Bernard Clavel (Franciaország): Szent Émilion legendája (elbeszélés, Fendrich Veronika fordítása)

Szerkesztő B, szo, 12/20/2014 - 00:12

A nyár dereka keményen nekifeszült a domb lejtőinek. Rossz, rögös ösvény kúszott felfelé a szőlőföldek között, de azokat láthatóan nem zavarta a hőség. Az ösvényen egy darócruhás, magas, szikár ember lépdelt fájdalmasan ócska sarujában. Homlokáról patakokban folyt a veríték, s a csontos arcát belepő porba kacskaringós árkokat vájt, míg fenn nem akadt torzonborz, szürke szakállán. Öltözetén, szokatlan módon, néhány üres kagyló függött. Bal vállán lapos tarisznya, kötélből készült övén ivótök. Bütykös, eres keze hoszszú botot markolt, hogy legyen mire támaszkodnia.
Emberünk fölfelé kezdett kapaszkodni, ám kisvártatva észrevette, hogy egy ismeretlen tart feléje. Vállán kapát vitt, kezében patyolattiszta fehér kendővel letakart kosár. Emberünk megállt, majd botjára görnyedt, s látszott rajta, hogy támasza nélkül menten összeroskadna. A parasztember köszöntötte, s megkérdezte:
– Honnan jössz?
– Bretagne-ból.
– Messze van az?
– Tíznapi járóföldre.
– A kutyafáját! Nem csoda hát, hogy vérzik a lábad!
A vándor lenézett vér- és porlepte lábára:
– Nincs itt valahol egy forrás, ahol felfrissíthetném magam?
– Forrás? Dehogy nincs, és jó hideg is! Itt van a közelben, odavezetlek.
A domboldalon balra fordultak, és hamarosan egy sziklához érkeztek, ahonnan víz csordogált egy kőbe vájódott medencébe. Mivel a vándor lehajolt, a parasztember megkérdezte:
– Te meg mit csinálsz?
– Teringettét! Mi mást csinálnék, inni akarok!
A másikból kitört a kacagás:
– Vizet inni? Bolond vagy?! Meglásd, beteg leszel!
– Miért? Ezt a vizet nagyon is tisztának nézem.
– Így is mondhatjuk. Tiszta, hűs, minden olyan jellemzője megvan, ami elvárható egy forrástól. Csakhogy ez még nem ok arra, hogy igyunk is belőle! Vesd le sarudat, és mártsd bele a lábad ebbe a medencébe! Adok én majd neked olyan italt, amitől visszanyered az erődet!
A vándor – csak mert túl fáradt volt a vitatkozáshoz – engedelmeskedett. Kényelmesen elhelyezkedett, lábát belelógatta a vízbe, majd megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Máris jobban érzem magam! De ettől még nem lettem kevésbé szomjas. Ég a torkom, mintha órák hosszat szénát rágtam volna. A parasztember felemelte a kosarát fedő kendőt; a kosárból cipót, darab szalonnát, végül egy üveget vett elő. Fogta az üveget, kinyitotta, és odanyújtotta a vándornak.
– Igyál, aztán mesélj!
A férfi nagyokat kortyolt. Ahogy ivott, úgy változott az őt figyelő paraszt ábrázata. A paraszt keze annyira remegett, hogy amikor a másik visszaadta az üveget, épp hogy meg tudta fogni.
– Mi van veled? – kérdezte a vándor. Azt mondhatnók, nem vagy valami jó színben.
– Nahát… ez aztán… hitemre… én…
– Beszélj már, mi ütött beléd?
– Semmi, de... de… – és még mindig remegő kezével a férfi fejére mutatott.
– Ja, a glóriám! Meglepődtél? Miért, sosem láttál még szentet?
Erre a másik az üveg mellé rogyott, és érzelmektől elfúló hangon magyarázta:
– Hisz’ mikor megláttalak, semmi sem volt még a fejed fölött!
A szent néhány pillanatig gondolkodott, aztán szakállán végigsimítva így szólt:
– Mindazonáltal ez igencsak lehetséges. Két éve ugyanígy megjártam, kis híján belehaltam a fáradtságba. A glóriám kialudt, az orvosok pedig három napon át küzdöttek, orvossággal tömtek, míg végre sikerült valami kis fényt adni neki.
Mielőtt újból megszólalt volna, a medence fölé hajolva a tükörképére pillantott:
– Az igazat megvallva, azt hiszem, még sosem ragyogott ennyire. Italodnak különös hatalma van! Mi ez hát, mondd!
– A borom.
– Ó, hát vincellér vagy?
– Igen, szent zarándok, vincellér vagyok, mint mindenki ezen a dombon.
A szent az üveg után nyúlt, tekintete sugárzott a jókedvtől, miközben ezt mondta:
– Adj még egy kicsit! Hadd kóstoljam így, hogy már a szomjam alábbhagyott.
Szájában tartotta a bort, ízlelgette, majd kevéske levegőt vett, és lassan lenyelte; aztán már-már ünnepélyes hangon kijelentette:
– No, vincellér, bevallom, sohasem ittam még ehhez foghatót! Sem otthon, sem Compostelában, ahol pedig már kétszer is jártam.
– Mi dolgod olyan messze?
– Hálát adok az Úrnak.
– Azt hiszed, muszáj akkora utat megtenni ezért? Hát a bor, amit ezek a földek adnak, nem érdemli meg a hálaadástő
– Nahát, gazda, úgy beszélsz, akár az égi küldöttek.
– Az is vagyok. Azért jöttem erre a földre, hogy örömet adjak az embereknek. Te magad is megállapítottad: olyan nektárt sajtolunk, mely táplálja a vért, és örömet csöpögtet az ember szívébe.
– És mi a neve a borodnak? Na, erre a vincellér a fejéhez kapott, homlokán öszszeszaladtak a ráncok, mondhatnánk, nagy zavarban volt. Kortynyi bor után, csak hogy bátorságot merítsen, bevallotta:
– Hát igen, épp ez az, nem sikerült még illő nevet találnunk hozzá.
– Nevezzétek el a faluról!
– Az ám, de a falunak sincs még neve, hisz mindössze hat házból áll.
– Teringettét, ennek a fele se tréfa!
A gazda észre sem vette, hogy nagy felindulásában épp a szent mellé ült le; lábát ő is belemártotta a forrás vizébe. S ha igaz, hogy a bornak nagy hatalma van, úgy a víznek is a maga módján, hiszen a vincellér esze és lába egyszerre frissült fel tőle; eszébe is jutott valami:
– Bezzeg ha lenne a falunak védőszentje, most segíthetne rajtunk! – mondta ravaszul.
– Ez már igaz.
A szent embert szeme sarkából lesve a vincellér kibökte:
– És te? Mit szólnál, ha te lennél a védőszentünk?
– Én? De nekem Compostelába visz az utam!
A gazda újból az üvegért nyúlt, felemelte, a fény felé tartotta, s ezt mormolta:
– Olyan rossz állapotban, amilyenben még nemrég voltál…
A szent figyelte a boron keresztülhatoló napsugarat. Glóriája egészen vöröses és még tündöklőbb lett. Kissé bizonytalan hangon ezt kérdezte:
– De mi van, ha te mégis az ördög küldöttje vagy, aki a pokol ösvényére akar taszítani?
– Én? Nem gondolhatod komolyan! Gyerünk, igyunk még egy kortyocskát, és majd belátod, hogy ez csak az égieknek tetsző nedű lehet.
A szent ember végül beadta a derekát. Ivott egy kortyot, majd megint egy másikat, míg csak ki nem ürült a flaska.
– Igazad van – mondta –, az ördög sose tudna ilyet csinálni. Erre csakis a jó Isten képes!… Vájok magamnak egy barlangot a közelben, hogy onnan őrködhessem házaitokon s földjeiteken.
– Mi is a neved? – kérdezte a vincellér.
– Szent Émilion.
– Hm, igazán jól cseng! Ez lesz a neve a falunak és a bornak is. úgy érzem, sokszor fogják még ezt emlegetni!
Szent Émilion meghatódott.
Így esett, hogy hordók és palackok kíséretében útra kelt a neve. Míg ő maga megöregedvén, fájdalmát bort iddogálva enyhítette, glóriája Santiago de Compostelánál sokkal messzebbre ragyogott. Mikor meghalt, már sok más szent életű ember sajnálta, hogy annak idején nem ő telepedett meg ezen a dombon. De a vincellér, aki hajdan rátalált, tudta, hogy mennyivel rosszabbul jártak volna, ha akkor nem őt, hanem mondjuk Szent Themisztoklészt, Szent Wilibrordot vagy akár Szent Nepomukit látja megérkezni, még akkor is, ha ők netán konyítottak is volna valamicskét a boriváshoz.

Fordította Fendrich Veronika

Forrás: Polísz, 2007. 104. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap