Bertha Zoltán: A bölcselő Wass Albertről Te és a világ – rendhagyó műfajban

Szerkesztő B, h, 01/15/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

 

Egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon.” 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása idején írta Wass Albert ezeket a sorokat a Nyugatban; igazolva gondolkodásának humanista beállítottságát, s szentenciaszerű kijelentésének szellemiségével kapcsolódva is azokhoz az íróinkhoz, akik folyamatosan, minden történelmi kataklizmán felülemelkedve az erkölcsi nemzeteszmény képviseletét hirdették és vállalták. Az emberség és a magyarság – ethosz és ethnosz – feltétlen (hit- és minőségelvű) értékösszefüggését és összeforrását tételező morális nemzetfogalom gnomikusan bölcseleti, aforisztikusan tömör, axiomatikusan megvilágító kikristályosításához Szabó Dezső például (többek között) a következő alaptézisével járult hozzá: „nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik. (…) Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora”. Németh László így fogalmazott: „mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember”. Tamási Áron pedig a mély igazságot játékos kedéllyel és humorral színesítve így nyilatkozott: aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas”. A tisztán etikai alapokon nyugvó nemzeteszme természetesen nem nélkülözi az identitásmegőrzés és a sorsvállalás imperativuszát s az önvédelem, a létmegtartó küzdelem evidenciáját sem. Dsida Jenő híres sorai a Psalmus Hungaricusból élesen világítanak rá a védekező önazonosság követelményére, a nehéz, válságos helyzetekben még inkább elháríthatatlan nemzetmegtartó harc szükségességére is: „annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.”. Mert ahogy Széchenyi is mondta: „A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak, mert lehet-e ennél nemesebb, nagyobb és szebb feladat?” Hiszen – Adyval szólva – „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”. Ezért – megint Adyt idézve – végső veszedelemkor a nemzet hibáit félre lehet tolni „egy kicsit feledni”, mert „egy fenyegetett fajtát” „bármi áron meg kell védeni”. És Wass Albert kilencvenes évekbeli, tehát égetően aktuális felszólítása is ezt nyomatékosítja, emfatikus hevülettel: „Ébredj, magyar! / Termőfölded másoknak terem! / Gonosz irányba sodor / ez a megveszekedett új történelem!”
Wass Albert szemlélete, amely koherensen fogja össze az emberiesség, a nemzeti helytállás és a megmaradás alapigényeit, szervesen épül tehát bele ebbe a legautentikusabb magyar szellemi hagyományba, a hiteles magyar gondolat sok évszázados vonulatába. Amely a megmaradás-küzdelem során mindig egybekapcsolta a lét- és a hitküzdelmet. A transzcendens eszmélkedés kapaszkodót jelentett, s a létharc így szakralizálódott, a hitvallás pedig valóságos történelmi energiává lényegülhetett. Krisztus-követő kereszténység, egyetemes emberi és nemzeti-közösségi identitás: mindez egymástól elválaszthatatlan a bujdosó számára is: „Hontalan vagyok / de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet / és maradok ez úton, míg csak élek / töretlen hittel ember és magyar” (Hontalanság hitvallása). Nem sokkal azután keletkezett ez a himnikus-szózatos költemény, hogy a második világháborús tragédia beteljesedett; „Valahol szörnyű vihar lehetett… / S a viharban egy nemzet elveszett…!” – ahogy a Záróvers üzeni. S a magyarság tönkremenetelének minden állomása, a magyarság passiójának összes huszadik századi stációja a kisemberi sorsnyomorúság testközeli mélységperspektívájából vetül elénk az 1946-os Adjátok vissza a hegyeimet!-ben. Az egyszerű erdélyi erdőpásztor, vadőr elbeszélő-főszereplője e megrendítő krónikás élettörténetnek így summázza (a vádló-követelő lamentáció hevületében) az átélteket – a nagyvilág, a nagypolitika hatalmasaihoz fordulva: „Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ide-oda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megalázatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és fejveszett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgófogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi rengetegben… urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!”
És mégis, a történelmi magyar sorsvalóság keserű megjelenítése, a magyar nép igaztalan megaláztatásának ez a konkrét és nyers ábrázolása, ez a nagyvilág figyelmét is felhívó demonstratív és drámai öntanúsítás csak az egyik dimenziója Wass Albert ekkori világlátásának és szemléleti horizontjának. Mert az 1947-es Rézkígyó, az elvont, parabolikus állatmese, a parasztbibliai látásmóddal is rokonítható biblikus és népmesei parafrázis történet keretében vet számot az emberiség legáltalánosabb, mitologikus távlatú létproblémáival, a paradicsomi bűn és kiűzetés s a visszatalálást remélő boldogság- és édenkeresés végső kérdéseivel. Hasonlóképpen, mint Tamási Áron ugyancsak ekkoriban született regénye, biblikus, folklorisztikus, filozofikus művészi minőségformákat ötvöző, látomásos-érzékletes hosszú elbeszélése a Zöld ág. És ez a példázatos fantasztikumtól sem idegenkedő spirituális lényegmegragadó ihletettség itatja át a szintén 1947-es kisesszéfüzér, a Szabó Lőrincet is (Te meg a világ) – kontextuálisan mindenképp – asszociáló Te és a világ lírai-bölcseleti (olykor szinte prózaversszerű) darabjait. Poétikum és metafizikum, vallás, művészet, bölcselet, mítosz eredendő és genuin szinkretizmusa, élettanítás, intelem, Isten-dicsérő szakrális igazságkijelentés, morális példabeszéd elmélkedő szövegegyüttesbe sűrített ilyenfajta összetettsége: jellegében, stílusában minden bizonnyal összevethető A teljesség felé Weöres Sándorának teljesítményével, aki úgyszintén közvetlenül a háború után alkotja meg transzcendentális világképének eme művészi foglalatát, tradicionális költészet- és léttanának ezt a felülmúlhatatlan remekművét. Amelyet maga úgy definiál, hogy az „több mint világnézet és kevesebb mint vallás”. És Wass Albert is úgy áll elénk egy helyütt, mondván, hogy „én nem vagyok sem filozófus, sem pap”.
Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?” – kezdi a Te és az Isten című egyik első eszmefuttatását Wass Albert. Az érzelmi megragadottság, az ámulat, a létáhítat, a csodálat hangján. Az az ősi, örök-archaikus világra csodálkozás ez, amelyről Arisztotelész így beszél Metafizikájában: az emberek, a „legrégibb bölcselkedők”, „most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni”; „az ember rendszerint azon kezdi, hogy csodálkozik, hogy valami úgy van, ahogy van”. De az emberi gondolkodástörténet másik végpontján Martin Heidegger is úgy nyilatkozik, hogy „minden csodák legnagyobb csodája a létező”, és Ludwig Wittgenstein szerint is „nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van”. És Dsida Jenő is ezt fejtegeti: „valószínűleg ez a csodálkozó megdöbbenés foghatta el azt az embert, aki legelőször filozofált a világon. A filozófiai gondolkodás – talán a művészi és igazán emberi is – ott kezdődik, amikor a létezést nem tartjuk olyan magától értetődő dolognak”; „a csodálkozó felismerésből, a megrázó döbbenetből gyönyörűségesen kínlódó gondolkodás lesz, és megszületik a filozófia”.
Nézz meg egy virágot” – folytatja Wass Albert (miként Weöresnél is jellegzetes, pontosabban hangsúlyos, nyomatékos ez a szófordulat: „Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert” – még ha nála mindez elsősorban az organikus, misztikus létegységben való összefonódást jelzi is, Wassnál pedig a működőképes teremtettség misztériumát, az isteni eredetű léterő és létenergia megnyilvánulását, kiáradását, emanációját) – „A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot. Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó, s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral, és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép. Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted. (…) Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt. (…) Nézd a fát. Nézd a hegyet. Nézd meg a folyót vagy a tengert. És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ. És aztán gondolj a csillagokra. Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami, és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz. (…) És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.”
Amit Rudolf Otto a szent, a szentség alapkategóriájaként numinózusnak, illetve hatásában „mysterium tremendumnak” nevezett, az emberi ésszel felfoghatatlan mindenségteremtő szellemi abszolútum nagysága és abszolút intelligenciája: mint borzongató titok és kápráztató csoda jelenik meg itt is. S mint a középkori vagy akár a Dsidára is oly jellemző Szent Ferenc-i felfogásban: a világ mint teremtett esztétikum, mint univerzális műalkotás is feltétlenül utal a szépség és a létezéstörvény végokára, szubjektum-, vagyis alanyszerű divinális eredetére és megigéző ősállandóságára. Egyszersmind folyamatos és végeérhetetlen alkotóképességére. A meditatív meggyőződés és ráébresztés a mikro- és a makrokozmosz harmóniáját, szerkezeti azonosságát és egylényegűségét (paradox izomorfiáját), végtelen és organikus, átlelkesített összefüggésrendjét tudatosítja, de nem pusztán az egyszerű spekulatív logikára hagyatkozva, hanem hangulatilag fel is dúsítva; vagy úgy is mondhatni, hogy a kozmikus és metafizikai őstények felismerése a mélyen átélt természetszeretet, sőt természetrajongás, a természetleíró szenvedély és tájélményi érzelmesség dús lelki közegén – s az időtlen toposzok és ősképzetek poétikai hatásformáin keresztül – szűrődik át.
Civilizációkritika, keresztyén (az ember teljes felelősségét átháríthatatlanul vállaló, protestáns jellegű és vétetésű) bűnfelfogás (bűntudat és bűnbánat), valamint az eszme-, irodalom- és korstílustörténeti értelemben vett szentimentalizmus és romantika érzületvilága mutatkozik meg abban, ahogyan Wass Albert a gonoszért, a világban bekövetkező rosszért a maga elrugaszkodó szabadságát kierőszakoló, bűnbeesett, a teremtésrendtől elszakadó embert okolja és kárhoztatja. „Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait, és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget.” Az ember viszont elrontja maga körül a környezetet, az életet és testi-lelki békéjét, egészségét. („Ne hidd, hogy a kígyó csábította Ádámot és Évát a Tudás Fájának gyümölcséhez. A falánkság hajtotta oda őket, a kíváncsiság, a mértéktelenség, a nagyravágyás. Az elégedetlenség. Még több kellett, ez volt az egész”; „Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. És hiszem, hogy boldog volt mégis”; „nem a társadalmi rendszerek teremtették az embert, hanem Isten. De azt se feledd el, hogy a társadalmi rendszereket nem Isten teremtette, hanem az emberek maguk. Részben uralmi ösztönökből, részben békétlenségből. A civilizációt pedig kimondottan csak kényelemből és lustaságból.”) S ha van visszaút és esély a gyűlölködés nélküli becsületre, az egyéniség túltengését korlátozó isten-, ember- és természetszeretetre, akkor arra Wass Albert felkínálja a maga erkölcsi javaslatait és hitvallását. Például a megértésre és a toleranciára: „messzire kerüld el azokat, akik aszerint ítélik meg az embert, hogy milyen nyelven beszél. Vagy milyen templomban imádkozik, vagy milyen jelvényt visel a gomblyukában.” Mert az örökkévalóságukban az „igazi törvényeket” a „Dolgok Rendje” szabja meg, a fennállásában és eternitásában befolyásolhatatlan világtörvény, amely éppen nem a pusztítást, hanem a jót, a tisztát, az élhetőt határozza meg. A vágyakat is e szerint kell „okos és jó kertészként” nyesni, felügyelni, „dudvától”, „gyomtól” óvni. Weöres Sándor ajánlata is a vágyak „idomítására” – megszelídítésére, megzabolázására, kézben tartására – és persze nem kiirtására vonatkozik. „Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket, és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz”;Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle” – írja. És Wassnál is – noha nála inkább moralizáló felhanggal és mondanivalóval (és konkrét szemléletességgel) – ez olvasható (az „állatról, aki benned él”): „A kulturált ember uralkodik önmaga fölött, és úgy bánik indulataival, mint a házőrző kutyákkal: időnként elengedi őket, de csak a kerítésen belül és csakis olyankor, ha tolvaj kerülgeti kertjét.”
Szegénység és gazdagság így nem külsődlegesen mérhető fogalmakká minősülnek. Akinek van öröme az életben, az gazdag, akinek nincs, az szegény. S ez a mégoly egyszerűsített kultúrkritikai, naiv történelemfilozófiai tézis vagy „aranykor-elmélet” ugyancsak kapcsolódik a harmincas évek szemléletvilágához, Hamvastól, Várkonyitól Kodolányiig sokakhoz, akik természetesen hatalmas teoretikus és műveltséganyag birtokában és tudatában fejtegették hasonló alapgondolataikat. S felbukkan Wassnál a Nyugat-nemzedékből ismerős vendéglét-metafora is: „Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó.” A fa időn túli helytállásáról, a vihart is túlélő megmaradásáról pedig olyan hangulati mozzanatokat villant fel, amelyek árnyalatosan (a két háború közötti erdélyi magyar irodalomban) a transzszilvánista hegyi fenyő sorsjelképiségében, szimbólumrendszerében bontakoztak ki, illetve amelyek Hamvas Béla Fák című megrendítően gyönyörű esszéjéből váltak emlékezetessé.
S aztán a tapintat, a kulturáltság, az együttérzés mind olyan értékminőség Wass Albertnél, amely visszaszoríthatja az erőszakos önzés, a marakodás, a háborúskodás késztetéseit. Az emberiesség és a testvériesség kiterjedhet minden teremtett létezőre: „Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta.” S ebből következik a valódi szabadság is: amely nem az, „hogy úgy élhetsz, mint egy diktátor és kedved szerint érvényesítheted a benned felgyülemlett gyűlöletet. Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyűlölet ellen megvédelmezheted magadat a szeretettel.” S a világtól egzisztenciális magárautaltságában sem elidegeníthető ember számára a transzcendencia, a természet és a szeretetérzés (az elemi, vitális örömszerzés, a mindenkori élet- és reményelvűség, az átszellemült mindenségtisztelet) biztonsága pedig megadhatja az otthonteremtés lehetőségét – akárhol is. Mert „ahol otthon vagy, az az otthon”. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – tudjuk Tamási Árontól. S ez a „valahol” Wass Albert számára több mint fél évszázadig nem a szülőföldet jelentette. Abban bízott – a Te és a világ tanúsága szerint is –, hogy a lélek és világ otthonos harmóniája mindig létrehozható, ha annak az alapja az otthonérzést megteremtő értékfenntartó emberség. Némiképpen megelőlegezve az újabb erdélyi irodalomban (Balla Zsófiától Szőcs Gézáig) kijegecesedő másik szállóige tartalmát: „ahogyan élek, az a hazám”.
Talán ennyiből is kitetszik, hogy Wass Albert írásművészetének minden rétege folyamatos újraértelmezésre és értékelésre sarkallhatja az utókort, s hogy gondolkodásának gyökerei és fő vetületei milyen szervesen illeszkednek a magyar irodalom legnemesebb tradíciói közé.

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap