Betonbálvány, fecskefészek

Lukáts János, k, 05/22/2012 - 00:04

 

 

 

 

„Akkor volt a földön jó világ, amikor az ember a saját házát építette. Vagyis: a saját házát maga építhette. A szegény ember szegényet, a gazdag meg gazdagot. De a magáét. Amikor úgy építette, hogy majd magának kell beleköltöznie és benne is maradnia. És amikor azon sóhajtozott az ember, bárcsak élete végéig benne maradhatna a maga építette házban.”
Mindezt a jámbor bölcsességet akkor fogalmazta meg magában, miközben felcsoszogott az aluljáró lépcsőjén, és időnként megállni kényszerült az előtte csoszogó járókelők nyomában. Miközben alaposan a lába alá kellett néznie, mert a lépcső márványlapjából megint letört egy darab. És még csak el se moroghatta efölötti rosszallását, mert ugyan kinek morogta volna el, hiszen egyedül volt a járókelők rengetegében. Amint a lépcső akadályzónáján túljutottak, úgy oszlott szét a nép száz irányba, mintha sose látták volna egymást.
Az út… hja, az út az egyenesen ment tovább, de a járókelők jobbra indultak, ott volt taposva egy füves sáv, keresztül a parkon. Arra járt mindenki. A sáv reggel még poros volt, mostanra sáros lett. És hepehupás, gödrös és csúszós. Viszont rövidebb a rendes útnál, körülbelül egy sóhajtásnyi idővel. Ezért a sóhajtásért taposták le a füvet a parkon át, a virágágyat a park szegélyénél. Sóhajtott és elindult a többiek után, a sávon át, és utálta magát. Meg a füvet, miért nem növi be reggelre a sávot, holnap talán már senki se járna arra, de így…?
Volt ott egy ivókút. Igazán szép ivókút volt, mondhatnánk: a lakótelep ékessége. Olyan sárgásbarna, égetett kerámiából, gömbölyű formájú, fiatal lányra emlékeztetett. Jó volt odamenni hozzá és alátartani a kezet, csak úgy menet közben, meghűsíteni a tenyeret, és inni belőle, egyetlen kortyot akár. De nem lehetett, a kútból napokig nem folyt a víz, ha viszont folyt, nem lehetett elzárni, mert csapja nem volt a kútnak. Ilyenkor méter szélesen állt a kút körül a ronda pocsolya, benne szomjas bogarak mászkáltak és pórul járt bogarak dögledeztek. Az ember inkább nagy ívben kikerülte. Télen alattomos jégkarika terpeszkedett a kút körül, a vékony hóréteg szemforgató álnoksággal takargatta a csúszós veszedelmet. A kerámia lányforma fél arca hiányzott, kilátszott mögüle a kút ólomcsöve, valamelyik eltévedt teherautó üthette rajta az emlékeztető nyomot.
Megkerülte a félig kiásott telefonkábelt, ellépdelt a megkezdett betonlugas gerendái alatt - itt akartak a lakótelepen „hangulatsarkot” kialakítani, aztán abbahagyták -, majd egy pillanatra megállt barátja, a szívós és kiirthatatlan bodzafa mellett.
Innen már fölláthatott az ablakra, ahová igyekezett. Bár mindannyiszor a széles szalagház jobb szélétől el kellett számolnia tizenhétig, hogy pontosan azonosítani tudja, hová is igyekszik. Hogy melyik ablakot simogassa meg a tekintetével. Egyszer kiszámította, a szalagház hány emelete és ablaka hány lakást rejt, - ijesztő szám jött ki, a lakótelepen többen éltek, mint egy közepes kisvárosban. És a házat egy se maga építette. Beleköltözött a más építette készbe, belemenekült. Hagyjuk…!
A lépcsőházban mindent elborított az áporodott fertőtlenítőbűz. Vagy valami hasonló. Vedlő falak, rozsdás ajtók. Lifegő liftek. Régebben úgy lépett be ide, hogy nagy levegőt hozott magával odakintről. Tart, ameddig tart. Aztán elszégyellte magát, aki a tizenhetediken lakik, úgyis hiába tenne ilyet. Lélegezni mindenkinek kell!
A ház ki volt bélelve lakásokkal, a lakások pedig emberi lelkekkel. És akármilyen a ház, a lakás az ember meghosszabbítása a térben. Mint a szőlő gyökerei a föld alatt, lehet sötét és sziklamorzsás, - a szőlő akkor is szőlő marad. A lakásban elfelejtheted a házat, a magadéban vagy. Ameddig a két kezed a két falat megérinti, a te világod.
Már az ajtó is! A tiszta lap! Mindenki ráírhatja a nevét, aki jámbor lélekkel lép a lakásba. Vastag tollal, helyet pazarolva, vagy vékonyka irónnal, szerényen, - kik-ki jelleme szerint. Meg bölcsességeket is fölkarmolhat, ha van neki, vagy ha fölcsipegetett ilyesmit valahol. Valaki az ajtóval szembe, a villanyóra dobozára véste föl, hogy mindenki olvashassa: „Isten számon tartja a nők könnyeit!” Maga előtt látta a fölírót, bizonyosan nagy bátorság és nagy szomorúság kellett neki, s talán néhány könny is, - a számon tartottak közül. De a legtöbb fölírás vidám és évődő volt. Meg infantilis – nagyrészt diákok írták. A diákok, persze, maguktól nem infantilisek, csak ha ők is úgy akarják.
Az előtérben (ne mondjunk előszobát, egyetlen tér az egész lakás, ajtó minek szabdalná meg a kicsinyke teret, de meg az ajtó afféle jelképes dolog, a be- meg elzárkózás megtestesítője) festett láda, kicsi, táskának való. Meg, hogy a táskáját letevő megpillantsa az erdélyi mester bordó és kékszínű rózsadíszeit.
Télen-nyáron zöld levelek futják be a lakást, faltól lámpáig, képtől az ajtószegélyig nyújtóznak a kedves kis zöld kalandorok, fejmagasságig ereszkednek és a mennyezetig emelkednek, őserdei és üvegházi hangulatot egyszerre keltenek. Fittyet hánynak a betonbálványnak, pártütők ők a nagy megtervezettségben. Vagy inkább olyanok, akik megkísérlik a lehetetlent: nem törődnek az előírásokkal. Szemed se rebbenne, ha fecske csapódna elő az egyik zöldellő szobazugból és elvillámlana a vállad fölött.
Micsoda szépség egy könyvespolc, amely padlótól nő föl a vasgerendáig, mennyi színt és formát rejt, és mennyi mindent előlegez rejtelmesen. Ha könyves szobában ülsz, nem vagy üres helyiségben, ha könyvek figyelik lépteidet, sose vagy egyedül. Ellépdelhetsz rajtuk a világ ezer sarkáig, elvirraszthatsz alkonyattól hajnalig. Itt a könyvek legtöbbje munkaeszköz: szótár és lexikon, meg a kötelező olvasmányok. A lakáslakónak meg az ajtóra firkálóknak. Vagy lelki segély, csöndes esti megnyugvásra.
Hatalmas heverő, mintha a szobából magát a teret akarná kiszorítani. És minden mást. Minden heverő önmagáért való, de ez különösen az. A szőrmók takaró síkságát csak a széleken enyhítette néhol a párnák dombocskája. Bölcsen hallgató heverő, és bölcsen heverő párnahad. A lakás testi-lelki barátai. Tanúi ők a lakás és a lakásban élők életének. Néma tanúi, de minek is ide szó. Ahol virág van, ahol könyv van, ahol párna a heverőn.
Kelet felé nyíló ablakkal, hogy a nap már hajnalban fölserkentse a bennlakót. És hogy napos lakásból loholjon naponta, visszafelé, el bodza és ivókút mellett. Keresztül a park kitaposott sávján, le az aluljáró lépcsőin. Jaj, istenem, ez az örökös rohanás! Se a szépet nincs sóhajtásnyi idő magába zárni, se a bajt haragos morgással szóvá tenni. Melyik rosszabb? Gyűjtsd be, vidd haza! És akárhol kelt is föl reggel a nap, este mindenfelé csak a kivilágított, százszemű betonóriást látod. A száz ablakszem mögött nem az ott leselkedő, kisvárosnyi lakáslakót. De hát ki is állna ki a lakása kivilágított ablakába, hogy Morse-jeleket adjon más lakáslakóknak, akiket reggel és délután szinte feldöntött a lépcsőn, és akik éppen elvitték előle a liftet, ő maga meg ott maradt a vedlett lépcsőházban. Fordulj háttal az ablaknak, a kúszólevelű menedéked felé, majd beszél az helyetted. Elmondja, ki vagy. Ki lettél! Hallgasd meg, ha tetszik, és bólogass. Ha meg nem tetszik, még mindig odarohanhatsz a hallgatag heverőhöz, leborulhatsz azokra a dombformájú párnákra, és kedvedre kisírhatod magadat!

 

2007. január 23.

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap