyomatásuk szimbólumának, úgy estek neki vad dühvel a kastélynak és annak parkjának is. Az ősfákat kivágták, eltüzelték, az ágyásokat nem művelték, mert „minek oda virág!”.

Aztán, már a Kádár-korszak konszolidációs időszakában szemérmesen, szemlesütve és halkan bár, de elismerte néhány politikus, hogy hibák voltak az úgynevezett Rákosi-érában. Többek között az ötvenes években elhallgatott Benczúrt ekkor „fedezték fel” újból. Telepy Katalin írt róla könyvet, lefényképezték több művét, és néhány festménye visszakerült a múzeumok falaira.

Mára több közgyűjtemény kiemelkedő darabja egy-egy Benczúr-festményt. Gondoljunk csak a Magyar Nemzeti Galériára, vagy a már említett nyíregyházi Jósa András Múzeumra, ahol Benczúr Gyula emléke előtt állandó kiállítás tiszteleg…

Benczúrt nem lehet elfeledni! Magyar festő ő, aki nekünk, magyaroknak alkotott. Nagy tablóinak többsége az idegenek számára nehezen érthető, vagy egyenesen érthetetlen. Számunkra, magyarok számára viszont több tartalma is van egy-egy Benczúr-képnek, ha azt nyitott szemmel és nyitott szívvel nézzük! Benczúr Gyula még külföldön is alkotva mindig minket, magyarokat festett oda képeire, régi magyar témákhoz akkori magyarokat, arcokat, amelyek ugyanazok, mint a maiak. Ezért a Benczúr-képekre nézve ezeréves történelmünkkel együtt magunk tekinthetünk vissza önmagunkra. Mi, mert a Benczúr-festmények a mieink, a mi múltunk, a jelenünk és jövendőnk… 

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap