Betyárok a Hargitán

Bihary József, sze, 03/15/2017 - 00:15

  

 

 

 

 

Az öregedő fél-muraközi mén szuszogva kaptatott a Kicsi-Ponk* dűlőúton, az Osztoros felé. A favágók favontatásra is alkalmas szekere elé állt magától, amikor Áron bácsi hívó szavára, korán reggel - még inkább hajnalban -, kijött a Kilyénfalva Gyergyóújfalu felőli szélén álló portán, a neki rendszeresített istállóból.

   Matyi, mert ez volt a szép-korú erdőgazda lovának a neve, hevesen legyintgetett szőke farkával és feje hátra- hátracsapásával, hogy elkergessen egy, a hátán melegedő ló-szúnyogot. Áron bácsi hiába bizonygatta neki évtize-dek óta, ez az óriási szúnyog nem ártalmas a lovakra, csak a növények nedvét szívogatja.

    A lónak azonban rossz tapasztalata volt az ilyesféle, szárnyas népséggel.                                            

   Az öreg családja parányi földecskéjét művelte becsülettel; a Hargita fenséges fenyveséből nagy-nagy áhítattal mindig csak annyit, és kimondottan arra érett, többnyire százados fát vágtak ki, amennyi elég volt gazdaságuk ellátására, illetve jutott annak legjavából a fűrészmalmokba, eladásra. Egy-egy több tonnás faóriás kidöntése után az öreg, a maga módján még imádkozott is az Istenhez és a hegyhez, áldásaikért.

   Erre megtanította fiait, segítőit, sőt megkövetelte tőlük, tiszteljék, kíméljék az erdőt. A kivágottak helyére mindig újulatot telepítsenek, hogy az unokáknak is legyen mire nézni.

   P. Áron bácsi és családja nem volt kivételes. A környék minden falvának székely népessége szentként tekintett a Hargitára. Így öröklődött ez nemzedékek óta, apáról fiúra.

   Közben a szekér felzötyögött a család Kicsi-Ponkon lévő orotására**. Most hetekig itt fognak élni, és semmiben sem szenvednek hiányt, mert az orotáson állatokat is tartanak. Ami mégis kell, azt felhozzák az ifjak a közeli falvakból.

   A nagyobbik fiú, Jóska kifogta Matyit a szekér elől, és a ló – itatás után – bement a hiu*** alatti, jászolos ólba.

*

   Már útközben is hallották a patak csobogása mellett, de itt a fennsík peremén, ami az Ördög-tóig nyújtózkodik, már tisztán kivehető volt a szél által dél felől hozott, tájidegen hang, ami nagy teljesítményű láncfűrészektől, több tízezer euróba kerülő, „fanyüvő” traktoroktól származott. Belőlük még a CB-rádió is áthallatszott, ahogy egymásnak üzengettek.

   - Régen itt a szelet s a madarakat, erdőzúgást lehetett csak hallani – füstölgött Áron bácsi, majd Jóskához fordulva folytatta: - Mán reggelizni se hagyják nyugodtan az ember fiját.

   - Ugyan, apám, így megy ez idestova legalább húsz éve, ha nem több.

   - Elég baj az, fijam. Kirabolják az erdőt. Nincsenek már se száz, se kilencven éves fenyvesek. Mostan a negyven, ötven éveseket lopják. Az én tulajdoni lapom es hiába való, akár a bírőrízetís. Bárki elorozhatja az erdőm. Igazad van: így megy, de ezt soha nem tudom megszokni. Bezzeg az én üdőmben, de a nagyapátokéban még inkább más világ járta.

   - Miért, apám? Akkor nem volt fatolvajlás?!

   - Dehogy nem. Csak nem ilyen mírtikben. A szegíny ember mindenkor néki ment az erdőnek, hogy ne fagyjon meg télen, legyen betevője. Nem vágták azonban tarra, csutakra az erdőt. Most a hatóság es ludas a lopás ilyen, kegyetlen elharapódzásába’. Mink, rígijek ott hagytuk az arra szorulóknak a gallyakat, fahegyeket, tuskókot, legyen mivel tüzelnijük. Most ott korhasztják a veres bélű, beteg fákot, amik állva senyvednek el, s fertőzik az egíszsiges erdőt. Csak a jovát szedik össze, amivel üzletelni lehet, az egyre szaporodó gatteresekkel, hogy száz köbméter számra tűnjön el a deszka, a fűríszáru a Hargitáról, naponta, s hogy egyesek dúsgazdagok legyenek.

   - Ez igaz, öreg, de régen is „üzleteltek”.

   - No, igen, de reá es fizettek. Tunnék mesélni. De hisz’ mindezt hallottátok mán – legyintett Áron bácsi.

   - Meséljen, apám! – kérte a csinos menyecske, Anica.

   - Meséljen, nagyapa! - könyörgött Gergő, az unoka.

   - Hozzatok néki még egy kupicával, meglehet a reggeli előtti nem vót elegendő, hadd oldódjík meg a nyelvi! – kiáltott oda a nagyanyó a fészer ajtajából, ahol éppen a tyúkok tojásait gyűjtötte a kötényébe.

   - Nem addig a’, gyerekejim! Főgyüttök vélem a Kicsi-Ponkról az Osztoros tisztájának a peremire. Ottan áll egy nevezetes kű. Na, ott majd megszólalok.

    Azzal feltápászkodott az öreg a tönkről, és a csizmaszárba dugta a székelyek közkedvelt „személyazonossági igazolványát”, amiből illett legalább kettőt tartani, ha elveszik az egyiket, kéznél legyen a másik, a csillagos nyelű, jókora bicska, de előbb megtörölte azt a nyílt tűzön, frissen sült nyakas-orja zsírjától.

   Szedelődzködött a család, a mama kivételével, és hamarost, kis lihegéssel felértek a meredek kaptatón az öreg

által említett sziklához.

   - Jól figyelmezzetek reám! – szólt az öreg székely a családjához, némi lélegzetvétel után: – Szógáljon ez örök tanulságul, még a te onokádnak es, Gergő onokám!

   Ílt a falunkba’ egy legíny, aki ezerkilencszáz egybe’ látta meg a napvilágot, s ki az én öregapám marháit őrzötte suttyó legényke korába’, itt a havasi legelőkön.

   Gyütt a nagyháború, s bésorozták. Nem nagyon ízlett néki a zupa, oszt’ megszökvén katonáéktu’, a Hargitán bujdokolt, mint dezentor****. Majd a szítsziledő katonák által elhajingált puskákot összeszette, s elrejtette. Ű maga bévette magát az erdők rengetegibe. Tutták a falusiak, merre bujdokol, de senki se atta fő.

   Nem es lett vón’ senkinek semmi baja véle, de lopdosni kezdett. Fenyegette az embereket, tíged es meglülek, tíged es meglülek! E’ se vót elegendő néki, kezdett menyecskék után koslatni, szerelmet es lopdosni, nagy jó dógába’. Emígyen sok-sok haragost szerzett a környező falvakba’. Legfőbb haragosa – ki se tudja miért –, és az öreg jókorát kacsintott a menyére, - Botka Ferenc lett.

   Egy nyárelőn gyüttek az erdőgazdák erdőt tisztítani, s ez a Sanyi gyerek - Tatár Sándor vót a becsületes nevi -, hozzájuk csapódott, s még gúnyolta es vót üket. Na, oszt’ ezek körbekapták, s háturu’ keresztül lűttík, pisztollyal.

   A betyárja nem hótt meg. Ezír még puskával es meglűttík. Majd idehozták ehhe’ a szikláho’, es agyonütték. Agyon az annya keservit! El es temették a kű tövibe.

   A legfőbb haragosába’ vót annyi embersíg, hogy ebbe kutya kemíny andezit kűbe belerótta, amit mostan felolvasok néktek - azzal az öreg silabizálni kezdte az itt-ott már nehezen olvasható vésetet:

 

  - Ez itten…

„Tatár Sándor közártalmú egyén elpusztításának színhelye,

1925. május. 14.”

 

   - És a törvény, nagyapa? Hol maradt a törvény? Magyar ölt magyart? – kérdezte a legfiatalabb, a Gergő gyerek, a beállt, szomorkásan ünnepélyes csendben. Az öreg akkurátusan kétfelé pederte fehér bajuszát, és némi lehangoltsággal csak annyit mondott unokájának:

   - A’, fijam ott maradt, ahun ma is lakozik, a hatalmasok kezibe’. A hegy…a hegy tűri még egy ideig, hogy típjík az üstökit. Dejszen, a Hargita es megüli majd a maga törvínyit, ha vizivel elmossa a falvak tolvaj nípit, meg azok jövendőjit, tán a mijenket es.

 

   * Ponk: hegynél kisebb, dombnál nagyobb magaslat (patak neve is)

   ** orotás: (esztena), tanya

   *** hiu: szénapadlás

   **** dezentor: katonaszökevény, gazember

   Osztoros: a Hargita egyik csúcsának a neve

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap