Bene Gábor: Merengés karácsonykor…

Szerkesztő A, v, 12/25/2016 - 00:19

Már nem a kerecsenyeket röptetjük, mint hajdanán az őseink. A megölt fenyőfák szépen beköltöztek az otthonainkba, s a gyermekeink megpróbálják kipumpálni belőlünk azt, amit a televíziókban láttak: mint trendi cuccot. Megváltozott az ünnep már szüleinknek is, de gyermekkoromban még fennkölt volt és munkás. Drága Édesanyám akkor, lábosban főzte a szaloncukrot a fűtetlen hátsó konyha gáztűzhelyén. Azért ott, hogy a gyermekek ne tudjanak róla, hogy azt nem a Jézuska hozta. Édesapám pedig hetekig arról kérdezett, hogy ha érkezik majd a Jézuska, szerintünk milyen meglepetéseket fog hozni nekünk? Így „szedte ki belőlünk” a titkos kívánságainkat, a Jézuskához írt levél olvasása helyett.

Mi pedig csupa hasznos holmit találtunk a karácsonyfa alatt: kesztyűt, sapkát, inget, gatyát, de még kártyát is. Sőt játszani is megtanított bennünket Édesapánk, pedig minden nap 16-18 órákat dolgozott szegény. Karácsonykor azonban lazábban szervezte a munkáját, s így néhány órát ki tudott szakítani az életéből nekünk. A szenteste volt a legszebb. Nemcsak a gyertyák és a csillagszórók miatt, hanem a melegség, az együttlét, s a csak ekkor visszatérő hagyományok miatt.

A vacsora alatt az ősökre kellett gondolni. Persze nem kényszerített erre senki minket, csak a mintakövető tisztelet. Tisztelet, ami családot összekötő anyagként töltötte be a lelkünket azon a három estén. Édesanyám egy pici tányért is tett a túlzsúfolt asztalra, s arra kért minket, hogy az ima után és az étkezés elkezdése előtt – az első falatot – tegyük ki az ősöknek. Valami nagyon régi és talán pogány szokás lehetett ez, de gyermeki képzeletemben mindig megjelent a két nagyapám és a nagyanyáim arca. S mindig hálával gondoltam rájuk, hogy felnevelték szüleimet, akik pedig engem. Most így hatvanon túl, már tovább gondolom őseim láncolatát, a dédszülőkig, a szépszülőkig. S szégyellem is magam, hogy nem tudom már azokat a hagyományokat átadni a gyermekeimnek, amit pedig én, még a teljes szépségében kaptam meg.

Ahogy Édesapám megszegte a szép, nagy, kerek kenyeret - keresztet rajzolva rá -, vagy ahogy elmondta a karácsonyi negyedalma történetét – nagyon szép és nagyon felemelő volt.

Nekem már nem adatott meg, hogy ezt az egyszerű, de hitet és reményt adó gondolatokat a „Jézusi útról, az igazságról, és az életről” elmondhassam a gyermekeimnek minden alkalommal, mert amióta beköszöntött a serdülő kor….már nem érnek rá meghallgatni. Azóta nem szívügyük a karácsonyi asztal. Pedig Édesapám az örökérvényű mondatait, halálomig sem fogom elfelejteni:

„Ha eltévedsz az életben, akkor jusson eszedbe, hogy hol etted meg az utolsó karácsonyi negyedalmát, s rögtön megtalálod az igazi, a hazavezető utat”

Talán nem is értettem még akkoriban ennek a gondolatnak a teljes súlyát, de mégis meghallgattam, s szépen beépült tudatomba. Kellett egy pár évtized, amire megérett bennem a mondanivaló szépsége, teljessége, szükségessége, igazsága.

Évközben nagyon ritkán kártyáztunk, vagy sakkoztunk, de a karácsony más volt. Akkor elővette Édesapám a kártyát, előkerült a társasjáték a malom és a sakk is. Ma már csak az okostelefon buta nyomkodása maradt meg ebből, s az atomizáció ördöge, amely elrabolja a gyermekeinktől azt, ami szép és maradandó volt a karácsony estékből. Így múlik el a világ dicsősége, ha hagyjuk. Hagyjuk?

 

Szeged, 2013-12-26

Dr. Bene Gábor

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap